ennek a címnek semmi köze

május 28, 2015 § Hozzászólás

avagy miért vannak csak városokról képek a falon

kép2
Tegnap találkoztam a mezővel, ma reggel a várossal, most itt ülök a kertben (London közepe, elöl házak, hátul vasút, gyerekzsivaly a szomszédokban) és macskák hesszelnek fel és alá.
A földes út, a kukorica és a kék ég szinte egy másodperc alatt bekapcsolta a nosztalgiát. Illatok és a meleg szél érzete a bőrömön, az időtlenség pillanata mind előkerült. A következő másodpercben már azt számoltam, milyen régen jártam ott. Honvágynak is mondhatnám, ha arra a kínzó hiányra gondolnék, amely ehhez a szóhoz kapcsolódik úgy általában. Nem mondom, mert arra jöttem rá, hogy a honvágy most úgy létezik számomra, hogy nincs is olyan nagyon messze, csak pár óra, de ez az egész érzés csak itt működik, ahol vagyok. Ha elmozdulok innen, más lesz belőle, otthonlevés, tökéletesen más érzésekkel.
df047549-9691-49e4-a93f-b263103811ec
Ma délelőtt – hogy mi van itt ma, csupa fénykép és csupa gondolkodás! – viszont egy londoni fénykép köszöntött be a böngészőbe, szintén azonnal másodpercnyi kavalkáddal az érzéseimbe. Hogy mennyire jó itt ez, ami van, ami persze most megint tele van kétségekkel és tervtelenséggel, de itt is van még egy de, az, hogy alapvetően azért itt jó.
Aztán a címen gondolkodtam, miként is tájoljam be a témát, amiről írni akarok. Pár próbálkozást ugyan elklimpíroztam a billentyűkön, ennek a címnek végül semmi köze sem lett a honvágyhoz.
Hat év telt már el az átköltözés óta, kicsivel több is már, itt nincsenek kukoricás-kékeges mezők lágy széllel, hanem van turbózöld számtalan esőfajtával, közlekedési zaj és annyi emberbe lehet beleütközni a városban sétálás közben, hogy az már szúnyogból is sok az otthoni horgásztónál.
Feltettem magamnak a kérdést, tudnék-e választani a kettő között, szinte másodperceken belül jön a válasz, nem választok. Nem lehet, mert az egyik helyzet a múlt, ami már megváltoztathatatlan, megismételhetetlen és a nosztalgia sem segítség.
A jelen helyzet (a másik) feldob sok változtatnivalót, kellemetlenséget és közben jóleső szabadságérzést, megmerülést a névtelenségben, korlátlan lehetőségeket, amelyekbe nem kapaszkodom, mint egy korlátba, hanem csak hagyom, hogy történjen.
Olvasom a magyarországi híreket, véleményeket, legtöbbször úgy csukom be a böngészőt, hogy “na ennek aztán semmi értelme és semmi jó sem fog kisülni a végén, de jó, hogy már nem…” – ezt mondom mindig. Aztán nyelvet váltok és böngészem a helyi életet és annak lehetőségeit. Agyrobbantóan más.
A macska – aki nem hozzánk tartozik, csak a szomszédságból jár át hozzánk – most éppen befelé bámul a konyhaajtón, megígértem már neki magyarul, hogy visszafelé simogatom a szőrét, ha be találna menni, de ő angolul morrant vissza, hogy na azt ő majd jobban tudja.
A hétvégén megtartottuk az első bográcsban főzést a kertben, paprikáskrumplival és itteni magyarokkal. Volt a társaságban frissen érkező, pár éve itt harcoló és vén veterán egyáltalán, számos másik országbéli tapasztalatot is hoztak, Amerika, Hollandia, távoli tervként Ausztrália is megtárgyalásra került, valamint Thaiföld mint újabb hely a letelepedésre, valamint egy elkövetkező kölni kiruccanás.
