Esti 33

február 4, 2008 § Hozzászólás

33

Amikor a falu szélére értek, oda, ahonnan már látszottak az első házak, azt mondta nekik Nahi:
– Éjszaka van, már aggódnak értetek. Menjetek most haza, de ha akartok, időnként eljöhettek a mi hegyi búvóhelyünkre, eltölthettek velünk néhány órát, egy napot vagy még hosszabb időt. De addig is, kérlek, nagyon vigyázzatok, nehogy megfertőzzön benneteket a megvetés és a gúny. Sőt mi több: szép lassan megpróbálhatnátok rávenni a barátaitokat vagy legalább némelyiküket, hogy ne bántsanak többé másokat. Beszéljetek velük. Beszéljetek azokkal, akik megaláznak, sőt még azokkal is, akik bántalmaznak másokat, és azokkal is, akik mindezt boldogan végignézik. Kérlek mindkettőtöket, beszéljetek mindenkivel, aki hajlandó meghallgatni titeket. Próbáljatok szót érteni azokkal is, akik kinevetnek, kigúnyolnak és lesajnálnak. Ne hagyjátok magatokat, csak próbálkozzatok tovább újra meg újra.
Míg végül egy nap talán megváltoznak, és mi lejövünk a hegyről, és talán mindannyiunkban új akarat születik, minden élőlényben, emberben, állatban és madárban egyaránt, és minden húsevő hozzászokik majd, hogy vadászat helyett tolaniton éljen. Akkor majd mi is, én meg az összes barátom és Nimi, a csikó, mint előjöhetünk az erdő mélyéről, visszatérhetünk a faluba, hogy a házaiban, az udvarain, a rétjein, a patak partján éljünk, a bosszúvágyam szétfoszlik és lehullik majd rólam, mint a kígyóról a száraz ből, és akkor majd együtt dolgozunk, szeretünk, énekelünk, zenélünk, játszunk és beszélgetünk, anélkül hogy vadásznánk vagy vadásznának ránk, és anélkül, hogy kigúnyolnánk egymást. Most menjetek békével. Ne felejtsetek el! Még akkor is, amikor felnőttök, amikor már talán saját gyerekeitek lesznek, emlékezzetek! Jó éjszakát, Maja és Mati. Jó éjszakát mindkettőtöknek.
Amikor Maja és Mati kéz a kézben kisétáltak a sötét erdőből, és elindultak a falu fényei felé, Mati így szólt Majához:
– El kell mondanunk Almonnak. El kell mondanunk Imanuelának. El kell mondanunk Danirnak.
– Nem csak nekik, Mati – felelte Maja. – Muszáj lesz elmondanunk mindenkinek. Az anyámnak. Az öregeknek. A szüleidnek. Nem lesz könnyű.
– Még azt mondják ránk, Maja, hogy nyerítőkórt kaptunk.
– Nimit is meg kell keresnünk. Haza kell hoznunk őt.
– Majd holnap – felelte Mati.

