Most már legyen nyár és kezdődjön el

  • egy könnyebb évszak, ez a vizes tavasz most már kivilágosodott ugyan, de hol van még a hőmérséklet?
  • egy nyaralásos évszak, ez a tavasz jól kezdődött, egy magyarországi villámlátogatással, amely meglepetéspartinak indult és még annál is jobb lett. Hamarosan egy másik villámlátogatás is jön, München, nem meglepetés, de még annál is jobb lesz, valamint gyakorolhatom az elmúlt évben duolingo-n felszedett németemet.
  • egy igazi nyár megint, amely majd arról szól, hogy leszek szabadságon, elutazással, hehe én már eleve el vagyok utazva, de most még annál is messzebb megyek, Kanári szigetek, és ki kell próbálnom a semmittevést egy hétig, ha már az ölembe hullott egy apartman és akkor hajrá a déligalvással és nointernet nowork.
  • egy átgondoltabb napi életvitel, itt van az a pont, hogy ahogy most megy, az nem előre, hanem állva pörög és mire 51 leszek, el szeretném dönteni, hogy most mit forgatok föl az életemben, illetve hogy mit engedhetek meg magamnak, illetve hogy a nyugdíj réme azért már havonta öt percre eszembe jut.
  • egy hosszabb lista a további terveimmel az élettel, a világmindenséggel, meg a mindennel. Most ennél csak a várakozó könyveim listája hosszabb, de az fogyni fog!

Azt mondta a turistabusz városismertető kalauza

Hogy a belgák nagyon szeretik a hasukat és hasábkrumplit esznek gofrival, sörrel alapoznak és szeretnek étterembe járni.

Brüsszel belvárosát támadtuk le barátnéimmal, az Eurostar vonatállomásról kilépve átkeltünk egy erősen arab negyednek látszó kerületen, egy hatalmas útátrendező építkezésen, némi mellékutcás sétálás után megérkeztünk a pisilő kisfiúhoz. Itt szokás szerint tömegesen szelfiztek a turisták, majd megéreztük a gofrisütők illatát és befordultunk egy adag sült krumplira. Ügyesen vettük a csokiboltok kísértését is, majd a fő téren szétfotóztunk minden házat.

Szír édességek csábító kis bazárja, bent kóstoló várt és a tulaj macskája.
Itt voltam, háromszor is.

Beültünk gofrizni is végül, majd elkaptunk egy városnéző buszt, a kisebbik körre jutott idő, az Atomium helyett az EU negyedbe tekeredtünk el. A busz tetején nagyon csípős volt az idő, viszont a kilátás! Megtudtunk pár csipet dolgot Belgiumról, a belgákról, nyelvről és történelemről, és hát az étvágyukról is. Ezzel a tudással már érthető a Fő tér és környéke, gofri, csoki, krumpli, szuvenír és ezek bármilyen kombinációja. Néhol kávé.

A buszos körben láttuk a műkereskedő és a művészeti negyedeket, a király nagy palotáját parkkal és számos rettenetes nagy épületet, amire a belgák büszkék.

A következő brüsszelezéskor majd megtudakolom, miért lett a Zuid/Midi körüli kerület Stalingrad és belevetem magam Magritte életművébe is.

Csak a szemnek, amíg magas a cukrom :)
Tavasz :)
Most nem áll ki semmi a fejemből
Viszont a csokimúzeum előtt nem árt vigyázni!

Színház az egész világ

Hirtelen volt ez a február, meleg az első fele, vizes a második, az elvárt tavasz helyett egy tornádó érkezett, felforgatta az addig csendesen sötétlő telet és életet.

Néha még vannak csípős hajnalok, az átmeneti kabátnak idén van értelme, és koratavaszi virágok most mind egyszerre indultak megszépíteni a sétákat.

Hosszú várakozás után a munkahelyen kissé könnyebbedett a helyzet, a főnök küldött embert, így most már keveset helyettesítek, a saját óráim maradtak rám a szerződésemből. Ingyen túlórát azt nem csinálok, megfogadtam már az elején, sikerült is tartani, ezt kipipálandó most már azt is megfogadom, hogy fejben sem fogok ingyen túlórázni. A nagyobb falat ez. Mert ide kell raknom a késztetést, hogy olvassak még többet az autizmusról, fejlesztésekről, menedzsmentről és itt harcolok a következő nagy álomról, a saját cégről, amely azt a szolgáltatást nyújtaná, amiben most dolgozom, csak jobban.

Ezt találtam elég nagy kihívásnak a következő negyvennyolc évre. Ahogy nézem az előttem levő utat, köves is lesz, magas is lesz, csúszni is fog, de nagyon hív, hogy alkotásra van benne szükség, sok munkára és igen nagy jóságot fog hozni sok embernek. Meg pénzt is, először életemben a saját munkám a saját bankszámlámat fogja hízlalni.

A rengeteg túlóra szép kövér fizetéseket hozott, nagyon könnyű volt hozzászoknom a hónapok hosszú során már hármassal kezdődő négyjegyű összegekhez. A mellékhatásai azonban elérték a szintet, hogy már csak izomgörcsök, zavaralvás, vércukorszint és fáradt agy érzelmi becsukódás maradt belőlem. Eljöttek a jelek elém és hiába a páni félelem hogy mit fogok a felepénzen élni, meg kell most állnom.

A február ebben a belső jajongásban zajlott, aztán a hónap végére az univerzum és a kollégák csak összedobtak még hirtelen jött helyettesítéseket, szóval a rövid hónap megoldódott. Ugyanez várható márciusra, most ismét megígérem magamnak, hogy többször fogom kérni az univerzumot, hogy segítsen előbbre, ha már megbízom a láthatatlan kezében.

Nagyon nehéz látni, hogy ott van egy ember mellettem, és szenved a fejében zajló kémiai változásoktól, az autizmus miatt nehezített közlési csatornái számunkra rejtvények, az őt támogató csoport vezetője lévén a kezemben van az indítókulcs, hogy belökjem a motort az orvosok és egyéb szakemberek felé, aztán ott van a lelkiismeret is, hogy hát ártani nem kellene, és megannyi ember megannyi ellenállásával szemben eljutni a boldog pillanatokhoz. Nyelvi korlátok, családi hiedelmek, munkahelyi elvárások és tiltások, mind itt vannak. Volt egy este, amikor mellettem motyogott és a hangjainak a fejében mondta, hogy kérlek segíts. Hazafelé sétáltam felfelé a dombra arcomra fagyott könnyekkel.