A világ végtelen, Magyarországra bezárkózni nem hasznos, viszont a magyarok mindig mindent jobban tudnak és a pálinkát nem múlja felül a vodka – ezek az érzések kavarogtak a füsttel a parázs felett.
Mire kifogyott az alkohol a szervezetemből, megszületett a felismerés, az előző gondolataim azok, amelyek megszületéséért kellett az elmúltnyócév.
Rájönni, hogy angol sosem leszek, de már magyar sem – a szó szoros értelmében. Hiányzik az itteni közösségi tudat, a legmélyebb nyelvi fordulatokat már nem tudom megtanulni. A hétköznapi élet szervezéséhez már minden elég, ami van, a jövő tervezéséhez is.
A magyar szálak, a magyar közösségi tudat kissé távoli lett, azt vettem észre, már nem tudok úgy gondolkodni, mint az otthoni magyarok, néha még az az affektálósnak mondott pesti tájszólás is furcsa tud lenni. Ennyit a nosztalgiáról.
Nagyon kettős mégis az érzés, amikor arról olvasok, mennyi ember hagyja el az országot és próbálkozik megjavítani az életét máshol, visszakapni a jövőt és megkönnyebbülni a sok siránkozás agysorvasztásától. Túró rudit bárhol lehet kapni, ahol élnek magyarok, ha nagyon akarják. Kolbászból is lehet fonni kerítést, a pálinkával öntözés nagyon segíti a növekedését. Viszont képes ugyanolyan jól, esni egy bangladeshi étteremben felszolgált spenótos curry vagy a mexikói étterem tányérján a fekete babkrém. Akkor mi mégis az, ami magyarrá tesz?
Nem tudom még.
Talán egy hete is van már, hogy beszélgettem egy olasz nővel az interneten és szóba került, hogy ő utálja a franciákat, mert mind olasz akar lenni nagyképűen. Az olaszságot nem lehet utánozni – mondta, majd hozzátette, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van.
Kocka szemekkel bámultam a képernyőre. Aztán egy váltás, még egy pálinka, szóba került ugyanis a barátság és a párkapcsolat közötti különbség, melyik a jobb és a tartósabb. Tegnap este habfürdőzés közben olvastam egy orosz szerzőtől egy gyönyörű meghatározást és azt mondtam, na ezzel tudok legtökéletesebben azonosulni.
Ma reggel a londoni fotó, amely az állandó nyüzsgést ábrázolja, a nyughatatlan változást takarja szép fényekkel átszőtt lepelbe. Még mindig nem tudom, hogy mi tesz magyarrá, de a macskára nézve, az itteni felhőkre nézve, az üres kávéscsészébe nézve azt mondom, jó ez így mégis, amíg megvan az útlevelem. Szerzek majd hozzá egy másodikat is, biztos ami biztos alapon, bárki megy bárhová az Európai Unióból politikailag és jövőképileg, azért maradnék a biztosabb oldalon.
Olyan jó lenne összeötvözni a magyar humort az angol arroganciával, az olasz őrültséget az ázsiai vendéglátással, az amerikai lehetetlennemismerést a német megbízhatósággal, majd elvinni ezt az ötvözetet egy csendes barlangba, ahol jó a levegő, a kilátás és van szélessávú internet, valamint nagy rakás hasonszőrű jóember. Hát úgy ennyi.
Majd szombaton elmegyek és lefotózom a kölni dómot, aztán visszatérve folytatom a magyar fejemmel angolul tartandó világjobbítást.
Alapvetően azért mégicsak meglepődtem, a falakon csupa városokat ábrázoló fénykép van itt nálam, nohát, sehol egy vidék… vagy csak lustaság?