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Reklámok

Esti 32

február 3, 2008 § 1 hozzászólás

32

– Képzeljétek el – mondta Maja Matinak és Nahinak, aki elkísérte őket, és mellettük lépkedett az alkonyi félhomályban a hegyen lefelé tekergőző, hazafelé vezető ösvényen -, képzeljétek csak el, mi történne, ha egy nap végre visszatérnél a faluba, Nahi, és veled együtt visszajönnének az állatok is, melyek már oly sok éve elhagytak minket, hogy kövessenek téged a hegyre. Képzeljétek el azt az ijedelmet, döbbenetet és sokkot, de azt a mélységes örömet is!
– Akkor majd megint fecskék és pintyek fognak fészkelni a fák ágain – álmodozott Mati -, galambok röpködnének minden dúc körül, reggelente kárognak a varjak, a falu összes udvarában megjavítják a régi istállókat, az omladozó ólakat és karámokat, megint ugatni fognak nálunk a kutyák az udvarokban és a földutakon, és a kasok körül méhrajok zümmögnek majd.
– Almon, a halász, megint ott üldögélhet majd szeretett kutyájával a patak mellett – folytatta Maja -, és beszélhet a halakhoz, melyek visszatértek a vízbe, és még a régi madárijesztője is, ahelyett hogy egész nap Almonnal vitatkozna, elkezdhet végre-valahára valódi madarakkal vitázni.
– És Szolina, a varrónő a férjének, Ginomnak egy saját kiscicát ajándékozhat. Vagy egy kecskegidát. Vagy egy mókust – mondta Mati.
– Az anyukámat, a péknét, egész madárraj kíséri majd, amikor a falu utcácskáin jár, ő pedig morzsákat szór mindannyiunknak, Imanuela odainteget majd neki a teraszáról, és talán, ha te is visszajössz, Nahi, talán Imanuela, ki tudja…
Nahi némán hallgatta a gyerekeket. A homlokán egy kis kékes ér reszketett, mintha egy fióka szíve vert volna ott gyorsan. Ám végül azt mondta füstös, mély hangján, mely oly kellemes volt, mint a konyha melege egy téli éjszakán:
– És mi lesz, ha megint kigúnyolnak? Vagy bántani fognak? És mi lesz, ha megint feltámad bennem a vágy, hogy fájdalmat okozzanak és gonosz dolgokat művelve álljanak bosszút mindenkin?
– És mi lesz – tette hozzá pár pillanattal később -, ha a nagydarab, keménykötésű parasztok, akiknek a szülei velem együtt tanultak Rafaela tanárnőnél, Imanuela tanárnő anyjánál, megint elkezdik bottal ütni a kutyákat, bőrostorral nógatni a lovakat, megmérgezni a kóbor macskákat, szennyvízzel teli hordókba fojtani az egereket, és megint eljárnak a puskáikkal az erdőbe, hogy őzeket, hegyi kecskéket és rókákat gyilkoljanak, szőrmével kereskedjenek, és mindenféle csapdákat állítsanak a nyulaknak és a vadludaknak? És mi lesz, ha újra kifeszítik a hálóikat, hogy kifogják a halakat a patakból?
Majd miközben továbbhaladtak az erdő fái tövében kanyargó ösvényen, Na’aman így folytatta:
– Persze a teheneket mindenki szíves örömest visszafogadná, odalennének a lovakért is, a tyúkokért, melyek tojást tojnak nekik, meg a kecskékért, a libákért, a birkákért és a galambokért, igen, és egyesek közülük biztos megint nagyon megszeretnék a kutyákat, a macskákat és az énekesmadarakat. Őket igen. De mit tennének a patkányokkal? És a férgekkel? Mi lenne ott a csótányokkal, a szúnyogokkal és a pókokkal? És mi lenne ott Nimivel? És velem?