A február most erről szól, hogy ezt a belső terhet, amit az egyik segítő kollégám kiégésnek diagnosztizált megjavítsam kissé, a mások által pakolt zsákokra nemet mondjak, a magam által pakoltakat is megzabolázzam. Egy karácsonyi ajándék, egy másik, és egy harmadik hirtelen jött ötlet által most jutott két színházi este és a jövő pénteken, már március, egy kirándulás.

Az első egy retrospektív beszélgetés volt a kingstoni színházban, átsétálásnyi távolságra érkezett hozzánk David Suchet azaz Mr Poirot, aki belga, nem francia.

https://youtu.be/NjzemMdoJJs?feature=shared

Egyáltalán nem néztem utána, hogy mi lesz itt az este során. Egy decembervégi hangulatomban némi ajánlásra rögtön igent mondtam rá, a jegyvétel is csak egy percig tartott. Ez az előadás legalább 120 percig tartott és észre se vettük az idő múlását, remek történetekkel traktált minket a színészúr és beszélgetőtárs barátja. A második rész egy kis csemege volt, a Shakespeare iránti vonzódását illusztrálta versmondással és elmesélte, hogy mennyire költő Shakespeare és mennyire fontos a hatása a mai élő angol nyelvre, beszédre és még minden másra, például hogyan fejezzük ki a bent dúló érzelmeket a szavak hangalakjával, úgymint mérgességet szavakkal, amelyek p vagy t betűvel kezdődnek és helyes kiejtésükkel további réteget adhat a színész az alakításához.

Ámultam is a székemben és amikor a komolyzene hallgatást mesélte el versben, teljesen megragadott. tadamm tadamm tadamm mutatta a beszéd ütemét és mintha a szívverés ütemét mondta volna ki. Ma is tanultam valamit, gondoltam és ezután már amikor azt mutatta be, hogyan készült rá Poirot akcentusára, akkor már a cseresznyét szopogattam a hab tetején. Ez a két momentum maradt most meg, a többi sztorizgatás pedig kiegészítette a tudásunkat a színészi karrierjéről, ami felett valószínűleg elsiklanánk, pedig van ott is pár gyöngyszem. Jó színész, érdemes lesz utánajárni az említett alakításainak, youtube segíts!

Elsején aztán egy jó kis mozgalmas munkanap hirtelen végén elindultam a Wimbledon Új Színházba, ahol a karácsonyi ajándékként kapott előadás várt.

Shakespeare, most a komoly oldaláról, IV. Henrik két részben, egy modern átiratban. Az első rész két órás volt, a második pedig másfél. Berántott teljesen, a székben való fészkelődés és a korgó éhség ellenére (ezek csak a rohanós nap miatt jöttek elő, szerencsére nem volt hangos a korgás) lenyűgözött a történet. Volt ott minden, ármány és izgalom, barátság vagy királykodás és látszott a főhős jellemfejlődése is.

Sir Ian McKellen Falstaff szerepében. Örülök, hogy láthattam őt élőben. Clare Perkins alakítása volt még számomra kiemelkedő, nemrég láttam egy méltatást róla, amikor a Willesdeni Feleségekben varázsolta el a nézőket (Zadie Smith méltán híres író első színházi darabja, fel is ugrott a Megkellnézni listámra, a darab itthon könyvben már megvan). ITT vannak képek.

  • Azt írja a színdarab ajánlója, hogy “Egy megosztott ország, a hatalom recseg-ropog, a levegőben korrupció – Üdvözöljük Angliában” ó. – Követem a február eleji eseményeket a magyar neten, a márciusi végkicsengéssel, ó, párhuzamok! Végre történik valami, csakhát ez még nem a forradalom szele. De legalább fordulatos és hát a lepel lehullása előtt még beleszagoltunk a fingba, ennyit a magyar politikai áthallásról.
  • Érdekes gondolatok szaladtak a fejemben arról, hogy ezek a párhuzamok, a színdarabnak happy end a vége, Mao-nak nem, nem hiszem, és akkor megtehetem, hogy innen kívülről nézzem ezt, egy másik nyelvből, amit még annyira nem bírok, hogy teljes egészében élvezzem a stílusos szöveget, de a mondanivaló egy része azért átjött. Hálás lehetek magamnak a döntésért 15 évvel ezelőttről.
  • Március 4-én érkeztem, és még néha mindig fáj a szívem, de csak néha. Nagy mennyiségű magyar hírfogyasztás esetén elmúlik. Most már el kéne kezdenem a kérgesszív programot, hogy az itteni tőkémet kovácsoljam, oda kéne az energia.
  • Aztán az is lehet, hogy semmi változás nem lesz otthon, minden megy szépen, ahogyan a maffiában szokott lenni. Azt azért sajnálom, hogy nem lesz ebből olyan maffia, mint amit a Keresztapából megismerhettünk. Ott legalább volt stílus. Otthon meg nincs. Ki lehet az a két ember a háttérben, akiért ennyi fontos embert beáldoztak, illetve kicsoda az a püspök, aki a palástjába csavarodva körömmel és foggal ragaszkodik a hatalomhoz, esküje a szeretet és egy szörnyeteg. És kicsoda valójában a Zorbán Piktor, úgy belülről, hol van a kijárat ebből a tébolydából.
  • Többet most nem merek itt jajongani, mennem kell Mao-ra még, hamarosan, régi egyetemi társakkal találkozni meglepetés-születésnap alkalmából, nem várom a magyar közhangulatot, amely utazás közben velem lesz, de várom a vacsorát és a találkozásokat, azok jó lennének. Mindig mondom, hogy földrajzi és technikai értelemben csak 3 órára vagyunk egymástól, most mégis itt van egy ólmos maradni akarás, egy kis pénzkiadás (mert persze könyvet azt fogok venni, bármennyire is spórolós hónap lesz) és a vágy, hogy megváltozzon egy kicsit körülöttem a környezet. Illetve mit is mondok majd nekik, az életem annyira más, mint az övéké, mások a problémák, mások az örömök, nem bírok már visszalépni a magyar gondolkodásba, sejtem pár véleményüket. Illetve szeretnék meglepődni, hogy lesznek-e olyanok, akiket még nem darált be az, ami otthon van. Vagy rájövök, hogy a tehénszar az jó, hát tízmillió légy nem tévedhet?
  • Pénteken, azaz a nőnapi Zoltán-napkor reggel ismét Eurostar-ra szállunk, és brüsszelezünk egy nagyot a londoni cimborákkal. Sajtot kell venni és csokoládét, a francia készlet kifogyott november óta.
  • Rengeteg érdekes könyvre tettem szert és egy új szemüvegre. Egy neves optikushoz szédültem be és hát a tizennégy éves kocsim kevesebbet ér, mint az új szemü plusz olvasó, de ha ezt tudom, hogy mégse az én szemem rossz, hanem az előző párok voltak rosszul megmérve, akkor nem szenvedek két évig… Inkább mentem volna oda akkor… Mondjuk most jött el az az idő, hogy ezer font kiadása már csak négy órás sopánkodást hozott és nem azt az érzést, hogy inkább a májamat vágják ki, minthogy ennyit költsek magamra. Edződöm a fogorvosi számla előtt. Illetve máshogy kell néznem, mennyit ér az egészségem magamnak.
  • Na most megyek spórolni. Könyvekről később.
  • Holnapra borult eget ígér a madárjós, közepesen harapó 11 fokot. Pénteken Angliában borús lesz kis nappal, Európában nap lesz kis borúval, 13 fok, péntek.

