Anyanyelv, ellenséges nyelvek

szeptember 27, 2011 § 1 hozzászólás

Anyanyelv, ellenséges nyelvek

Kezdetben csak egyetlen nyev volt. A tárgyak, a dolgok, az érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a nyelven léteztek.
Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi lény kimondhatna olyan szót, amitén ne értenék meg.
Anyám konyhájában, apám iskolájában, Géza bácsi templomában, az utcákon, a falu házaiban éppúgy, ahogy a városban, ahol a nagyszüleim éltek, mindenki ugyanazon a nyelven beszélt, és soha fel sem merült, hogy valamiféle más nyelven is megszólalhatnának.
Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy másik nyelven beszélnek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv, az csak valamiféle kitalált nyelv lehet, amin csak egymás közt társalognak, pont úgy, ahogy mi is ilyen kitalált nyelven beszélgettünk egymás közt Janó bátyámmal, hogy a kisöcsénk, Tila, ne érthesse meg, amit mondunk.
Azt is gondoltam, hogy a cigányok csak azért csinálják ezt, mert a falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, az ő számukra kijelölt poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből korábban egy cigány ivott.
Mondták azt is, hogy a cigányok lopják a gyerekeket. Tény, hogy sok mindent loptak, de amikor a vályogból épített háyaik előtt elmentünk, és a sok-sok gyereket láttuk, akik a putrik körül játszottak, azt kérdeztük magunktól, minek is lopnának ezek újabb gyerekeket. Egyébként, amikor a cigányok a faluba bejöttek eladni a cserépedényeiket vagy a nádból font kosaraikat, akkor “normálisan” beszéltek, azon a nyelven, mint mi.
Kilencéves voltam, amikor elköltöztünk. Egy határ menti kisvárosba mentünk lakni, ahol az ottaniak legalább egynegyede németül beszélt. Nekünk, magyaroknak ez ellenséges nyelv volt, mert az osztrák uralomra emlékeztetett minket, ráadásul azok az idegen katonák is ezen a nyelven beszéltek, akik akkoriban megszállták a hazánkat.
Egy évvel később másfajta idegen katonák szállták meg az országot. Az orosz nyelv kötelező lett az iskolákban, a többi idegen nyelvet betiltották.
Senki nem ismerte az orosz nyelvet. A tanárok, akik korábban olyan nyelveket oktattak, mint a német, a francia, az angol, gyorstalpaló tanfolyamokon tanultak oroszul néhány hónapig, ezért nem igazán ismerhették meg ezt a nyelvet, és semmi kedvü nem volt azt tanítani. És persze a diákoknak sem volt kedvük oroszul megtanulni.
Részt vettünk tehát egy szellemi és nemzeti szabotázsban. egy természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.
A lelkesedésnek ugyanezzel a hiányával oktatták, illetve tanultuk a Szovjetunió földrajzát, történelmét és irodalmát is. Egy igencsak műveletlen generáció került ki akkoriban az iskolákból.
Így aztán, huszonegy évesen, amikor Svájcba érkeztem, teljesen véletlenségből egy olyan városba, ahol mindenki franciául beszél, olyan nyelvvel szembesültem, amely tökéletesen ismeretlen volt a számomra. Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri.
Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.

/Agota Kristof: Az analfabéta/

Reklámok

Csuda Csütörtök

október 9, 2008 § 2 hozzászólás

(Ahhoz képest, hogy fél tizenegykor indult el, remek lett ez a csütörtök. Megmutattam a lila fejemet a napnak, egy kicsit. Azután soppingolás, sok sikerrel, olaszos dugaszt sikerült kapnom végre és valahára, aztán cipőboltok sokasága következett, hasztalan. Beázásnak ellenálló és női ruhához felvehető darabot kerestem, ami nem hosszúszárú csizma és nem háromlábujjas orrú. A két kritériumnak nem felelt meg egy darab sem, szerintem már kimegyek a divatból is az igényeimmel. Vagy legyen divatos, vagy lehessen benne a pocsolyás utcán is közlekedni, a kettő közös halmaza egyszerűen nem létezik. Na mindegy, ez az elkeserítőnek indult mellékszál is hamar jóra fordult, a legutolsó cipőbolt szomszédja ugyanis egy ruhásbolt, mit bolt, ruháshodály volt, finoman csalogató leárazással és velencés reklámmal plakátolva. Hát a cipő ára átalakult pulóverré és inggé és pólóvá. Gondoltam, erre a nagy stresszre való tekintettel megpihenek egy kávésnál, de előbb egy újságost azért megnézek.)

