december 27, 2015 § Hozzászólás

Very serious

szeptember 15, 2015 § Hozzászólás

image

Pirate – POP FUN GEEK

június 13, 2015 § 2 hozzászólás

You were a pirate in your past life! Your memories reveal that your life was spent on the open sea, seeking adventure and treasure! You’re a survivor with a strong sense of self and an indomitable wanderlust. Your love of the sea, new experiences, travel and a couple of rough and tumble life experiences this time around all point to your pirate past. You are an explorer at heart and the world is calling your name. You’re truly a force to be reckoned with and the open seas await!

pirate

június 5, 2015 § Hozzászólás

emlékek egy tavaly novemberi madridi kalandból

május 28, 2015 § Hozzászólás

madridwebcampicmadridcammap

a jóidővarázslást már elindítottam

május 28, 2015 § Hozzászólás

Kölnhttp://lookr.com/1246619646

ennek a címnek semmi köze

május 28, 2015 § Hozzászólás

avagy miért vannak csak városokról képek a falon

kép2
Tegnap találkoztam a mezővel, ma reggel a várossal, most itt ülök a kertben (London közepe, elöl házak, hátul vasút, gyerekzsivaly a szomszédokban) és macskák hesszelnek fel és alá.
A földes út, a kukorica és a kék ég szinte egy másodperc alatt bekapcsolta a nosztalgiát. Illatok és a meleg szél érzete a bőrömön, az időtlenség pillanata mind előkerült. A következő másodpercben már azt számoltam, milyen régen jártam ott. Honvágynak is mondhatnám, ha arra a kínzó hiányra gondolnék, amely ehhez a szóhoz kapcsolódik úgy általában. Nem mondom, mert arra jöttem rá, hogy a honvágy most úgy létezik számomra, hogy nincs is olyan nagyon messze, csak pár óra, de ez az egész érzés csak itt működik, ahol vagyok. Ha elmozdulok innen, más lesz belőle, otthonlevés, tökéletesen más érzésekkel.
df047549-9691-49e4-a93f-b263103811ec
Ma délelőtt – hogy mi van itt ma, csupa fénykép és csupa gondolkodás! – viszont egy londoni fénykép köszöntött be a böngészőbe, szintén azonnal másodpercnyi kavalkáddal az érzéseimbe. Hogy mennyire jó itt ez, ami van, ami persze most megint tele van kétségekkel és tervtelenséggel, de itt is van még egy de, az, hogy alapvetően azért itt jó.
Aztán a címen gondolkodtam, miként is tájoljam be a témát, amiről írni akarok. Pár próbálkozást ugyan elklimpíroztam a billentyűkön, ennek a címnek végül semmi köze sem lett a honvágyhoz.
Hat év telt már el az átköltözés óta, kicsivel több is már, itt nincsenek kukoricás-kékeges mezők lágy széllel, hanem van turbózöld számtalan esőfajtával, közlekedési zaj és annyi emberbe lehet beleütközni a városban sétálás közben, hogy az már szúnyogból is sok az otthoni horgásztónál.
Feltettem magamnak a kérdést, tudnék-e választani a kettő között, szinte másodperceken belül jön a válasz, nem választok. Nem lehet, mert az egyik helyzet a múlt, ami már megváltoztathatatlan, megismételhetetlen és a nosztalgia sem segítség.
A jelen helyzet (a másik) feldob sok változtatnivalót, kellemetlenséget és közben jóleső szabadságérzést, megmerülést a névtelenségben, korlátlan lehetőségeket, amelyekbe nem kapaszkodom, mint egy korlátba, hanem csak hagyom, hogy történjen.
Olvasom a magyarországi híreket, véleményeket, legtöbbször úgy csukom be a böngészőt, hogy “na ennek aztán semmi értelme és semmi jó sem fog kisülni a végén, de jó, hogy már nem…” – ezt mondom mindig. Aztán nyelvet váltok és böngészem a helyi életet és annak lehetőségeit. Agyrobbantóan más.
A macska – aki nem hozzánk tartozik, csak a szomszédságból jár át hozzánk – most éppen befelé bámul a konyhaajtón, megígértem már neki magyarul, hogy visszafelé simogatom a szőrét, ha be találna menni, de ő angolul morrant vissza, hogy na azt ő majd jobban tudja.