Egy októberi szombat

Ezen a szombaton indultam el a belvárosba, hogy elköltsem az ötvenedikre kapott születésnapi könyvutalványt – mondani sem kell, karácsonyra polcot kérek
Egy másik szombat, szintén megünneplés – már majdnem megemlékezést írtam, de hat belga sör után én már nem emlékszem
Ez a szeptemberi utolsó péntek elhozta az első közeli találkozást a szurikátákkal – születésnapi ajándék volt ez az élmény is
Haverok lettünk, volt annyi hernyóm ;)

Limehouse Basin Lock

Mentünk hétfôn a Máté Gábor elôadására, a helyszín a Limehouse DLR megállóhoz volt közel. It van az egyik kedvenc londoni helyem, egy kis ékszeres dobozka a házak között.

Tíz perc sétára van innen a Canary Warf, a képen a felhôkarcolók a háttérben. A Regents Canal itt csatlakozik hamarosan a Temzéhez és ez a kis védett kikötô csak egy gátnyira van a nagy víztôl. Leginkább lakohajók táboroznak itt, a menôbb jachtok inkább a Tower Bridge meletti St Katherine dokk-ban állnak. Nincs messze az sem innen.

A hazak mögött azonban egy egész másik világ van, egy amolyan köztes terület, nem mondhatom hogy a senki földje, mert már építgetik, de amúgy az utcákon sétálgatva egészen nyomott hangulatba lehet kerülni, a puruttya érzés csak lassan múlik. A Tower környéke ez, közel az üzleti negyed is, vasutak, kanálisok, itt végzôdik egy Temze-alatti alagút is. Régen a Dokkvidék szerves része volt 1978-ig. Azóta nehezen talál magára, ám a városi lakhatási igények itt is erôs húzóerônek szamítanak, elkezdôdtek az építkezések.

Mintha tavasz

lenne már, megjött a rendes napfény, a kék ég és a habfelhők. A hőmérséklet még nem érkezett meg, az a pár fok ami az elmúlt tizenpár napban volt, az úgy körülbelül 25 fok, összesen. Közben meg vízszintesen is esett, szürke levegőből, sikerült abszolválni az évi két szarráázásból az elsőt a hétvégén. Most kinézek az ablakon és úgy potyog a víz a levelekre, hogy közben a nap süt.

A február külföldön kezdődött

A január végi szürkeségből átugrottam egy másik hidegbe, épp hogy át nem fújt a szél… Egy rég ígért és halasztgatott kirándulást abszolváltam végre, viszont-látogatás, régi barátság, a világ különböző pontjain futunk mostanában össze.

Képek (az első fele valószínüleg a történetnek, véletlenszerű válogatásban, a két telefonom fotói között nincs összefüggés, az egyikről sikerült a feltöltés, a másikkal még mókolni kell) jönnek… Németország, Felső-Bajorország, München, a felhők mögött láthatóak a Bajor-Alpok, nyárra ígértem, hogy ismét megyek, akkor várhatóan fotósszép idő lesz. Addig is, májgombóc! Sült hagyma! Radler! Pár perec még és kész…

Marienplatz – a metrókijárat felől, a fontos dolgok mind egy helyre gyűltek. Városháza, templom, szobor, könyvesbolt. Valamint biciklik. A sörért kicsit tovább kell menni.
Véletlenszerű érdekességek bukkannak fel két shoppingolás közben. A hidegre való tekintettel az útikönyvet a hátizsák melengette, én csak kesztyűből fotózgattam, a meglepetések vezettek.
Helyileg ide illik a Városháza, csak egy másik napon készült fotóval, itt látszik is rendesen a napfényben. Állítólag egy nagy szakszervezeti megmozdulás is volt a téren ekkor, azért a látható tömeg, tényleg nem tűnt sok ember turistának, inkább vasárnapi schnitzel-előtti családi sétálók lehetnek.
A három híres betű – BMW – itt már feltűnik közelről. Az épület és a környék további felfedezését majd egy következő kirándulásra tervezem.
Az olimpiai falu utóélete.
A felhődobás akár olimpiai sportág is lehet – A sétaút végén megláttam a táblát, kiről nevezték el, Hans-Jochen Vogel, te jó ég, emlékszem mennyiszer emlegették őt a tévében, akkor még gyerek voltam és a csillagok is vörösek voltak az égen.
Ez egy anti-instagram fénykép, direkt állnak ki a tornyok a fejemből.
Mennyivel jobb látvány a városról! Minden fontos nevezetesség látszik, meg az eső lába is lóg, ismétlés tervben van a nyárra.
A Pinakothek Der Moderne épületben éppen egy ReFlex Bauhaus kiállítás megy, Breuer Marcell híres széke mindjárt az első darab. Ezt el kellett kapnom.
Majd egy kanyarral később egy bicikli-dizájn kiállítás került elő. Ez a darab a következő információkkal rendelkezik: Niererrad / Low-wheel bicycle Old Hickory, 1896. Design: Tonk Manufacturing Co. Chicago, USA. Rahmen: Holz Walnuss, 16 Lagen laminiert, gebogen / Wood walnut, 16-ply laminated, curved. Deutsches Fahrradmuseum, Bad Brückenau.
Pár poszter az értelmezés alátámasztására, a földön különféle kempingfelszerelések voltak láthatóak, némelyik a témához illően összehajtogatott vagy szétszerelhető volt, például egy három részre szedhető műanyag kajak. A poszterek számomra többet mutattak, az évszám 1971.