A visszajáróból még beszereztem a heti betevő irodalmat, és akkor jött a fénypont, a csúcs, a teljes elámulás. Visszajött a hitem a világba, hát mégis történhetnek itt normális dolgok, sőt még azon is túl! Egy lapban Zetor Leila a Darvasival!! és még milyen hosszan!! Sok felkiáltójel következzen! A Holmi egy fél év késsésel adja majd a digitális archivumában, de ha addig mégiscsak kíváncsi, 500 pénz, szerintem nem sokk. A kávét azonnal becseréltem, a teraszon már hideg van, tehát rohanás haza olvasni fotelban, tea, jujj, de jó!

Amit még ott rögtön, féllábon, stand előtt könyökölve átfutottam, az Kornis Mihály levele, melyben elég hosszan és igazan méltatja a friss irodalmi húst, amit a Nagy Irodalmiújság Olvasójának és a Méltózatos Kritikusoknak most feltálal. Azután a következő tizenhét oldal (meg a Darvasi is, de ő most itt már csak a második lehet) bedarálja az olvasót, nekem is mindjárt harmadjára lesz, aztán reggel… Első sóhajtás: Végre!

Továbbá még egy jobb hír, folytatása következik! Mindig a hónap végén jön ki az új szám, október igenvégére pedig már – talán – nem is kell sokat várni. Persze nekünk itt a neten nagyon jó, mert itt van, csak egy linknyire a hálóban, aztán bármikor bárhányszor, de mégis, mégis, a papírillat a szavak alatt… mekkora alap!

Nemzárójeles hír, hogy a Blogger Online Könyvhét végeredménye is elérhető már, pdf-ben legalább, aztuán azt már könnyű papírosítani hosszas és zötykölődő tömegközlekedős percekre.

Móra

szeptember 25, 2008 § Hozzászólás

Beszélgetés a ferde toronnyal

Pisa, május

Bizony isten nem olyan különös dolog, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, a ferde torony mindenkivel szóba áll, aki úgy csinál, mint én csináltam.
Először is az ember nem megy ebédelni a Hotel Nettunóba, hanem az egyik boltban vesz egy darab sajtot, a másikban vesz egy darab kenyeret, a harmadikban vesz két darab narancsot, azzal kimegy a dómtérre, leül a Battistero márványlépcsőire, és megebédel köröm közül, szemben a Duomóval, amely mögül a ferde torony kileselkedik, vagy ha mér éppen eszegetünk, mondjuk azt, hogy szájába néz az embernek. A frugális kosztból a torony mindjárt látja, hogy itt valóban kegyes zarándokkal van dolga, nem valami puruttya szájtátóval, akinek Baedeker szerkesztette az evangéliumát.
Mikor aztán az ember az ámenig ért, azaz beletörölte az ujjait a sajttakaró papírba, akkor a márványlépcsőről lehemperedik a fűbe, amelyre itt nem tilos rálépni, hanem igenis ajánlatos. Először is jólesik az embernek az a tudat, hogy ő a Campo Santo falán kívül hever a szép zöld gyepen, nem a Campo Santo falán belül a szép fekete földben, amit hétszáz esztendővel ezelőtt Jeruzsálemből hozattak maguknak az istenfélő signorok és signorinák. Másodszor sehol a világon nem ilyen smaragdszín a fű, és ha az  beletörik az ember nadrágjába, örök életre benne marad. Ennél alkalmasabb ajándékot az otthonvalók számára képzelni sem lehet. Meglepetés is, nem is nagyon drága, s a fináncok szó nélkül keresztüleresztik a vámon. Otthon aztán be lehet akasztani a sifonérba, s ha meg nem etetik a mollyal, még évek múlva is elcsodálkozhatnak rajta a késő unokák:
– Látjátok, ebben a nadrágban beszélgetett ősapánk a pisai ferde toronnyal.
Utóvégre az én maradékaimtól igazán nem lehet kívánni, hogy azt a páncélinget mutogassák, amelyben mint keresztes vitéz Szaladdin szultánt lelöktem a lóról. Különben is, ahogy én ismerem magamat, inkább Szaladdin lökött volna le a lóról engem, aminthogy a toronnyal való beszélgetésben is meglehetősen passzív szerepet vittem. A beszélgetést nem én kezdtem, hanem ő. Én csak néztem a zöld fűből a kék eget, és hallgattam a körülöttem gágogó libákat. Hattyúval vetekszenek itt az olasz libák, amelyek pár lépésre tőlem ott legelnek a temetőcsarnok falán is. Benozzo szívvidámító freskójában, ahol az öreg Noé tollas barettben, térdig felgyűrt nadrágban tapossa a szőlőt a kádban, míg körülötte híres fiai, Sém, Hám és Jáfet járják a forlanát olyan széles csípejű toscanai menyecskékkel, akiknek rögtön elhiszi az ember, hogy három világrészt népesítettek be fiaikkal. De mi lelhette azokat a trecento mestereket, akik a déli falra olyan borzalmait festették az Utolsó ítéletnek, a Pokolnak és A halál triumfusának, hogy az ember úgy érzi magát, mint mikor kisgyermek korában vasvillás ördöggel álmodott? Valami nagyon megijeszthette és nagyon megharagíthatta ezeket a szegény piktorokat. Talán nekik is a lábukra hágtak a csavargó angolok, mikor így hevertek a fűben, arkangyalokkal álmodván, és mikor kinyitották a szemüket, pápaszemes meszelőnyeleket láttak maguk előtt.
Én nem tudok a pemzlivel bánni, hát másképp adtam ki a mérgemet. Vettem az anzikszáruló rokkanttól egy ferde tornyos kártyát, és megcímeztem egy mérnök barátomnak. Tudom, hogy minden jóravaló mérnök örül neki, ha a másik mérnök rosszul csinál valamit. S hogy az öröme még nagyobb legyen, kommnentárt is írtam a kép alá.