Reklámok

Hát még ennél is jobb hogy lehet?

május 26, 2015 § Hozzászólás

Pár hete találkoztam Bentinho videóival az interneten, ez egy különös gyöngyszem, megéri a koncentrált figyelmet –

Tegnap – azaz pünkösd vasárnap – alig két perc alatt sikerült megvalósítani azt, amit az utolsó negyedórában mondott. Feláll a szőr a hátamon, annyira jól sikerült.

Szalonnavallás

május 6, 2015 § Hozzászólás

image

desperately

május 3, 2015 § Hozzászólás

sleep
lehet, ez már a vég kezdete :) kismacskás kép itt… tulajdonképpen tegnap este azt akartam írni, hogy kétségbeesetten vágyom alvásra, sötétben, hosszan, a kötelező korai felkelés nyomása sem lenne a fejem alatt, hát csak úgy ennyi kívánságom lett volna. Már a poszt befejezése előtt sikeresen elkapott az álommanó, szerencsére most nem a klaviatúrába sóhajtott arccal ébredtem, hanem ágyban és párnák közt :) úgy, hogy a hasamra sütött a nap. Jó, nagy kaland, mert keleti ablakból mit is várhatnék mást, naplementét majd máskor.
Még három nap és ismét szabad ember leszek egy átmeneti kis időre. Hosszabb szabadság.
Az elmúlt pár hónapban rengeteg meglepő dolog történt, amelyekről korábban azt se tudtam, hogy léteznek, működnek, avagy hatással vannak.
Gyorsan egy lista, mielőtt kimarad – az elfelejtés réme is itt van, habár sosem volt baj a memóriámmal, de mintha mostanában máshogy működne, mint rég… már van kiscetlis listázgató app a telefonomon is, szép sárgák-pirosak-narancsosak a bejegyzések.

– Szemüveg-csere – az őszi változás nem állt meg, ismét erősnek érzem a kapott lencséket. Akkor fél dioptriát mondott az optikus, most megint számítok hasonló eredményre. Vaksimadár vagyok, fél dioptria is számít, hát még az, ha a könnyített üveg megérkezik! Másfél év Nuskin LifePak és Omega3 bogyók segítségével. Talán gyorsabb lenne a hatás rendszeres életmód mellett, de olyan nekem nem volt, egyelőre még nincs, viszont dolgozom rajta.
– Hátfájás – szörnyű, lassan két éve kínoz, előjön, elmegy, aztán megint, néha már mozdulni se hagy. Egy pont a hátam közepén, a masszázs néha segített. Ennek örömére elővettem ismét a talpmasszázs tudományomat, felfrissítve, kibővítve csatasorba is állítottam.
– A testi nyavalyák listájából már csak a soha-nem-múló köhögés maradt, az orrfújás és a szörcsögés. A munkahelyi klíma kissé drasztikus, ha nem éppen a szél fúj, akkor farkasordító hideg van, ha meg már jó az idő odakint, a konyhai forróság ellen be kell kapcsolni a klímagépet, amely 19 fokos hideg szelet fúj a hátunkra. Hát egy évig bírtam, soha tovább, felmondtam.
– A masszázsolásos ismeretek lassan elárasztanak, itthon a házban már a tantra-masszázs lelökte a reggeli politizálást a kávésbögre mellől, leginkább a különféle praktikák jóféle hatásáról cseverészünk. Ha így megy tovább, hamarosan feladom ellenállásom és elkezdem tanulni ezt is.
– Aromaterápiás olajok – próbálgatás és vastag könyvek olvasása segítségével csináltam egy jó kis keveréket, amely nagyon hatásos volt a téli depresszió ellen, jelentem, idén minden gond nélkül megúsztam, semmi öngyilok-hajlam és befordulás. A következő kísérletem a visszeres láb nyűgjeinek enyhítése lesz.
– Erős haladás a meditálás gyakorlásában. Sokáig az első lépes volt a legnehezebb, az ellazult állapot elérése, most már nagyon megy. A különféle dolgok vizualizálása lesz a következő szint. A húsz éve tanult Agykontroll most elő fog jönni, remélem.
– Részt vettem Hellinger-féle családállításon, ahol megtudtam olyan dolgokat, amelyeket már rég sejtettem, csak nem tudtam. Illetve még azt is, hogy van egy (vagy kettő?) készségem, amelyről nem tudtam, hogy nagyon jól megy nekem és. A nemhasználás nem ment fel a tehetség törvénye alól.
– Access Consciousness energia-mozgató technika – hát ezt nem nagyon tudom magyarul definiálni, csak annyi, hogy két hónapja ismerkedtem meg vele, azóta aktívan használom és nagyon örülök, hogy elmúlasztotta a ködöt az agyamból, valamint számos nagyon jó mellékhatása van, mint például minimális stressz-érzés kemény szituációkban, ahol korábban rutinszerűen beállt a gyomorgörcs.
– Theta Healing – ez a legfrisebb az alternatív gyógyítás témaköréből, amelyet pár hete dobott elém a sors. Az alapszintű tankönyvet olvasom, olyan érzéssel, mintha egy rakétát dobtak volna a fejembe :))
– Majd elfelejtettem, közben szereztem egy Level 2 szintű képesítést Nutrition and Health témában, egy halom hasznos dolgot tanultam itt angolul az egészséges táplálkozásról és a különféle diétákról.