Isteni végjáték

Ez most akkor az Alföldi Róbert Londonban eseményről szól, megnéztük, meg, a gép forog, az alkotó pihen.

Egy sötét csütörtök volt odakint, vízszintesen fújó eső és talán ha négy fok, az ilyen napokon a színház egy áldás. Mondjuk kellett a kabát, de legalább közel ültünk a bárhoz és elfogyott három kisüveg cider a másfél óra alatt.

Összetalálkoztunk jó magyar barátokkal és angol oldalbordával is, megbeszéltük hogy ismétlés jó lesz. Végül mindenkinek nagyon tetszett, az angol felirat, a magyar előadás, a szinkron és a tömör kétfenekű humor összehozta az estét. One-man-show, igen, megkaptuk amiért jöttünk, még többet is, csütörtök óta most szombat van és minden nap eszembe jutott egy felvetés a darabból.

Péntek hajnalban megvettem a szerző könyvét, amelyből ez a darab született, belelapozva sok részlet visszaköszönt, persze lesznek újabbak is, majd mindjart el is kezdem olvasni, csak előtte jól lelkendezek a magyarhoni cimbiknek, hogy menjenek el az Átriumba a Robihoz.

Az élet kérdéseiről, töprengésekről, választásainkról és valós tetteink jóságáról volt az egész előadás, szólt a monológ és lett pár hatás. Remélem.

A közönségtalálkozó az előadás után aztán hozott egy tanulságot.

Szóba került, hogy a sikeres este után a londoni magyarok (hallottuk ugye Istentől, hogy London a második legnagyobb magyar város – hehe) szeretnének még hasonló estéket és hát jó lenne, ha ismét… Illetve a közönség jócskán ünnepelt a végén, a konklúzió úgy hangzott, hogy íme, hát felnőttünk, most már mi vagyunk a felelősek a saját döntéseinkért és tetteinkért, az Isten elvégezte a dolgát, megy is tovább az Univerzum 2.0-ba, mi már itt akkor jól elleszünk.

E két illetve után jött a kérdés, hát akkor hogy is fogják a szervezők elérni a magyar londoni közösséget, mert hát nagyon szétszabdalt közösségi médiatér van itt, meg hát mifene semmi más. A közönség kellően erőre kapott és jöttek is záporban a jófene magyar válaszok, hogy persze a nagykék média milyen egy fertő, mi itt megengedhetjük a jegyárakat de ott az emberek mekkorákat fikáznak, jól mindenki beszól mindenki másnak és hát nincs itt egy közös újság pedigde jó volna ha valaki végre csinálna valamit.

Itt vettem egy mély levegőt, elzúztam a kishelyiség felé, remélve erősen, hogy más témára érek vissza. A kérdést még hallottam: “De akkor miért nem csinálják meg?” Mert persze a cider gyorsan végigszaladt a kijelölt útján, ó, a kérdés közönség általi kiterjesztésének egyre hangosabb részére értem vissza. Panaszos másramutogatós csodavárás illata keringett a hotdog-szagon felül.

Aztán fogtam a kabátomat a ruhatárból, a hátizsákban a nehéz szívemet, mentem a vonathoz. Mind the gap – the train is ready to leave.

Ez a mondatot milliószor halljuk a hangosból, figyelmeztetnek, hogy vigyázz a vonatra fellépéssel, mert a vonat indulni készül.

Erősen meggyőződtem a 13 évvel ezelőtti döntési dilemmám egyik pontjáról.

Eljöttünk ide onnan, mert több a pénz, biztosabban számíthatjuk a bevételt, el sem veszik, ha csak el nem isszuk, meg hát itt lehet kézenfogva a buziknak is, na értitek, ötszörös a bérszorzó.. és vannak magyar boltok. Az új Kánaán helyett aztán szorgalmas munkával felépítjük itt is az otthon mását és a jól megszokott nyennyegést is. Ami elől – állították az elején – eljöttünk.

Mély csönd.

Majd egy sóhaj.

Hamarosan érkezik a döntés az állampolgársági kérelmemről.

Kinyitom a magyar netet.

Huxit. Nagy-Magyarország. Médiauralom.

Fájnak a gyökereim, de most itt a túlélésről van szó. Hogyan is lehetne ezt az Univerzum 2.0-át megcsinálni gyorsan? Hogy lehet ez most ennél jobb?

már fő a lencse

a karácsonyi vásárban nagyon sokan voltak mindenhol, rég jártam így, hogy a főutcán sétálva lökdösődve lehetett csak haladni, és ettől elment a kedvem a vadászattól

közben átgondoltam, hogy mennyit spóroltam azzal, hogy egy mellényen kívül mindent a boltban hagytam, mert végül is azokból már vagy volt otthon, vagy nem volt az a hűde érzés. illetve vettem még két szendvicset hosszas tanakodás után, az otthonfőzés most másnapra tolódott

a következő másfél nap aztán alvással, megvilágosodással, rendrakással és mindenféle érdekes gondolatokkal telt, már majdnem az a karácsonyi nyugalom történt meg, amit próbálok megalkotni magamnak, mint legjobb kívánság

nem volt nagy kedvem munkába menni karácsonyeste, de azért ellen sem álltam, egy jó gyorsan eltelő éjszaka volt és maradt még másnap reggel a napfényből is

lassan itt az év vége, a munkahelyi hónap-zárást igyekeztem apránként előbb megcsinálni, de majd befejezem a pezsgődurranás után – illetve megnézem a London Eye körüli tűzijátékot a tévében, iszom rá egy kávét lencsével, biztosra kell menni a jövő évre, terveim vannak…

karácsony utáni vásár

Szokás itt a nagy Britanniában (gondolom máshol is), hogy tartalékolunk egy kisebb összeget a karácsony utáni vásárlásra, a megmaradt készletek most sokkal olcsóbban mehetnek el, kinézek ma én is a kedvenc boltjaimba, hátha találok érdekes dolgokat. Kinézet csere – kell pár kisebb nadrág, új stílus, a blog is fog kapni valamit. Leültem ide egy délbeni felkelés után a kávéval és a vajas kaláccsal, a nap éppen besüt az ablakon, a madarak csicseregnek, na jó, hát akkor most éppen nem emlékszem, hogy bevettem-e a reggeli gyógyszert, de a gondolatok azok remekül szaladgálnak, legyen akkor új dizájn is, kell pár fotó. Rendben, majd jövök, elmentem shoppingolni.