Ferde torony körül amíg handabandál
Angol, orosz, német, francia s más vandál,
Rád gondol barátod s ilyen rímet skandál:
Nincs több a világon ily mérnöki skandál!

Az utolsó sort már akadozó pillával írtam le. Hol leejtettem, hol fölkaptam a fejemet, mint a döfni készülő kecske. Egyszer aztán úgy föl találtam kapni, hogy majd beleütöttem a toronyba. Nem mintha én törekedtem volna a magasba, hanem a torony hajlott felém. Meg is szólított. Egész tisztán értettem, pedig a nyolcadik emeletről jött a hang.
– Mit szólsz hozzám, nyájas idegen?
Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepődtem. Hiszen a Szentírásban is benne van, hogy saxa loquuntur, s ha a Bálám szamarai mindennap megszólalhatnak, egyszer ez a márványcsoda is megpróbálhatja. Inkább az zavart meg egy percre, hogy nem tudtam, minek szólítsam a tornyot. De hát a magyar ember címzés tekintetében mindjárt föltalálja magát. Ötvennégy méteres tornyot nem lehet másnak szólítani, csak Magasságodnak.
– Örvendek, hogy jól szolgál az egészsége Magasságodnak. Látom, mint a száznyolcvan oszlopa megvan, és egyáltalán nem látszik meg rajta az a hétszázötven esztendő. A mi kultúrpalotánk Szegeden még csak harmincesztendős, de sokkal inkább műemléknek látszik, mint Magasságod. Tudniillik annak már régen nincs egy ép porcikája.
– Igen, de az idegeim! – nyögött a torony.
– Persze, a sok látogató, ugye? Rá is ijesztettek az újságok a világra, hogy Magasságod mostanában szédül egy kicsit.
A toronynak szemmel láthatólag jólesett, hogy foglalkoznak vele az újságok. Azt hiszem, e tekintetben még a babiloni torony is értelmes ember módjára viselkedne. Tódítottam is a bókot tovább.
– Kellemetlen volna, ha a modern mérnöki tudomány Magasságodat kiegyenesítené. Akkor a világhírű pisai ferde torony minden varázsát elveszítené. Olyan campanile lenne belőle, mint a többi.
Úgy láttam, mint most látom, hogy a torony megcsóválta a legfelső galériáját. Kongott-bongott valamennyi harangja, alig tudtam tőlük szót érteni.
– Látod, idegen, ez idegesít engem halálra – dörmögött komoran. – Mért hívnak engem ferde toronynak? Mivel szolgáltam én rá erre a gyalázkodó gúnyolódásra?
– Tessék? – ámultam el. – Hát Magasságod nem tudja, hogy annak idején messer Bohannus és messer Guglielmo rosszul alapozták meg, és ezért lett belőle világhírű ferde torony?
– Hazugság! – remegtette meg a torony domború mellét a fölháborodás. – Az ellenségeim találták ki ezt a gaz rágalmat. Hétszáz éve folyik ellenem ez az aknamunka, és hétszáz éve nem veszi észre senki, hogy olyan egyenes vagyok, mint egy márványból faragott gyertyaszál!
Határozottan mondhatom, hogy a torony e percben ferdébb volt, mint valaha. De hát az ilyesmit bajos nyíltan kimondani. Csak úgy hebegve véltem, hogy itt valami tévedés lehet.
– A legőrültebb tévedés – bólogatott a torony. – A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak én vagyok az egyenes.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsapott a márvány hűvössége. Mit tegyen az ember, mikor egy ötvennégy méteres ferde torony agyonütéssel fenyegeti, ha el nem hiszi neki, hogy ő az egyenes  és a világ a tántorgó? Inkább elhittem neki, és megígértem azt is, hogy fölvilágosítom az igazságról a világot.
Íme, meg is tettem. Hátha tanulnak belőle a többi ferde tornyok.

