Lakás, fészek, otthon, tartózkodás

október 10, 2013 § Hozzászólás

image
Van még a másik dolog, ami itt motoszkál a fejemben, erősödik a hangja, néha lehalkul, de folyamatosan visszatér. Az élettér rendezésének igénye. A “szobámban az ágyam”-életérzés kezd szűkre szabott papírdoboznak látszani. Az egyik oldalon a közelgő tél és az otthon melege, a másik oldalon az azonnali változtatás, körben a ring és nincs törülközőm. Fogalmam sincs, drukkolok-e egyáltalán.
A 2013-as év eléggé mozgalmasra sikeredett, lakásilag is, télileg is, ez utóbbi szinte június végéig tartott, a másik meg még mindig változékony. A szobámban az ágy ugyanis kezd nagyon rozoga lenni, új matrac várható, de húzom az utolsó pillanatig, közben a másik oldal ott püföl, már rég meg kellett volna venni.

Reklámok

Roundels

október 10, 2013 § Hozzászólás

image
A londoni tömegközlekedés egységes dizájnjának egyik alapeleme a roundel, a kerek tábla a megálló nevével, ahol a színek jelentése utal arra, hogy éppen melyik típusát használjuk. A piros kör, keresztben a kék sáv és a megálló neve a metróra utal. A belvárosban a régebbi metróvonalakon szinte mindegyik megállónak van valamiféle egyedi attrakciója a roundel-ek mellett, sokszor a burkolaton van egy-egy egyedi kép, amely a megállóra utal vizuálisan. A Victoria pályaudvarnál például Viktória királynő fejének sziluettje, a Baker Street-nél persze hogy Sherlock Holmes pipája látható a csempéken, személyes kedvencem a Tottenham Court Road mozaikos burkolata. A Piccadilly megállóban több vonal is csatlakozik, itt az egyik részen (Northern Line) a csempén piros-fehér-zöld sávok futnak faltól falig és körben mindenhol. Naná, hogy ebben a megállóban szinte minden magyar turista, valamint minden olasz turista megáll fényképezkedni egy kicsit. Most éppen este jöttem, így nem volt már nagy tömeg, de nappal – az amúgy is szűkre szabott folyosókon – mindig van miattuk egy kis szemöldökráncolás. Viszont sikerült embermentes képet lőni viszonylag egyszerűen.

image
Tulajdonképpen arról akartam írni, hogy … de elkanyarodtam, mert a napi netezés közben belebotlottam egy érdekes blogba finnisztan.blogspot.fi és a Határátkelő blog most tőle hozott egy cikket. Ahogy kezdődött a bejegyzés, már tettem is le a billentyűzetet, annyira egyeztek a mondatok, hogy felbólintáson kívül már csak hangos és egyetértő aházásra futotta. Szóval akkor ezt már máshogy kell írnom, ha nem akarok schmittelni.
Nagyon is hasonló gondolatok ugrálnak az agyamban a nyár eleje óta, ezeket a két röpke budapesti látogatásom meg is erősítette, a közben leeső ánglius eső meg szépen belemosta a csontok közé…
A két ország között levésről. Az “otthon” átcsúszott szépen a volt-ba, az “itthon” még nem érkezett el, még mindig a “majd”-ban tanyázik. Nincs mit tenni, a “ma” van, néha ott, néha egészen máshol (a “hurrá nyaralunk” esetben, hehe, majd jövőre), illetve hát itt van, a minden nyűgjével és az egyre kevesebb rácsodálkozással. Erősen érkezik a hétköznapi rutin, már én is képes vagyok úgy morogni a vonatok 4-5 perces késésére, mint az ángliusok, kopik a korábban sokat hasonlított magyar álomvasutak élménye.
Igaz is, azt már jó ideje észrevettem, hogy nagyon ritkán és egyre még ritkábban jut eszembe hasonlítgatni. Egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy dolgok itt így és úgy mennek, ha valami új jön szembe, akkor van már hová fordulni információért és egyre inkább rájövök önkéntelenül, hogy mi az ügymenet logikája. A fogyasztás az már megy. A politika még nem, de valahogy azt egy csuklómozdulattal a távoli “majd” dobozba tettem, a kultúra az még érdekes, a többi, a napi bürokrácia meg csak lassan, csöpögtetve kerül elő…
Azért a burok reped… az elmúlt hat hétben viszonlylag sokat kellett az angol egészségügy berkeiben bolyonganoom, hát ez tényleg olyan, mintha a távoli jövőben járnék. Amit tapasztalok, na hát az most erősen kihozta belőlem megint a hasonlítgatást és a rádöbbenést, hogy minek.
Bár simán képes vagyok hajba kapni magammal, hogy tényleg minek a hasonlítgatás, azért a magyarországi kórházas élményeim se tudnak eltűnni egykönnyen. Tehát akaratom ellenére, folyamatosan úgy csodálkozom, és ámulok, és elájulok, na persze most nem fizikailag, hanem élményileg.
Ezek a népek ott mind kedvesek. Azt akarják, hogy a lehető leggyorsabban gyógyuljál meg és hagyjad őket békén. Ehhez megadják a tőlük telhető mindent. A tőlük telhetőt most úgy értem, hogy ha a háziorvosnak például nem ugrik be valami, akkor rögtön nyúl a számítógépéhez, megkeresi a google-ben, aztán megkeresi a saját információs rendszerében is, összeveti (míg ez a böngészés tart, nyer két-három percet gondolkodni), és aztán megtárgyalja veled, hogy mi is van, vagy minek is kéne lenni, és alaposan elmagyarázza, hogy minek nézzél utána, ha még kíváncsi lennél esetleg. Ilyet már több dokinál is láttam, ebből gondolom, hogy valahogy része lehet a rutinjuknak.
A beszélgetés és az informálás, na az nagyon meglepett. És a folyamatos mosolygás. Kedvesen. Rendben, azért találkoztam kicsit mogorvább recepcióssal is, de ő is kedves lett a végére, miután tisztáztuk a félreértéseinket.
A helyi SZTK jellegű intézményben meg alig töltöttem hét percet, máris a kezemben volt egy csík végeredmény, pedig még emeletre felmenés és bemutatkozás-ismétlés is volt közben, sőt, kipróbáltam a padonücsörgést is.
A mi háziorvosi rendelőnk egy viszonylag nagy vállalkozás, sok orvossal, és az időpont kérésnél nem lehet tudni, hogy melyik orvoshoz jutsz be, de ők látják a számítógépből, hogy mi történt veled korábban, szóval végül is mindegy. Sőt, ide járnak gyakorolni olyan orvosok is, akik még nem tették le a végső vizsgát ahhoz, hogy önálló háziorvosok legyenek. A házunkból is ide jár mindenki, panaszmentesen, ha kell, betegszabit írnak, ha kell, gyógyszert. Nekem meg jutott egy zöldszemű, aki gyakorlatilag elhappolt magának, már háromszor sikerült hozzá visszamenni, lelkesen gyógyít. Igen, ő még nem önálló doki, de ha így marad, jó doki lesz belőle. Zárójel, jó vele beszélgetni, kicsit sajnálom, hogy meggyógyultnak érzem magam, de tulajdonképpen nem akarok beteg lenni, viszont hiányozni fog, zárójel vége, illetve utóirat, hogy hosszú idő óta ő volt az első értelmes angol a környezetemben, tán ezért e nagy szerelem, most már tényleg vége a zárójelnek.