A karácsonyt most sikerült kimaxolni, akartam írni, valójában azért éppen a minumum történt. Munka letéve, utolsó pillanatos vásárlás pipálva, családi csevej üzenetekre redukálva, jól vannak, megy az élet, na azán még egy éjszakás műszak és végre itthon. Másfél napos alvás. Kávé, kalács.

Most jó.

Leírom ide ezt, mielőtt elfelejtem. A rövid távú memóriám állandóan trükközik, fogalmam sincs, hogy miért ment el, covid-e vagy a cukor, esetleg a menop

menteni kell a pillanatot, töményelen sárga cetli, na várjál, mindjárt átállítom ezt a rikító zöldet itt a háttérben

Megyek vásárolni, majd jövök :)

Óraállít

Ás most az ősz egy nagy gödröt a nyárnak, az elmúlt októberi fénynek és megjött az eső. Hirtelen történt vasárnap reggel.

Halloween hétfője pizzába fulladt, parti jelleggel érkeztek a dobozok, hoztak magukkal sült sajt ízt és nehéz álmokat. Borsmenta kapszula átvészelt egy alvást, reggelre azért javult a gyomor nyomor. Mindig megfogadom, hogy legközelebb tudni fogom az ellenállást.

A cukros nővér azt mondta, kell még azon a véreredményen dolgozni, hogy menjen lefelé a biztonságos tartományba. Elképedt füllel hallottam a telefonban, amikor mondja “azon vagyunk, hogy megtudjuk, hogyan tudnánk önt minél jobban támogatni” – volt pár másodperces szünet a válaszom között. Hát jó, legyen, próbáljunk meg még egy harmadik féle gyógyszert is. Legfeljebb.

Mondjuk ezt inkább a fáradtság hozta ki belőlem, ugyanis bármilyen negatív gondolat után azért amit csinálok, az még mindig a küzdés. Most tanultam magamról ismét valamit, ott lent még ég a tűz. Szóval ismét itt az ideje a változtatásnak és ismét a nemtudom jön szembe, merre menjek vagy se.

Azért a tornaterembe már tényleg oda kéne érnem, július óta fizetem a tagságit ugye és rinyálok az anyagi jövőn.

Az a jó a téli időszámításban, hogy még lefekvés előtt lehet mindenféle fényes kivilágításokra menni, mindjárt itt a hónap elején a Guy Fawkes nap a tűzijátékokkal, aztán majd megyünk a Kew Gardens fény show-jára, ez már az ötödik lesz, szerencsés munkahelyi kiváltság. Hampton Court kastélya is egyre jobban látványosodik, fény-kivilágítás várható, mióta közelebb költöztem, egyszerűbb átugrani, ha van valami attrakció. Érdekes ellentét, hogy a külvárosi kis élet mennyire lelassított, a belvárosban már hónapok óta nem jártam, de lehet van már talán fél éve is’

Nyomi gondolatoktól még mindig nem vagyok mentes, de közben kutatom a lehetséges megoldásokat, hosszú Covid talán nem, de a ködös agy szimptóma az van, menopauza, kialvatlanság és ott vannak a kétségeim is a zsákban, ami egy hosszú lista a megoldatlan belső ügyekről, a szálak elvarrásáról és a különféle félelmekkel való szembenézésről. Érdekes módon arra kevésbé emlékszem, hogy miért álltam fel az asztaltól és miért mentem ki a konyhába, minthogy az jusson eszembe, mit mondott a nagyanyám a nagyapámról tizenhárom éves koromban – és besikítok, mikor felfedezem magamban azt a tulajdonságot, amit a mama akkor kritizált. Szóval a nagy sok önfejlesztés és önjavítás ide jutott. Hehe. Körberöhögtem magam épp tegnap ezért, na jól van, hát nem mindegy akkor?

Tudtam, hogy a japán zöld tea erős, de azért pont megittam két fél literes üveggel belőle, mert annyira fanyar volt, hogy tetszett, amiért nem édes, és persze hogy tudtam, alvás nem biztos hogy lesz rendes… nem mindegy akkor? Mischief.

irodai forgószép

Volt a lidl-ben akciós áron irodai forgószék még a nyár elején, épp vettem egyet magamnak, mire a főnököm is felajánlotta, hogy vesz egyet nekem az irodába, mert ott egy rég kiszolgált darab hullajtotta már a vattáját az ülésből. Az itthonit még mindig a dobozában tárolom, az elődje épp aznap szedte össze magát, mikor megjelent itt az új doboz, naháp, még mondja valaki hogy lélektelen dolgokkal vagyunk körülvéve! A régi kis narancssárga légrugója fáradáskor felfelé mozdul, a megszokott lecsúszás helyett, valószínűleg fordítva rakhattam össze egykor. Mindig mosolygok a nap kezdetén, lecsúszok dolgozni.

A nyár eleji egészséges helyzet annyiban változott, hogy fél év után az új háziorvosnál a diabétesz nővér beleegyezett, hogy cseréljünk gyógyszert, hagyjam el azt, amitől nehéznek éreztem mindent és híztam. Adott egy másikat, amely homlokegyenesen más irányból közelíti meg a cukorszint kezelését, három nap után könnyebb lett minden, azóta egyszámjegyű értékeket mérek es a mérleg is a barátom lett nagyon.

Sokat kell inni, vizet, még többet, mint amit gondolna az ember. Akkor működik minden, a látás is, a fogyás is, az evés is könnyebb. Közben a háziorvos még jobban belebonyolódott a segítésben, dietetikushoz küldött, aki talált IBS-t, mondjuk én utána nem találtam meg, de békében és jó receptekkel gyarapodva váltunk el egy időre. Aztán egy másik orvos talált még zsírmájat, ami tulajdonképpen egy fő katyvasz-okozó lehet, de ebben most nincs előremozdulás. Vannak jobb és rosszabb időszakok egyébként.