hoppá 6

március 10, 2015 § 1 hozzászólás

6years
most vettem észre, hogy a cambridge-i szerdán volt a hatodik évfordulója a londoni új élet kezdetének… naháp micsoda koincidencia…
gondolkodom, hogyan is kellene összefoglalni megint, függetlenük a tavalyi szemlétől, megnézni mi változott, de most csak úgy szimplán szemlélődöm bele a világba, majd holnap a tervezgetés, ma csak úgy simán pilledek, találtam egy jó kis jazz rádiót, itt zizeg mellettem és más egyéb nem történik…

Egy röpke körbekémlelés

március 8, 2015 § 4 hozzászólás

image
Az úgy történt, hogy szerdára jutott egy szabadnap a sok munkanap között, el is csodálkoztam rendesen, hát már úgy elszoktam tőle… Mit csináljak hát ezzel az árva nappal a hét közepén? Tengernyi határidős tennivaló vár a számítógépben, hegynyi a mosatlan is a zsákban, aztán még a kenyereskosár is csak száraz morzsákat kerget, hát tényleg, most mihez is kapjak? Olyan szépen kisütött a nap!
image
Felkeltem egészen jó időben, már majdnem dél volt, az előző nap késő éjszaka végződött, hát ezért meglepő, megtömtem a mosógépet, benyomtam egy durva tea-kávé ébresztőt egy pár szelet sajttal, aztán hirtelen eldöntöttem, hogy kimegyek a világba, a dagadt ruhát másra, máskorra halasztom.
image
A hűtőmágnes-gyűjteményem mostanában mintha megállt volna a gyarapodásban, novemberi madridi szerzemények óta csak az átrendezés hozott frissességet a frigóajtóra, hát nincs mit tenni, be kell szereznem Oxford mellé a testvért, Cambridge-t ábrázoló példányt. Bevágódtam hát a hátizsákba a laptop és a fényképező mellé, irány a vonat, útközben lenavigáltam a telefonon, a Kings Cross pályaudvarról egészen gyakran indudulnak vonatok oda, a jegy ára elsőre meghökkentően sok volt, de gondoltam akkor, majd letornázom, és így is lett. Végül oda-vissza 25 font lett, ennyo igazán belefér a költségvetésbe. Na meg egy órácska vonaton süppedés. (Ez ugyanis a mozgójárdázás után a második legkedvesebb titkos szenvedélyem Londonban.)
image
Kettő óra után valamivel már meg is érkeztem a városba, de csak úgy simán belecsöppentem az itteni életbe, se térképet nem néztem, se google maps alkalmazást, majd csak lesz valahogy, ha követem a városi tömeget. Hasznosnak bizonyult ez a gondolat, húsz perc séta után elértem a történelmi belvárost és elkezdtem a kószálást.
image