im age
A két ország között levésről még annyit, hogy… hát konkrétan már a gyomrom is… na jó, még nem lettem zabkása rajongó, de komoly problémáim akadtak a magyaros ízvilággal, emésztésileg. A rántotthús, az még hibátlan, a szalonna se rossz.. bár már csak módjával…
Szóval a turistákhoz visszatérve, megint a csont, mit rágok, hát akkor most már a turista is megmosolyogni való ember lett? A londoniak valahogy immunisak, kikerülik a nagyobb csoportokat, a reggeli hajszás rohanásban meg inkább a falhoz nyomják őket és ketrecharcoshoz méltóan tülekednek az irodájuk felé a metróban. Meg az utcán az öltönyös-kosztümös lemmingek, mennek, mennek, mennek, rendületlenül, aztán fél tízkor elvágják az áradást, minden lecsendesül. A fényképezőgépek előkerülhetnek, az idegen nyelvű zsivaly felerősödik, a nyomtatott térképek és az útikönyvek lapjaiból feltekintő arcokkal lehet találkozni leginkább. Ők a nagyon híres helyek körül az év bármelyik szakában lemmingeznek, míg a helyiek felszívódnak. Nekem meg mostanában az lett a turistalátványosság, ha a helyi embereket látom csúcsidőben közlekedni. Borzongással vegyes horror, nagyon sokan vannak mindenhol, ha lehet, elkerülöm, de éppen mostanában rinyáltam a munkahelyemen, hogy már elég volt az antiszociális munkaidő-beosztásomból, hétköznapi ember szeretnék lenni, hétköznapi dolgokat megélni, ne mindig csak a holdfény süssön rám. Tehát megkaptam a reggeli csúcsidős közlekedést. Meg este vissza.
A tömegsűrűséget vele, ahol még a kinyitott könyvnek sincs hely. És az esti izzadtságszagot a vonaton.
Végül is.. nem baj. Még mindig lehetek turista a választott városomban.
Ezt azt hiszem, senki sem fogja érteni, ha elmesélem nekik, a helyiek a rácsodálkozást, az itteni magyarok csak a pénzről beszélnek, keveset járnak csak úgy szanaszét, figyelni a helyet, az otthoniaknak meg már marslakó élmények ezek. Egyelőre csak itt jegyzem magamnak, hogy van ez az állapot, majd később jót nevetek magamon, az akkori tudásom fényében.
Csak a változás állandó.

backup2013feb-789.jpg

április 15, 2013 § Hozzászólás

Hol vagyok?

You are currently browsing the roundels category at szalonnacukor.