Sokat tanultam arról, hogy “az vagyok, ami megeszem” és néha persze szeretem azt gondolni, hogy talán mégse csak ennyi, viszon rá kellett jönnöm, hogy a bélbolyhaim igencsak makacs dolgok odabent és mennyire meghatározza az alaphangulatomat egy jó hagymás bab tejföllel. Sárkányokat szoktam eregetni utána, remélem a kollégák nem veszik nagyon a szívükre.

De. Szinte menekülnek….

Így aztán elbúcsúztam a zsírosabb falatoktól, jöhet a vajon párolt brokkoli, ami most egy szeretett köret lett. Utána nem veszekszem és nem is vagyok nyomott hangulatilag. A hangulatingadozások megviselnek amúgy, sokat vagyok fáradt is, na erre a doki mit javasol? Koleszterin-csökkentést. Adtak rá egy bogyót, mellékhatásokkal együtt tíz napig bírtam.

Szóval a hasnyálmirigy-probléma még nincs kizárva, egyelőre próbálok egyensúlyba kerülni mind a munkával, mind a barátnőzésben, mind a szellemileg és fizikailag feltöltő programokkal. Itt a lista végén még vannak nemlétező arányok vagy dolgok, de már annyit sikerült a definícióban megalapozni, hogy tudatosítom, hogy vágyakozni kevés, most tenni kell előre.

Közeledik az ősz, a napfény is megváltozott, alacsonyabban süt már, viszont több az aranyfény benne. A levelek zöldek még, de már néha hideg az éjszaka. Lassan egy éve lesz, hogy az új lakásba költöztünk, itt az ablak mellett van az íróasztal és előttünk egy gesztenyefa táncol, szűri és játszik a fényekkel. Ez egy petite madeleine, egy Bártfai utcai lakásra emlékeztet, ahová szintén ősszel költöztünk, hasonló aranyfényekkel reggelente és akkor jártam olasz nyelvet tanulni, boldogan felszabadultan, mintha azt tehettem volna, amit teljesen akarok, remények és lendület, mindaz, ami számomra az októberi évkezdés szokott lenni.

Sokféle dolog van az életemben, ami így körkörösen visszatér, talán megoldások miatt, talán emlékeztetőként, talán csak körkörös romok mind vagy valami varázs. Hagymás babpörkölttől függően pozitívan vagy negatívan gondolkodom rajtuk, ma éppen jól vannak a bolyhok, szóval pozitív vagyok én is.

Sikerült szert tenni két magyar könyvre, eredeti áron vettem egyszer olvasottat, de sebaj, valami más most a sok angol ismeretterjesztés után. Most majd jól kíváncsian elolvasom őket, hol tart most az irodalom otthon.

Közben a királynő ravatalához 13 órás a sor, London keleti felén végződik, a Westminster – South Bermondsey amúgy egy közepesen három órás gyaloglásra van egymástól, mondjuk ez a hír is tegnapi, hátha ma hosszabb. A temetés hétfőn, holnap lesz, majdnem minden be lesz zárva, az alattvalók a tévén fogják követni, aki pedig mindenképpen részese akar lenni a modern történelemnek, az majd beszuszakolja magát a templom körüli térre és a palota közötti útra, egészen Windsorig. Valószínűleg most nem kell dolgoznom, majd figyelem az adást. Petit madeleine a királynő édesanyjának a temetése, akkor szereztem az ötletemet, hogy talán mi lenne ha Ángliusföldre ellátogatnék. Hogy ebből hosszútávú ittélés lett, azt már az univerzum intézte, meg persze én is, most akkor augusztus 14-én beadtam a kérvényt az alattvalőságra, lefizettem a kemény fontokat érte végre, leadtam az ujjlenyomatomat is, most várom a döntést, mikor mehetek esküdni ceremóniásan. Már begyakoroltam a Her Majesty-t, van ott benne a szó, hogy “solemnly” amelynek a helyes ejtéséhez még kell nekem a pálinka, de legyen ez a legkisebb csavar a gépezetben, amúgy is át kell tanulnom a God Save the King-re. Siettem a nyáron a papírmunkával, hogy még királynős útlevelem legyen, hát meg fogok most békélni a Károly bácsissal.

Hallván a magyar internet híreit, hogy a piktor veszekszik a zunióval, már definiálták a kleptokráciát mint államformát, ki tudja mikor rúgnak ki onnan is minket, el is szomorodtam és el is gondolkodtam, hogy akkor most mi legyen a jövő. Pálinka után talán egy fokkal biztosabb lesz, valamint szépen gyűlik a nyugdíjpénz.

dream filter

Image

A napokban éppen úgy adódott, hogy a különböző beszélgetésekben hasonló témák kerültek szóba, jöttek az egyetemes sóhajtások sajátosan kifejezve. Hogy múlik az idő, hogy mit kellene megváltoztatni, hogy milyen jó volt akkor… mikor is? Röhögve konstatáltuk, hogy a múlt események felidézésekor, “ó, már négy éve volt…”, “ja nem is, hat is van az már, tudod, a múlt kovidos két év az mintha pár hét lenne!”

Igen, a homlokracsapás, kell itt először gondolkodni. Az elmúlt két év úgy kiesett, mintha semmi sem történt volna. Persze történt.

Azt nem tudom, szerencsés vagyok-e vagy sem, abból a szempontból, hogy végig dolgoztam ezt a két évet, gyakorlatilag szünet nélkül, egy pár nap otthonlét híján nem érintett igazán a bezárva levés, inkább úgy, hogy mások zárkóztak be és elmaradtak a jajjfussunkössze-féle alkalmi jóságok. Illetve fura dolgok nem voltak nyitva, kimaradt a “befutok ebbe a múzeumba”-féle szabadnapeltöltés. A fél szabadnap ami előre tervezhetetlenül szokott az ölembe pottyanni.

Hanem a folytonos dolgozás, a szokásos stratégiám most a fejemre dőlt. Illetve már szedi a sápját. Munkahely megeszik mindent. Egyre kevesebb a kolléga, egyre több a munkaóra. Gondoltam kisegítek itt, helyettesítek ott… a három múlt havi átlagóraszámom üti a 240-et.