Este hatig bírtam a mászkálást, akkor éhes-szomjas-egyéb ügyeket intézve plázáztam egyet, majd végigraboltam a Costa kávézókat és a nyolc óra előtti vonattal vissza is indultam. Tényleg csak bekémlelés volt a városba, amelyet úgy egy nap alatt teljesen körbe lehet járni, útikönyv persze nem ár, mert az szétdumálja a látnivalókat, ki kicsoda és miért van ott, na meg a sok épület.
image
Benyomásokat szereztem leginkább (a mágnes után persze), nahát hogy itt mennyi a biciklis! Nagyon-nagyon sok! Kosárorrú, nagykerekű, némelyik utánfutós vagy inkább csak váz és kerék, tiritarka és mindenféle egyéb bicikli megfordul itt az utakon. Fura is volt, mert Londonban nagyon veszélyes a forgalomban való biciklizés, elszoktam a figyeléstől, itt meg lépten und nyomon csengetett valaki, nem igazán hasznos elbambulni a gyalogos övezetben. Mindjárt meg is állapítottam, hogy itt jó lehet lakni. A levegő is egészen tiszta volt.
image
A második benyomásom az volt, hogy jé itt mennyi a külföldi diák és a reklámozott nyelvtanítás! Sok, nagyon sok. És az után mindenki beszél, bármilyen nyelven. Amit értettem, azok a beszélgetések érdekesek voltak, nem szokványos munka-manager-meeting-bulizás témák, mint amelyeket a fővárosi utazáskor el szoktam csípni. Belefüleltem színházról szóló trécselésbe, hallottam amerikai filozófiáról eszmefuttatást és még egy tanulókör órarendbeosztását is végig tudtam követni a kávém mellett (persze mert jó hangosak voltak). A városban mászkáló diákok többségén látszik, hogy ez egy elit tandíjas vidék, szinte saját tweed divatjuk van, einstein szemüveggel és bőrcsizmában, piros zokni zöld nadrág és egy fura fenhéjázó hanghordozás.. na persze ők az angol-angol népek voltak, nem a japán diákhorda.
image
Már egészen elandalodtam a jóságos helytől, amikor a bohóc éttermében sikeresen lerángattak a földre jó félórás vagy még annál is öregebb hamburgerrel, kőszáraz almáspitével és még bunkó is volt a műszakvezető… egy font mínusz, de a bosszankodás jobban lerombolta a kedvemet, egészen a vonatig vissza azon háborogtam, hogy a saját éttermemben ilyenkor már a vérét vették a műszakvezetőnek, itt meg csak a méla undor.. vagy ennyire ellondoniasodtam volna? pattanok a lehúzásra és kérem vissza a pénzt? szerintem most ez így jó volt. Na a kellemetlen közjáték után elcsíptem a legpuhább bőrülés a Costában és az visszabillentette a napot. A holdat nem, mert az erősen közeledett a teltség felé, amikor is a bolondok igen aktívak…
image
Cambridge viszont majd még egyszer megér egy napot, társasággal, jókora napfényben, kicsit többet készülve a látnivalókból. A hangulatért viszont már megérte így is, kicsit kiszellőzött a nyomott fejem :)
image