—vége—-

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

szeptember 20, 2008 § Hozzászólás

Esti szórakozások

Rapallo, április

Napóleon katonáira négyezer év nézett le a piramisokról, s ez a történetírók állítása szerint nagyon lelkesítő hatással volt rájuk. Hát énrám legalább negyvenezer esztendő néz arról a harminc-egynéhány angol és német úrnőről, akikkel van szerencsém együtt dínerezni, de az éveknek ez az imponáló száma engem csak gyors visszavonulásra lelkesít. Nem mondom, hogy az első estéken nem mulattattak, de ez csak addig tartott, míg rendszereztem őket. Végre is tanulmányúton vagyok, és olykor foglalkoztatnom kell a múzeumigazgatót is. Ez a lady itten kőkor, de már az a fejlettebb periódusa, amikor ismerték a festét művészetét. Ez a barlangi medvével élhetett együtt, és annak a fogait hordja még most is. Az a múmia a sarokban a Kheopsz fáraó anyósa lehetett – bizonyosan azért halt meg az a derék ember olyan fiatalon. Ez a skót várúrnő határozottan pelikántípus. Tokazacskója van, amelyből egykor vérével táplálta gyermekeit, most azonban már csak a skót várúr ijesztegetésére szolgál. E gentlemannek nagyon reszket már a keze, és megesik, hogy a pohár oldalához koccintja a schiaccianocit, amely szép névre az olasz diótörő hallgat. Ilyenkor mindenki odanéz, a glicíniadíszes kalapot viselő pelikán pedig haragosan szétnyitja és összeklappantja a csőrét. Az öregúr rémületéből látom, hogy  ez csak azt jelentheti:
– Mylord, én önt bekapom, mihelyst leveti a szmokingot.
Vannak még kanalas gémek, szürke gémek, pingvinek is a sala da mangiaréban, sőt egy-két kedves, fehér öreg dunnalúd is hápog a fruttós kosár fölött – mire hozzám ér, ki is színelik a narancsból a jaffait, s csak a helybelit hagyják meg, amely az ürükotletthez csakugyan élvezhető is ecetes paradicsom gyanánt -, de hát a tudományokba hamar beleun az ember. Mikor pedig az őstörténelem megindul a társalgó felé, és a Gianetto kezdi fölgöngyölni a tánchoza pokrócot, akkor az emberen határozottan erőt vesz az életösztön, és angolosan távozik az angolok közül összes termeibe.
Elvégre a szobájában is elmulathat az ember. Például a lámpákkal, amelyek közül a függőlámpa nem akar elaludni, az asztali lámpa nem akar meggyulladni. Azután megnézi, hogy be van-e csukva az ablak. Persze hogy be van, de rosszul van becsukva, tehát kinyitja az ember, és most már nem tudja becsukni sehogy se, tehát csak betámasztja. Ez azért szerencsés ötlet, mert most már el lehet gondolkozni azon, hogy ha az éjszaka jön a bóra, kicsapja az ablakot, megfázik az ember, mije fog fájni holnap? A bóra maga is nagyon kiadós téma. Rendkívül nagy családja van, nemhiába olyan öreg szél, már a rómaiak idejében is fújt. Vannak neki fiai, lányai, unokái: boretta, boretto, borella, borino, de mivel mind személyazonossági igazolvány nélkül jelentkezik, az olaszok maguk sincsenek vele tisztában, melyik kicsoda. Én csináljak most már külön tanulmányban rendet az olasz szelek közt? Nem, azt a barátságot nem teszem meg az olaszoknak, legalábbis míg Fiumét vissza nem adják. Faragjuk ki inkább a ceruzánkat, ezzel is telik az idő. Valóban eltelik egy félóra, míg az ember megnézi a felsőkabát, kiskabát, mellény, nadrág összes zsebeit, és a bujdosó bicska előkerül a fésűtartó tokból. Most