És akkor itt jött el, hogy már lépni se bírok, főleg szellemileg. A halogatott és régen kedves dolgok, mint az olvasás, a tanulás, a kreatív ötletelés az mind nehézzé vált, vágyott de tologatott és inkább nyomasztó fenyegetéssé alakultak. Megígértem magamnak és most elbukom, ez az érzelmi háttér, aztán ott a munkában az emberek nyomása a problémamegoldásra és közben lázadozom, hogy mennyire önállótlanok, pedig csak a könnyebb végét fogják meg, mivel mindig elérhető vagyok.

Na ezt a panaszáradatot most egy levegővétellel írtam le, aztán mindjárt ugrok is, hogy április elejét úgy vártam mint a feltámadást, írtam magamnak egy hosszú hétvégét a beosztásba, és előző napi döntéssel elvonatoztam Newcastle-be. Aranyos kis hely, munkásváros, nagyon híres és van egy olyan jó kis dolgos tartása, hangulata, ami elsőre megfogott. Fújt a szél mint a fene, az időjárás azon gondolkodott, hogy essen-e vagy süssön, abban a két napban ez mind egyszerre megtörtént. Este meg azért jól lement a hőmérséklet. Április, kölyöktavasz, mást nem várhatok. Voltam hegyen, hídon, héven, tengerparton és várat láttam, múzeumot. Amikor ott az egyik piacon beszélgetésbe elegyedtem egy árussal, akivel az ötletszerű utazgatásokra terelődött a szó majd leültem kávézni, akkor jött a felismerés, hogy ezt az egész előző életemet el kell engednem. Most aztán bedobom a gyeplőt, dőljön össze amit építettem a munkában, legyen nyugodt és unalmas a nap otthon, legyenek körülöttem hús-vér emberek, ne csak messenger matricák, illetve a jövőre való tekintéssel legyen már időm a magam egészségének menedzselésére. Nyomasztan az újra romló vércukor eredmények és a hízás, az egyre gyakoribb gyomortáji fájdalmak, az egyre rövidebb nyugodt éjszakák és a kölönféle aggodalmak Medusa-karjai. Ez az ember nem én vagyok, nem a régi-én. Nem. Elég.

Hazaúton a vonaton persze folytatódott a fejben analizálás, mi mindent kell magamban megváltoztatni, máshogy gondolni, máshogy hinni, hát miért is teremtettem ezt ide megint?

Eltelt közel négy hét,

Közben a háziorvos ajánlott egy 12 hetes programot, amit itt a helyi TB támogat, csoportos foglalkozások az egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozásról és életvitelről. Kifejezetten cukorbetegeknek illetve kapcsolódóan olyanoknak, akiknek jót tesz, ha fogy. El is kezdtem, egy szalmaszál kapaszkodni.

Aztán a háziorvos mondott még egy nem szépet egy közel egy éves vizsgálat eredményéről, ami elsikkadt a járvány miatti egészségügyi telefonos káoszban. A telefonos rendelés itt is tud mindenféle fura helyzeteket teremteni, bár azt még mindig fenntartom, hogy ezek az ángliusok sorban állni nagyon tudnak és a tömegoszlatási képességük világszínvonalú. A brit birodalom egyik alapköve a sorkijelölő szalag. Hát szóval az van, hogy elfelejtettek szólni, hogy probléma van a májammal. Én sem tudtam, hogy itt mindenre nekem kell rákérdezni. No most itt állunk a vérsürgős diéta és háthamégsegít gyógyszerek felírása előtt. Feltettün a vizet forrni, várok a két hét múlva esedékes vérvételre és annak megbeszélésére, mire visszajutok a háziorvos elé, az május 20-a. Hm. Sószegény, zsírszegény, kávémentes, cukorban alacsony és rostban gazdag étrendet kell csinálnom, viszonylag kevés fehérjével, mivel e két utóbbit emésztésével probléma van.

Fáradtnak érzem magam, nehezen motiválhatónak, a diabetikus gyógyszerek miatt nem érzem az éhességet, se a szomjúságot. Innen indulok hát április 25-én, a covid-fertőzés után elvesztett kilókat visszakapván, mázsás tanácstalansággal, még azt se tudom, ijedjek meg vagy tűzzek ki azonnal túlélési vészstartgombot és nyomjam, mint süket az ólajtót.

Lézengek így mindenfelé az elmúlt napokban, kanálnyi müzli után nem fáj semmim, elővettem meging a telefonos játékot, Candy Crush és nézem, hogy Candyke mindig mosolyog, rendületlenül, amikor átviszem a következő szintet.

Némelyiket nem elsőre.

Kapok még egy esélyt?

Bent mélyen félek, ez most rövid lesz. Nagyon hasonlítanak a tünetek az apám tüneteire, megannyi kérdést fel is vet, vajon én tudnám ezt jobban csinálni, vajon most végre már nekiállok feldolgozni a belső kapcsolatomat vele, vajon kapok még esélyt-e vagyse. Vagy mást kapok, és választom-e azt.

egy év virushelyzet

Londonban hej van számos utca és még több lezárás, ezen most a többé-kevésbé folyamatos LOCKDOWN-t értem, amit a Covid miatt kellett. Mivel a munkahelyem egy másik házban van, és nem tudom az ügyfeleimet hazavinni, sem laptopról támogatni, igy ez az otthoni bezártság nem érintett, szabadon császkálhatok odakint, mig a virus tombol.

A boltokat jól bezárták, a könyveseket is, szóval gyógyshopping nincs. Étteremben vagy a hazafelé-majd-bekapok valamit jellegű életmódban is jelentősek a korlátozások, gyakorlatilag a sarkicsirkés-kinai-pizzadoboz háromszögre karcsúsodott. Hogy megőrizzem rubensi idomaimat, ezért inkább otthon főzök. Ez lett a változás az elmúlt évben.

Újévkor elkapott ez a dög virus, tiz nap harc jutott vele, ami komoly odafigyelést igényelt, a maradék hat hétre már csak az ólmos fáradtság jutott, és az érdekes levegőtlen rohamok. Pár hétig még a szalonnát se kivántam, hát meg is ijedtem rendesen. Szerencsére aztán ez elmúlt.