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Esti 31

február 2, 2008 § 1 hozzászólás

31

Miután még egy kört tettek a kertben, Maja és Mati már tudott pár szót fecskéül, két-három mondatot macskául és tehén nyelven, sőt légyül is értettek már egy kicsit. Nahi és vele a kert összes lakója próbálták rávenni Matit és Maját, hogy maradjanak velük legalább pár hétig.
Mati azonban megfogta Maja kezét, és így szólt:
– Aggódnak értünk. Nem okozhatunk nekik ekkora riadalmat.
Matinak eszébe jutott, hogy pont akkor, abban a percben, pontosan a sötétség leszálltakor bezárul a falu minden háza, leeresztenek minden redőnyt, és minden ajtót elreteszelnek két-három vasretesszel: a szüleik már biztosan halálra rémültek, tán az egész falu őket keresi zseblámpával, sőt az is lehet, hogy már fel is adták a keresést, és a családok mind visszavonultak rácsaik és vasredőnyeik mögé.
Maja és Mati megkérték hát Nahit, hogy adjon melléjük egy fürge őzet vagy kutyát, aki mutatja nekik az utat hazafelé. Természetesen mindketten maguktól megígérték, hogy soha, senkinek nem mondják el, amit a hegy fantomjának rejtekhelyén láttak és hallottak, és egy szót sem szólnak a kertjében tapasztalt rengeteg csodáról.
Ám Nahi ismét elgondolkodva rájuk mosolygott – szerény, szinte szégyenlős, sőt szomorú, mégis ravaszkás mosoly volt ez, mely nem az ajkán kezdődött, hanem a szeme körüli ráncoknál, egyre lejjebb haladva átterjedt az orcáit szabdaló redőkre, míg végül habozva megtorpant a szája sarkában. Majd a mosoly után azt mondta, nem kell ilyesmit ígérniük, hisz még ha beszámolnának is mindenről, még ha pontosan leírnák is a részleteket és a részletek részleteit, akkor sem hinne nekik senki. Csak kinevetné és kigúnyolná őket az egész falu, ha tényleg elmesélnék, hogy mit láttak – a kétkedők büntetése, hogy mindig mindenben kételkednek, még a saját kételyeikben is. A gyanakvók büntetése pedig az, hogy éjjel-nappal mindent gyanúsnak találnak. Még önmagukat és a saját gyanakvásukat is.
– Amikor Imanuela tanárnő vagy Almon, a halász, állatokról kezdenek beszélni, rögtön mindenki kineveti őket – mondta Mati. – A felnőttek is és a gyerekek is. Ám időnként előfordul, hogy valamelyik felnőtt megfeledkezik a gúnyolódásról, tán hirtelen elfogja a megbánás vagy a nosztalgia, és olyasmiről kezd mesélni, aminek egy perccel korábban még a puszta létét is tagadta. Mindig akad egy ilyen, akit a többiek elhallgattatnak. De mindig valaki más az. Máskor egyik-másik gyerek azt állítja reggel az iskolában, hogy hajnaltájt, amikor még félig aludt, mintha távoli csipogást vagy zümmögést vagy ciripelést hallott volna. Rögtön beléfojtják a szót, hallgasson már, ne bosszantsa a többieket. Vajon tényleg szégyenükben tagadnak le mindent a szülők? Vagy tán azért akarnak mindent elfeledni, hogy feltartóztassák a bánatot. De szerintem igazán senki sem felejtette el, mi volt az, amit az egész falu el akar feledni.
Ezután arra kérte őket Nahi, hogy meséljenek neki egy kicsit a falu nappali életéről, mert ő csak sötétben jár le. Írják le neki, legyenek szívesek, milyen a kövezett főtér a hosszú nyári estéken, a nappal és a szürkület közt? Hogy néz ki a tér, amikor Danir, a tetőfedő, a segédei meg a többi fiatal összegyűlnek ott beszélgetni, sörözni, nevetgélni, sőt néha énekelni is egy félórát vagy egy órát? És hogy van Almon, a halász? Még mindig vitatkozik a fáival? Még mindig állatokat farag a zsebkésével? Egyik nap alig bírtam kivárni az éjfélt, hirtelen annyira szerettem volna még nappal lemenni a veteményesébe, elálldogálni ott egy-két órát kitárt karral, kidobni onnan a madárijesztőt, és elfoglalni a helyét, hisz Almon már majdnem vak, talán fel sem tűnne neki, és akkor velem vitatkozna.
Miről társalognak az asszonyok a boltban? És amikor ruhát mosnak a patak kanyarulatánál? Hogy van mostanában Imanuela? És az öregek, akik minden reggel tízkor együtt pipáznak a padokon ülve a vízparton? Ha nem félnék, hogy a láttomra mind felpattannak és rémülten elmenekülnek, talán tényleg lemennék egyszer nappal is. Csak egyszer. Odalopakodnék, közéjük ülnék, hogy hallgassam kicsit a vitáikat és a visszaemlékezéseiket, hogy beszívjam a pipafüst illatát. Talán maradtak köztük páran, akik még nem felejtettek el engem egészen?
– Aki emlékezik, azt kinevetik – felelte Maja. – Aki hallgat, azt békén hagyják.

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Esti 30

február 1, 2008 § 1 hozzászólás

30

Sok évvel korábban egy eldugott kis völgyben, hét hegycsúcson és hét mély szakadékon túl, a vadonban tett egyik felfedező útja során Nahi egy ismeretlen bokorra lelt. A bokron termő fehéres-lilás színű gyümölcsök íze szinte pontosan olyan volt, mint a húsé. Nahi tolanitnak nevezte el a gyümölcsöt. A magjait mindenütt elhintette az erdőben, gondozta és szaporította a növényeket, mert rájött, hogy minden ragadozó szereti a tolanit ízét, és olyan jó étvággyal fogyasztják, hogy nem is szükséges többé náluknál gyengébb teremtményekre vadászniuk. Amúgy sincs hozzá kedvük. Így sikerült Nahinak lassanként rászoktatnia a tigrist, hogy kecskegidákkal játsszon, és a farkast, hogy őrizze a birkanyájat, sőt a birkák közt szundikálva azok puha gyapjával melegítse a testét a téli éjszakákon. Egy húsevő sem akadt többé ebben az erdőben, és egyetlen állatnak sem kellett már félnie a ragadozóktól. De azért nem felejtették el teljesen a múltat.