már csak a ceruzát kell előhajhászni, s mire az is megtalálódik a pipában, ahol szurkálói minőségben tartózkodott, akkorra örömömben úgy eltettem a bicskát, mintha vámvizsgálatra készülnék. Bújjon beléd a bújócska – mondom neki, mikor kiderül, hogy a bal markomban szorongattam az egész idő alatt, míg a jobb kezemmel turkáltam utána, s most már csakugyan ráfogtam a ceruzára, amely, most veszem észre, nem is hegyetlen. No már olyan prédaságot pedig mégse csinálunk, hogy elrontsuk a készet, inkább megszerkeztjük vele azt a mondatot, amelyben reggel megkérjük a camerierát, hogy varrja föl a hálóingünkre a gombot.
Ez is megvan, még sincs több tíz óránál. De ne is legyen több, mert akkor kifogyunk az időből, pedig egy munka még hátravan. Az olaszoknál nagyon fejlett a szállodakultúra, hiszen abból élnek, de ha én Mussolininek volnék, már rendeletet adtam volna ki a szállodai ágyak miképpeni megvetése tárgyában. Az nem való, hogy egy vánkost teljesen elspórolnak a fáradt vándor feje alól, s a másikból is csak fele porciót juttatnak egy személynek.
Egy dicsőséges múltú nagy nemzethez, amely a háborúval is igen jól megvetette a saját feje alját, igazán nem illik ez a pikolóskodás. És nem csinálhat a vendég vánkospótlékot még csak a takaróból sem, amely áll két lepedőből, amely egy gyapjúdarabbal van töltve. Ennek a különös rétesnek a szélei azonban úgy be vannak tömködve a derékalj alá, hogy onnan csak karhatalommal volnának kihúzhatók, amivel azonban magamforma kisember még otthon se rendelkezik, nemhogy idegen országban. Itt nincs egyéb segítség, mint hogy a kis kézitáska a babvánkos alá helyeztetik (azonban a tintásüveget ajánlatos belőle kivenni), arra jön a kézirattáska, s végül a hazulról hozott kis japán álomvánkos. Így már a magasság megfelelő, a szélességet pedig azzal a kabáttal pótolja az ember, amelynek az időjárásbeli kilátások éppen nem kedveznek. Úgy is jó, ha a kabátgombok lefelé vannak fordítva, mert akkor nyugodtan lehet aludni, de az se baj, ha a kabát gombbal fölfelé teljesíti hivatását, mert akkor  nem lesz olyan hirtelen az átmenet ebből a nagy uraságból az otthoni fejtörésre.
Mondhatom, hogy amikor sikerül megadminisztrálnom az olasz ágyat, akkor el tudom képzelni, mit érezhetett Gömbös Gyula, mikor a választásokon megadminisztrálta a nemzetet. Csakhogy én, mikor már belemelegszem az ágyba, észreveszem, hogy valahogy léghuzat van. (Ugyan lehet, hogy Gömbös Gyula is észrevette azóta.) Fölkelek, és becsukom a nyitva felejtett ajtót, mire kinyílik a betámasztott ablak. Most már mindegy, úgy hagyom, legalább behallatszik a kvartett: a tenger zúgása, a békák brekegése, a fülemüle nászdala és a nottola kuvikolása. Természetesen a fülemüle hagyja abba leghamarabb, és a békák bírják legtovább. De már alig hallom őket, robog velem a vonat hazafelé. Már azt se hallom, már otthon próbálok belesni az ablakon, mikor a szomszédban elordítja magát a mainzi ügyvéd:
– Ruhe!
Hallgatódzom, kit csitít, de olyan csönd van, mintha ki volna terítve a világ. Csak a mainzi ordítja el magát minden öt percben:
– Ruhe!
Azt hiszem, álmodik, és a Marx-párti népgyűlésre kiabál, amelyik nem akarja meghallgatni. De az is lehet, hogy csak a feleségét fegyelmezi.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

