Évfordulás, életfordulás – kísérteties hasonlóságokkal

Március negyedikén este léptem angol földre, ezért aztán most ki fogok bontani valami jó kis italt és leülök, elszívok egy szivart. Így tettem az első diplomám megszerzésekor is, minden alkalommal, amikor – számomra – valami nagyon hihetetlen történt.
Számvetés is lesz, leginkább magamnak, de közben munka van, és a jövő ismét tervezés alatt…
Legelsőnek az jutott eszembe, hogy megtanultam ez idő alatt angolul beszélni, az, hogy közben folyamatosan hülyeségeket nyomok, az már csak a környezetem bűne :))
A “Ha ezt nekem korábban valaki mondja, hogy öt év múlva…” címke nagyon-nagyon sok dologra rá fog kerülni, nemcsak eseményekre, helyekre, hanem érzésekre is, gondolatokra, amelyeknek aztán kézzelfogható végeredménye lett. Sőt, remélem, kézzelfogható jövője is lesz.
Kultúrsokkal kezdődött, az úttörőtábor hangulatával, amely kitartott úgy három-négy hónapig, az első lakáscsere után az első hazai látogatókig még minden úgy volt, hogy nagy kaland ez az egész, millió újdonsággal és kérdőjellel is egyben. Az első hivatalos és fix munkahellyel, a lassan gyarapodásnak induló fontokkal a bankban, a csavargásokkal a rettenetes nagy városban és a turista top 10 megismerésével el is telt az első év olyan gyorsan, hogy szinte be se tudtam mindet pakolni a bőröndbe, amikor visszalátogattam családnézőbe.

Egy év után sikerült a harmadik lakásban végre úgy letelepedni, hogy azóta is itt esz a penész, volt kisebb kitérő, de állandó lakcímet nem változtattam, csak inkább mászkálási irányt. Lassan érik egy szobafestés…

Nagyon pozitív élményként ért London kulturális élete, már amennyit a nyelvi nehézségek ellenére be bírtunk szippantani belőle. A nyelvi nehézségek leküzdése napi probléma, talán még mindig, persze a formája jócskán megváltozott. A “mit mondott?” szintről – nem teljesen észrevétlenül, de érezhető szintugrásokkal – felmásztunk a “miért is mondta?” magasságba, szóval azt hiszem, a kitűzött cél első fele tehát megvan. Lassan egy éve lesz annak is, hogy belevágtam a második felébe – a helyesen és magas színvonalon való angolul fogalmazásnak – és most lassan ott is ölembe pottyan egy mérföldkő. E kitérő után vissza a kulturális élethez, a legtöbb nagy és híres múzeumot feltérképeztük (a többes szám itt a helyi magyar különítmény társaságát jelenti), némelyikben hazajáró vendégek lettünk, koncertek és kiállítások, valamint egyéb attrakciók mind kipipálva. A közepesen ismert helyekből is sokat meglátogattunk, bár még mindig nem mondhatom, hogy mindent láttunk, sose lesz ez, amúgy mert a város állandóan változik, meg még amúgyabban az érdeklődési körünk is, nem beszélve az anyagi helyzetről.

Az anyagi helyzetről is illik mindjárt számvetést készíteni, ezt kettős céllal teszem, egyrészt magamat figyelmeztetni, hogy messze még az első millió, másrészt azért az elköltött pénz nem volt hiába. A kemény megtakarítás helyett inkább a világjárásra jutott, egy jókora Skóciai körtúra, pár olasz vakáció, magyarországi kalandok és pár emlékezetes koncert van most a listán, ha majd alaposabban áttekintem, lehet az még hosszabb is. Komplett ruhatár-csere (kétszer is), számítógép-csere, három mobiltelefon, tablet, szemüveg, konyhai felszerelések – a gyorsmérleg. Autó nem, annyira nem fontos egyelőre. Utazás országon belül (vonattal és autóval is, London környéke egészen jó ismerősöm már) és két kis fényképezőgép elnyúzásával sokezer fénykép – na egyelőre az anyagiakról ennyit.  Vannak körülöttem olyanok, akiknél többet, másoknál kevesebbet értem el, de hát sok értelme nincsen a hasonlítgatásnak, mert nekem egyelőre ez oké, a többiek meg amúgy is más céllal kezelik a pénzüket. Azért annyit meg kell jegyeznem, hogy holnaptól ismét élő a célkitűzés: még magasabb életszínvonal kell, jövő- és nyugdíjtervezés, valamint az előre nem látható várható kiadások miatt.

A munkahely az egy zsákutca, a váltáson dolgoznom kell még egy kicsit, aztán nagy levegő… a többi megint olyan lesz, mint öt évvel ezelőtt, minden megtörténhet.

Voltak aztán események, amelyek bebizonyították, hogy vannak területek, ahol bizony korlátolt vagyok és le kell vetkőznöm az előző harmincöt év szokásait és gondolkodásmódját, mert sok értelmük nincsen. Élmények, melyek azt mondták utólag, hogy mennyire nem számít a magyar gyökér, olyan helyzetek is adódtak, ahol bizony számítottak, meg még az is bebizonyosodott, hogy van pár dolog, amelyben még jobb is vagyok, mint korábban képzeltem. Önismeretből egy jeggyel jobbat abszolváltam, hiába, ez a helyzet egész embert kívánt és kíván még mindig, szokásomtól eltérően, jelen kell lennem minden percben ebben az életben.

Jó pár ember megfordult és megfordul az ángliusföldi napjaimban, voltak akik hozzátettek az élményekhez, voltak akik persze elvettek, de sokat tanultam ezen a területen is. Könnyebben felismerem az idővesztegetőket és a szívfájdalmakat, arra is rá kellett jönnöm, hogy megváltoztak a prioritások is, a biztonság kérdésére is máshogy válaszolok most már. Ígéretes kezdést látok, évtizedekre.

Mi van még, hát nem is tudom, tanulmányok, tervek, véletlen események, kertben róka és mókus, a teát már visszavonhatatlanul tejjel iszom, keverem az angol szavakat a magyar mondatokba (igen, a londoni magyar nyelv lassan egy külön dialektus lesz, ahogy látom a kivándorlási tendenciákat) és otthon majd ezért szóljatok rám… a globális multikulti leginkább a konyhában ért utol, azért majd még tervezem, hogy a konyhán kívül is legyen tapasztalatom, kívánom, hogy inkább európaibb emberekkel legyek körülvéve, mint keleti arcokkal… volt egy olimpia, gyerekkori álom teljesülve, láttam a stonehengei köveket, cimborám lett a cider, még apróságokat tudnék sorolni, na de előbb inkább felrakom a tapétacsíkot a falra és kidobok pár régi dolgot.

Itt az idő, hogy célegyenesbe fordítsam a brit passzport kérdését, egy végleges döntéssel, igen vagy nem és ha igen mikor, ha nem, akkor mi legyen aztán. Kívánom magamnak, hogy a következő kerek évfordulóra kovácsoljak újabb terveket, és végül majd azt mondhassam, hogy megint annyi minden történt, hogy el se tudtam ezt képzelni.

*

A kísérteties hasonlóság az arra vonatkozik, hogy az elmúttötév alatt rengeteg olyan helyzet adódott, amely egyszer már megtörtént korábban és belülről sikítva fedeztem fel utólag, hogy már megint megtörtént és be is állt a félelem a gyomromba, hogy akkor most másodjára vajon hogyan oldottam meg, ugyanúgy, vagy jobban? Azt hiszem, ezt hívják a nagyonkeletiek karmának.