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Esti 29

január 31, 2008 § 1 hozzászólás

29

– De nem én hoztam el őket – folytatta Nahi. – Legalábbis nem mindannyiukat. Egy éjszaka fogták magukat az állatok, mind egy szálig elhagyták a falut, és utánam jöttek az erdőbe, a hegy tetejére. Még azok az állatok is, melyek szerették a gazdáikat, és sokat tépelődtek rajta, hogy menjenek vagy maradjanak-e, mint Zitó, Almon, a halász kutyája, vagy Tima, Imanuela cirmos cicája, a kölykeivel együtt, még ők is úgy döntöttek végül, hogy feljönnek a többiekkel együtt: nem azért, mert én megbűvöltem mindannyiukat, nem is azért, mert én bosszút akartam állni, hanem mert az állatokat szintúgy uralmában tartja a számotokra is oly ismerős félelem a különbözőségtől – a rettegés attól, hogy mások legyenek, mint a többi, hogy hátramaradjanak, amikor mindenki elmegy, vagy elmenjenek, mikor mindenki marad. Senki sem akarja, hogy kivesse magából a közösség, vagy száműzze a csorda. Elég egyszer-kétszer elszakadni a tömegtől, és már nem is fogad vissza többé. Mert már nyerítőkóros vagy.
Először Na’aman kis sátrat épített magának faágakból egy hegyi tisztáson, és barátai, az állatok látták el mindennel, amire szüksége volt. A birkák és a kecskék a tejükkel táplálták, a tyúkok tojást tojtak, a méhek mézet adtak, a patak tiszta vizet hozott, a mókusok gyümölcsöket és erdei bogyókat gyűjtöttek, a kis mezei pockok pedig krumplit ástak ki és hoztak neki. Még a hangyák is felhoztak hosszú-hosszú menetoszlopban egy csomó búzaszemet a szántóföldekről, a völgyből, hogy kenyeret süthessen. A farkasok és a medvék vigyáztak rá és megvédték. Így élt hosszú éveket át távol az emberektől, az apróbb-nagyobb állatok szeretetétől övezve. A békák Na’amanról Na’aira rövidítették a nevét, amiből a sakálok és az éjszakai madarak kiejtése miatt végül Nahi lett.

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Esti 28

január 30, 2008 § 1 hozzászólás

28

Nagy magányában Na’aman megtanult beszélni az állatokkal. Pár évvel később, amikor az egész falu elkezdte nyerítőkórosnak hívni, nagy ívben elkerülni és a távolból kövekkel meg tégladarabokkal dobálni, keresett magának egy barlangot a hegyekben, és ott élt egyedül gombán és erdei bogyókon. Néha éjszaka megvárta, amíg a falusiak bezárkóznak a házukba, és lejött, hogy árnyékként sétáljon fel-alá a sötét utcácskákon.
A mai napig is lejár néha. A sötétben. Csak akkor jön, amikor már mindenkit bebörtönöztek a vasredőnyök és a zárak. Lejön sétálni a faluba, mert az állatok szeretete és a hegy minden csodája ellenére kicsit szomorú itt egyedül.
Sötét éjszakákon, amikor nem süt a hold, fel-alá jár az üres utcákon. Időnként ketten settenkednek ott lábujjhegyen, Nimi és ő, odalopakodnak kis időre egyik-másik házhoz, a redőnyök résein át meglesik a békésen lefekvéshez készülődő családokat.
Mert jólesik meghallgatni a függönyön keresztül az esti mesét, melyet az apa mond a lányának, vagy az altatódalt, melyet az anya énekel kisfia ágya szélén ülve – ilyenkor hirtelen összefacsarodik Nahi öreg szíve. És jólesik kihallgatnia időnként a félig csukott ablakon át egy-egy a szobája melegében esti teáját szürcsölő, fáradt házaspár álmos beszélgetését. Vagy azt, ahogy üldögélnek és olvasnak valamit az éjszaka csendjében, és közben néha váltanak egymással pár szót, melyek megérintik Nahi  lelkét és könnyeket csalnak Nimi szemébe, egyszerű szavakat, például ilyesmit: Igazán jól áll neked ez a virágos köntös. Vagy: Annyira örülök, hogy végre lementél és megjavítottad a pincelépcsőt, köszönöm. Vagy: Ma nagyon szép esti mesét mondtál a gyereknek, a saját gyerekkoromat juttatta eszembe.
Így sétálgatok éjszakánként egyedül vagy Nimivel az üres udvarokon két-három órán át, míg a falu utolsó fénye is ki nem huny Almon ablakában. Mert irigykedem kissé. Irigylem azt, amim sose volt, s nem is lesz már soha.
– Szóval időnként itt fent is elég szomorú az élet – mondta erre Maja.