Most jött egy olyan pont, amikor minden sejtem viszket már a szabadság-kirándulás-világlátás-emberekkel szabadon találkozás miatt, úgy túnik, egy év most a tűréshatár és a tolerancia. Mindenképpen változnia kell sok mindennek, a munkahelyen is szintet léptem, stagnálok a problémáimmak, oda a lendület. Magánélet az a lezárások miatt szinte semmi, senki sem szivesen elegyedik mások virusaival.

Tavaly augusztusban vettem egy kis kocsit, 13 éves Yaris, az elején féltem az egésztől, a rozsdás tudományommal vajon mire megyek itt a sűrű Londonban? Lassan és lassan bejáratodott minden, megismertem a kocsit, a zörejeit, a morgását és a kacagását is, elvisz engem az összes áruházba bevásárolni, lassan minden irányból összeszokunk parkoláskor és hát a többi… Következő két havi terv: megbarátkozni az autópályás gyorsanmenéssel.

A 2020-as év nagyon sűrű volt, az év elején megismerkedtem a speciális nevelési igényű gyerekek iskolai helyzetével. Gyakorlatilag bemondásra elhitték, hogy tudok ilyen gyerekekkel bánni, az ügynökség elfogadta az autistákkal való gyakorlatomat. Végigjártam három iskolát Twickenhamban, meg egyet Stratfordban, ez utóbbiban töltöttem majdnem hat hetet. Érdekes dologra lettem figyelmes, senki sem segit a másiknak, mindenki a saját helyéért remeg, az ügynökségek akár naponta változtathatják, hová kerül az ember. Ez számomra ijesztő volt. Még az is rájátszott, hogy szociális helyzetekben a saját beilleszkedési időm se jött el, hát itt felirtam pár dolgot, amit megtanulhatnék. A tanulók meg a tanárasszisztensek lelkesedéséből kapnak egy kicsit, és a saját tapasztalataikból. Felirtam magamnak, hogy itt az angol iskolákban még mindig él és virul a kasztrendszer, tényleg nem mindegy, hogy milyen iskolába kerül a gyerek. Ahol van ráhatás, ott az asszisztensek is képzettebben, a speciális igényekhez meg ami jut. Azért láttam jó tanárokat, akiknek ott volt a szeme a pályán.

Ahogy vége lett a stratfordi kalandnak – nagyon messze volt, az odaút másfél, vissza sokszor még több is az esti csúcsidő miatt, alig vártam, hogy aludhassak végre hosszúakat. Persze az univerzum mindig jobban tudja, pár napon belül visszakerültem a régi helyemre Bogyóföldre és akkora boldogsággak fogadtak a fiúk, hogy el se fér egy lapon. Cégváltás, bonyodalmak az átállással, az első Covid-lezárások, előléptetés kétszer is, egy nagyon durva április, majd még zűrüsebb május, igy volt a tavasz, annyit dolgoztam, hogy már nem is emlékszem, hogyan történt a virágnyilás, a lombosodás és az egész évszakváltás.

Létre kellett hoznunk egy új csapatot, öt régi ember magyarázott 12 újnak, minden nap aggódás, hogy lesz-e viselkedési incidens vagy bármi nehézség. Augusztusra a túlórapénzekből összejött az autó 2/3 ára.

Szerveztünk két mini-nyaralást a fiúkkal és a családjukkal, nagy siker, formálódik a csapat, sokat tanulunk az autizmusról is és végre szeptember elejére megnyugodtam. Nem kell már mindig ott lennem velük, kezd működni a gépezet. Az alkotó pihen. Öt nap Jersey-n. Ami tulajdonképpen egy nagy rohanás volt bőséges reggelik letornázására, a nevezetességek 2/3-a körbejárva. Jóságos kis hely, valószinűleg megyek (megyünk) még oda. Két tanulság: a gyanusan olcsó szállodai ajánlatok sosem ablakos szobák és az ágy is szörnyű. Ezen nem fogok többet spórolni. A másokkal való szóbaelegyedés viszont talán megsem annyira nehéz.

Október szép időt hozott, parkban sétálás, kertben ebédelés, pár születésnapi összejövetel, egy igazán sikeres halloween party és még pár apróság történt. Novembertől aztán ismét lezárások, már ez a helyzet nem változott mostanáig. December elején rossz hirek érkeztek a családból, aggodalom és tehetetlenség érzése, segitség információval, aztán meg munka munka hátán. Karácsony elment lazán itt, semmi sem történt, inkább elmentem dolgozni, aztán kivántam, hogy a 2021 legyen jobb.

Szilveszterkor még vadul autóztam a városba munkából haza, lehúzott ablak melletti eltévedés a Morden Park környékén. Másnapra elment a hangom, azt gondoltam, hogy az énekléstől, de nem, a covid volt az.

Pár napra megjött az apámnak a diagnózis, semmi jó hir benne. Menni fog, a mikor a kérdés. Nőnapkor temették. Akkor sütött a nap.

covid-19 new life reflections

There is a somehow weird experience watching television in these days. Outside of our home building there are viruses, inside our homes the new style of sustainable living. And the Big Screen is still shouting our old life stuff in adverts which do not apply any more. In the last hour I watched two channels, nothing special, just the usual 15 mins advert block went on and on to encourage me to buy a new technology hand sanitizer and grab the latest kitchen towel that can absorb even a full egg quicker than anything else.
And outside of our home building there are empty shelves, nothing to buy. In these days. Maybe next Monday will change the situation and the news change their topics from overpriced painkillers and £15 hand gels to tips and tricks about how to enjoy our staycation in our home office. How to cook enjoyable food and how to realise that we got chances to improve ourself instead of drowning by trash entertainment.
So I may switch from television to internet and handle social media with the same precaution. Spreading personal fears in the form of rumours and the feeling of “I want to help everyone” urging me to share contents which worth not too much but to pass time, even not time just moments.
What else can I try that earlier I considered impossible or I got excuses of being busy with work and life. Now it can be possible. So I opened up Google Maps and went to other sides of the globe and see people over there. And then went to virtual tours to the Louvre – a not yet realised ten years old dream of a visit over there – while my coffee was brewing in the kitchen. And then I found holes in socks, flowerpots to clean and some little manual work. Than a short walk outside without phone and music earplugged.
You know, it was so weird to feel and experience that nobody was there and nobody wanted anything from me. I saw the windows changed their lights as the adverts were lightening up and changing colours.
Somehow freedom. But weird?