A hétvégén megtartottuk az első bográcsban főzést a kertben, paprikáskrumplival és itteni magyarokkal. Volt a társaságban frissen érkező, pár éve itt harcoló és vén veterán egyáltalán, számos másik országbéli tapasztalatot is hoztak, Amerika, Hollandia, távoli tervként Ausztrália is megtárgyalásra került, valamint Thaiföld mint újabb hely a letelepedésre, valamint egy elkövetkező kölni kiruccanás.
A világ végtelen, Magyarországra bezárkózni nem hasznos, viszont a magyarok mindig mindent jobban tudnak és a pálinkát nem múlja felül a vodka – ezek az érzések kavarogtak a füsttel a parázs felett.
Mire kifogyott az alkohol a szervezetemből, megszületett a felismerés, az előző gondolataim azok, amelyek megszületéséért kellett az elmúltnyócév.
Rájönni, hogy angol sosem leszek, de már magyar sem – a szó szoros értelmében. Hiányzik az itteni közösségi tudat, a legmélyebb nyelvi fordulatokat már nem tudom megtanulni. A hétköznapi élet szervezéséhez már minden elég, ami van, a jövő tervezéséhez is.
A magyar szálak, a magyar közösségi tudat kissé távoli lett, azt vettem észre, már nem tudok úgy gondolkodni, mint az otthoni magyarok, néha még az az affektálósnak mondott pesti tájszólás is furcsa tud lenni. Ennyit a nosztalgiáról.
Nagyon kettős mégis az érzés, amikor arról olvasok, mennyi ember hagyja el az országot és próbálkozik megjavítani az életét máshol, visszakapni a jövőt és megkönnyebbülni a sok siránkozás agysorvasztásától. Túró rudit bárhol lehet kapni, ahol élnek magyarok, ha nagyon akarják. Kolbászból is lehet fonni kerítést, a pálinkával öntözés nagyon segíti a növekedését. Viszont képes ugyanolyan jól, esni egy bangladeshi étteremben felszolgált spenótos curry vagy a mexikói étterem tányérján a fekete babkrém. Akkor mi mégis az, ami magyarrá tesz?
Nem tudom még.
Talán egy hete is van már, hogy beszélgettem egy olasz nővel az interneten és szóba került, hogy ő utálja a franciákat, mert mind olasz akar lenni nagyképűen. Az olaszságot nem lehet utánozni – mondta, majd hozzátette, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van.
Kocka szemekkel bámultam a képernyőre. Aztán egy váltás, még egy pálinka, szóba került ugyanis a barátság és a párkapcsolat közötti különbség, melyik a jobb és a tartósabb. Tegnap este habfürdőzés közben olvastam egy orosz szerzőtől egy gyönyörű meghatározást és azt mondtam, na ezzel tudok legtökéletesebben azonosulni.
Ma reggel a londoni fotó, amely az állandó nyüzsgést ábrázolja, a nyughatatlan változást takarja szép fényekkel átszőtt lepelbe. Még mindig nem tudom, hogy mi tesz magyarrá, de a macskára nézve, az itteni felhőkre nézve, az üres kávéscsészébe nézve azt mondom, jó ez így mégis, amíg megvan az útlevelem. Szerzek majd hozzá egy másodikat is, biztos ami biztos alapon, bárki megy bárhová az Európai Unióból politikailag és jövőképileg, azért maradnék a biztosabb oldalon.
Olyan jó lenne összeötvözni a magyar humort az angol arroganciával, az olasz őrültséget az ázsiai vendéglátással, az amerikai lehetetlennemismerést a német megbízhatósággal, majd elvinni ezt az ötvözetet egy csendes barlangba, ahol jó a levegő, a kilátás és van szélessávú internet, valamint nagy rakás hasonszőrű jóember. Hát úgy ennyi.
Majd szombaton elmegyek és lefotózom a kölni dómot, aztán visszatérve folytatom a magyar fejemmel angolul tartandó világjobbítást.
Alapvetően azért mégicsak meglepődtem, a falakon csupa városokat ábrázoló fénykép van itt nálam, nohát, sehol egy vidék… vagy csak lustaság?

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 64 követőhöz