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Esti 27

január 29, 2008 § 1 hozzászólás

27

– De te rettenetes dolgot tettél velünk azzal, hogy elvetted tőlünk az összes állatot – mondta Maja. – Azokat az állatokat is elvitted, akiket soha senki sem bántott. Még azokat is, akiket szerettek, akik maguk is szerettek velünk élni, például Almon kutyáját vagy Imanuela macskáját a kölykeivel. Az állatok elrablása szerintem még kegyetlenebb dolog volt, mint a gúny, amelytől szenvedtél. És amikor elhatároztad, hogy bosszút állsz, egy pillanatig sem gondolkodtál azon, kin is állsz bosszút valójában. Azokon, akik kinevettek? Akik bántották az állatokat? Vagy éppenséggel Almonon, Szolinán, az anyámon és Imanuelán, akiről te magad mondtad, hogy szeretted?
Na’aman felemelte a vállait, és megpróbálta behúzni közéjük a nyakát meg a fejét. Hirtelen egészen megcsúnyult a szemük láttára. A kezei fel-alá csapkodtak a levegőben, mintha könyörögnének, hogy ne kelljen többé kéznek lenniük, hogy engedjék szabadon és rejtsék el őket, hogy elszökhessenek a gazdájuktól, és ne kelljen visszatérniük hozzá soha többé. Amikor Maja Imanuelát említette, Nahi szája boldogtalan, ugyanakkor kissé rosszindulatú grimaszba rándult, gonoszságot tükrözött ez az arckifejezés, de szeretetért is könyörgött.
– Nem jó itt nektek? – kérdezte sértetten. – Nem akartok itt maradni? Csak még egy kicsit? Jól van, menjetek csak, nem érdekel. Menjetek. Én úgysem vagyok magányos, menjetek. Majd visszatartom a sötétséget, hogy ne hulljon rátok, mielőtt hazaérnétek. Menjetek. Nem számít, menjetek csak. Ha tényleg bosszút akarnék állni, akár örökre itt is tarthatnálak titeket. Vagy legalább nehezebb kérdésekkel viszonozhatnám a kérdéseiteket. Például hogy miért hagyjátok mindnyájan, hogy a szüleitek belétek fojtsák a szót minden alkalommal, amikor megpróbáljátok kideríteni, mi is történt valójában még a születésetek előtt? Miért hagyjátok mindig, hogy témát váltsanak, és másról kezdjenek beszélni? Talán azért, mert nem is nagyon akarjátok tudni az igazat? Talán féltek is egy kicsit? Mert könnyebb így, hogy hazudnak nektek, és nem rakják ifjú vállaitokra a szülők összes titkának terhét? Nemcsak kettőtökről beszélek, hanem a falu összes gyerekéről. Kényelmesebb számotokra, hogy a szüleitek megtartják maguknak a szégyent és a bűnt, és titeket nem mocskolnak be vele? Így van? Vagy tán sejtitek is az igazságot, de nagyon megrémültetek ettől a sejtelemtől. Mert ha valóban az az igazság, amit gondoltok, akkor attól a naptól kezdve egyikőtök sem sértegethet vagy gúnyolhat másokat többé. De hogyan is élhetnétek és hogyan szórakoztatnátok el magatokat, ha nem alázhatnátok meg időnként valakit? Ha nem gyalázhatnátok, bánthatnátok, tiporhatnátok el egymást?
– Lám csak, Nahi – felelte Maja -, most te magad is gúnyolódsz. És meglehetősen élvezed is, nem?

Ámosz Oz:
Hirtelen az erdő mélyén

(Stöckl Judit fordítása)

Hol vagyok?

You are currently browsing the hirtelen az erdő mélyén category at szalonnacukor.