Már csak hetvenvalahány napot kell aludni és elkezdődik a Londoni Olimpia. Ezzel kapcsolatosan a marketing-gépezet és a tömeges hangulat-keltők is teljes sebességre kapcsoltak. Szintúgy az információk, áradnak mint a Nílus az ókorban (a Temze nem szokott olyan nagyon, ezért nem jó ebbe a hasonlatba). Végső visszaszámlálás folyik, meg közben a szerencsés angol királynő 60-dik trónolási évfordulója is most van mindjárt, szinte azt se tudja már az ember, hogy melyik nap mit kell ünnepelni vagy készülődni, annyi minden történik mostanában. Szerencsére egyre több az extra szabadnap, vagy hát ahogy itt mondják, Bank Holiday. Tavaly is jutott terven felül egy hosszú hétvége a trónörökösi esküvő miatt, idén is lesz hamarosan egy szintén négynapos utcabál, hivatalos állami áthúzva királyi ünnepnap, aztán valami focivébé és aztán az olimpia. Meg a Para.
December végével lezárult a több mint két éves kiválasztási procedúra, több mint egy millió jelentkezést adtak be olimpiai önkéntesnek, ebből 70 000 ember kapott ajánlatot. A február eleji havas ítéletidőben meg is tartották az első bemutatkozó nagygyűlést nekünk, azaz hogy orientációs tréninget, de ezt sehogyse bírom szépen magyarul megfogalmazni, a lényeg amúgy is a ráhangoló lelkesítésen van, és a látványos elemekkel tarkított munkavédelmi és biztonsági tréningen. Az volt az első, az általános tájékoztatás.
Márciusban szépen elkezdődtek a konkrét feladatkörökkel kapcsolatos tréningek, a miénk éppen most került sorra, persze nekünk még adatott némi kis felkészülési idő, nyilván a Paralimpia később kezdődik. Hétfőn és kedden a második tizenötös csoport gyűlt össze agytágításra és további lelkesítésre. A mi csapatunk a Rate Card Team, ennek sajnos nincs magyar neve, szomor, szomor, de majd hamarosan kiderül minden. Ki.
Megtudtuk a konkrét feladatunkat, tájékoztatást kaptunk arról, hogy a kiszolgáló szervezetek közül mi hová is tartozunk és kikkel leszünk majd kapcsolatban. Szerteágazó, annyi szent. És nem a legegyszerűbb és a legláthatóbb pozíciónk lesz, de elég nagy befolyásunk tud lenni a hangulatra, ha nem működünk olajozottan. Leginkább negatív, ugyanis a tévéseket és az újságírókat, fotósokat kell kiszolgálnunk technikai felszerelésekkel, leginkább az általuk azonnal és három másodpercen belül tegnapra is későn odaállított internettel kapcsolatban. Két napja azzal tömik a fejünket, hogy ha rosszul csinálunk valamit, a tévés bosszús lesz és negatív riportot ad le majd, ami viszont a szervezőknek keni el a száját, ugyanis az az egyik mottó a személyzetnek (Workforce, csak hogy használjam azt a zsargont), hogy ‘Csináljuk ezt az Olimpiát a Minden Idők Legjobb Olimpiájává!’ – hát a lelkesedésük nem kispálya, hanem mindent bevetnek…
Ezen kívül már belekerültünk a kikicsoda-kikivelvan pletykahálózatba és meghívott vendégelőadóként jó pár veterán olimpiaszervezővel találkozhattunk. Anekdotázás és rengeteg hasznos példa került elő, nem győztem jegyzetelni. Meg is lepődtem magamon a második nap felénél, hogy már szinte úgy megy, mintha magyarul beszélnének… hát. Ledöbbentem, leültem és csendesen vállon veregettem magam este. Erőlködés nélkül bírtam követni az előadókat, na jó, szép angolt használt egy kivételével mindenki.
Nüansznyi csemege, hogy igazából a második nap délelőttjén derült ki, hogy magyar vagyok, csak a második nap! és igazából ez is véletlenül, mert az egyik angol előadó utánozta a pakisztániak és az arabok angolját és alkudozási technikáját, aztán egy számból kicsúszó röhögésnél (élethű volt az ipse nagyon) megkérdezték, ogy kifejteném-e bővebben és kifejtettem, hogy számomra is pont ilyen vicces volt, amikor elkezdtem megismerni őket, úgy három évvel ezelőtt. És akkor kérdezték, hogy mit csináltam három évvel ezelőtti ezelőtt, mondtam, életemben nem láttam pakit közelről, hát még beszélni angolul… mert hogy másik országból jöttem. Direkt ide, persze ezt is el kellett aztán mesélni rögtön, a miérteket és a hogyanokat. Az egyik főnököm aztán sűrűbben kérdezgetett, hogy tényleg értem-e őket, mindent értek-e, mert szerinte ők nagyon gyorsak (ja persze ő például kanadai angol erős francia tájszólással, hehe). Megköszöntem a kitüntető figyelmét (ezt az angol udvariassági formulák használata miatt kötelező, ha már a választékossági követelményeknek eleget kell tenni, ha hivatalos nyelvet használunk) és aztán megnyugtattam, hogy értek mindent, nincs baj a sebességgel se. Szedegette az állát aztán, én meg csak vigyorogtam. Na erre benyomta a horgot, hogy hát az ő egyik legjobb barátja is magyar és ő úgy tudja, hogy minden magyar nagyon okos, szóval nekem könnyű megtanulni angolul. Puff.
Az előadás ment tovább és a vendégünk éppen arról értekezett, hogy milyen érdekes és nagyszerű többnyelvű közegben dolgozni, ahol vannak olyanok is (!), akiknek nem az első nyelvük az angol. Mein Gott, mondtam volna, ha tudnék németül, ezek tényleg nem tudnak más nyelveken! És az előadó ekkor arra kérte a hallgatókat, hogy tegye fel az a kezét, aki az angolon kívül más nyelven is meg tud szólalni. Kettő egyetemista korú csajszi tette fel a kezét, az egyik most tanul spanyolul, a másik meg egy ausztrál csaj volt, de őt lehurrogták végül, mert azt hitte, hogy az ő otthoni ausztrál angolja egy másik nyelv. Puff.
Hát így megy ez… csendben röhögtem :)))
A következő lépés majd az egyenruha és az akkreditációs kártya átvétele lesz, majd lesz még egy helyszíni tréning is, és aztán augusztus 20-án indul a banzáj.
szalonnacukor 