a fényfestő és az időkutató esete a térgörbítéssel

január 23, 2015 § Hozzászólás

Halmozottan kulturális hatások alatt álló nő lettem ezekben a napokban. Aromaterápiát bütykölök, illóolajokat füstölök, dolgozatokat körmölök, a maradék időben dolgozom a lakbérért, meg alvás céljából az ágyamba rogyok pár órára, aztán csörög az óra, megint egy új nap. Néha szervezek programokat előre, aztán persze minden megváltozik, mert átszervezték a műszakjaimat vagy tovább kell bent maradni, na akkor persze a határidőmódosítás stressze és a kávék literje beleemel a vérnyomásomba. Nade. Most egy olyan turbó hétvége jellegű időszakot sikerült összehozni, hogy csak kapkodom a fejemet.
Először is sikerült felfedezni magamnak North Greenwich környékét, ez a rész eddig kimaradt. London nagyon nagy, sőt még annál is nagyobb, lassan hat év sem volt elég arra, hogy mindenfelé eljussak. Az O2 aréna azért egy elég ismert hely, kívülről, oldalról, felülről már láttam, bentről most először. Moziban voltunk, de előtte egy brazil utcakaja-étteremben adtunk a tér görbületének. cabana_l
A térgörbítés az még karácsony előtt kezdődött, amikor a mexikói étteremben (Wahaca) az enyhén csípős tapas-okból sikerült úgy válogatni, hogy a szószokkal együtt lángokat is nyeltünk, meg a csiliskávé a végén, az betett. Jócskán kellett sétafikálni a Temze-parton az éjszakában, hogy a szél kifújja belőlünk a babot.
Most a brazil étteremben (Cabana) ugyanezt még egyszer… illetve már óvatosabban szószoltunk. Hasonló étteremtípus egyébként, mint a nemrég felfedezett mexikói, az alapételek itt a burgerek köré csoportosulnak, és a grillezett és szalonnázott (na jó, csurgott a BACONről a zsír) tányérokkal olyan magabiztosan szlalomoznak a pincérfiúk az asztalok között, hogy egészen belevidámodtak a bélbolyhaim.

A film Stephen Hawking életéről és feleségeiről szólt, erős hollywoodi beütést érzek, pedig a brit filmipar tiszteleg a tudós előtt. Nagyon komolyan vették a romantikát és a szívszaggatást, a zenekar is tolta a film alá a hangulatot, ürültek a papírzsebkendős dobozok és megállt néhol a popcorn a levegőben… A Hawkingot alakító színész megérdemelte a Golden Globe-ot. Theory_of_Everything

És akkor elérkezett a január vége, amikor is bezár a Tate Britain-ben a Late Turner kiállítás. Az egyik karácsonyi ajándékom egy National Art Pass volt, amellyel féláron vagy ingyen bemehetünk szinte minden kiállításra. A megnyitás óta (október eleje) próbálunk szabadidőt egyeztetni, végül zárás előtt sikerült beslisszanni…

És akkor sűrűn röpködtek az Oh My God kifejezések. Barátosném már látta tavaly a korábbi Turner kiállítást, amely a tengerről szóló festményeit tárta a nagyközönség elé, most már én is tudom, miért lelkesedett ő annyira.

Turner a fény lefestéséről és értelmezéséről híres, szerintem jócskán a kora előtt járt, volt pár olyan képe, amely előtt állva vakító napfényt éreztem áradni, illetve naplementés borzongást, valamint vízpermetet és párát… Volt egy nagyon késői képe, amely előtt hosszasan álldogáltam, na vajon fehér vászonra fehér festékkel fehér fényről lehet-e festeni, de kiderült, hogy nagyon is igen.
1848-ban Magyarországon szabadságharc volt, Kaliforniában aranyláz, Íroszágban nagy éhínség, Turner pedig olyat tett a fénnyel, amit kevesen utána…
04ee6872-34e0-11e4-_762941c

6d236400671204d259c670e0152cf647

image

Regulus.jpg

snow-storm-turner-585x400

turner__italy__val_daosta

Heidelberg: Sunset circa 1840 by Joseph Mallord William Turner 1775-1851
Hazafelé nem maradt már több “És akkor” felkiáltásom, éhesek lettünk, betévedtünk egy O Sole Mio nevű olasz kis étterembe, a szokásos mellékutcák egyikében, ahol rendszerint jó dolgokat lehet találni. Itt is. Olaszos vendéglátás, korrekt pizza, a desszertek egy kicsit drágák a mérethez képest, de alapvetően rendben, majd visszamegyünk!