szeptember 17, 2008 § Hozzászólás

Ébredések

Rapallo, április

A hajnal barátja ugyan a múzsáknak, de én már sok-sok esztendő óta nem vagyok barátja a hajnalnak. Homályosan emlékszem rá, hogy vannak szép hajnalok is, amelyeknek piros pántlika ég a hajukban, mikor kikönyökölnek az ég ablakán, de én már nagyon régen nem láttam ilyent. Az a hajnal, amelyik annál az íróasztalnál hasad rá az emberre, amelyiknél a napáldozat otthagyta, olyan, mint a rosszkor jött szerető. Az ember ásítva fogadja, és hátat fordít neki.
Az este eszembe jutott, megpróbálom, hátha itt még szép hajnalt is tudnék látni. Megkértem az öreg Subito bácsit, a hotelom portinaióját, hogy keltsen föl második kakasszóláskor. Subito bácsi a rapallói bejelentőhivatalban egész más néven van elkönyvelve, de azzal nem szolgálhatok. Nekem azért Subito, vagyis “azonnal”, mert rendkívül készséges gentiluomo, és mindent “azonnal” ígér. A fölkeltés irányában elé terjesztett kérésemet is ezzel honorálta:
– Subito!
– Nono – mondom -, nem olyan sürgős. Majd csak reggel öt órakor.
Persze nem ő keltett föl engem, hanem én keltettem volna fel őt, ha lett volna hozzá lelkem. De csak elnéztem, ahogy ott aludt a fülkéjében, félrebillent fejjel, és természetesen még álmában is fölfelé fordított tenyérrel. (Antropológusok mondják, hogy a kapuról nevezett emberfaj így is születik.) Most láttam először portássapka nélkül, kopasz feje búbján éppen olyan feltűnő három szál hajat visel, mint az a Szent Péter, aki a rapallói katedrális egyik oldalhajójának oltárképén őrzi a mennyország kulcsait. (A kulcsok nemigen vannak elkopva, a kép nyilván a venticentóból való.) Nem tagadom, ennek a hasonlatosságnak is lehet némi része benne, hogy nem zavartam meg a signore Subito álmát. Talán javamra írják ezt nekem, ha majd megérkezem abba a tartományba, ahová, remélem, útlevél nélkül indulok el, földi szegődésem kiteltén. És ha Péter azzal akar elutasítani, hogy az én számomra nem ott készítenek kvártélyt, akkor addig könyörgök neki, míg ki nem keresi a főkönyvben az én lapomat. Lesz ott a rováson elég, tudom én azt, de legalább innen, Rapallóból a javamra is lesz két tétel. Az egyik az, hogy nem keltettem föl egy embertársamat, aki aludt, a másik az, hogy egy éhes csigabigát a babérfa tövéből föltettem a babérfa derekára, ami neki legalább három hetébe került volna. (De ha lelkembe nézek, ezt a cselekedetemet nem találom egészen önzetlennek, mert közben arra is gondoltam, hogy ami babért ez a fontolva haladó elvtárs lelegel, azzal is kevesebbet vágnak bele az olasz pipadohányba.)
De mit csináljak most már, hogy emberséges ember is maradhassak, meg a holtelból is kijuthassak? Eszembe jutott, hogy az egyik szárnyon van valami kilátótorony, annak a teraszán szokott ebéd után a napimádás történni. Ez nagyon különös szertartás, amelynek látása nekem mindig igaz örömömre van. A hívő liegestuhlba igazítja magát, hátraveti a fejét, és kitátja a száját a napra. Azt még nem láttam, hogy a nap valakinek a szájába repült volna, ezt inkább a napfény gyermekei, a legyek szokták megcselekedni, amelyek itt természetesen sokkal muzikálisabbak, mint otthon, de éppoly demokratikus gondolkozásúak és közvetlen modorúak. Csak egy napimádó van, akinek ambíciója többet kíván, mint egy közönséges házi legyet. Ez Miss Strudle, angol teozófus, akinek mindig a hóna alatt van a Bunyan The Pilgrim’s Progresse. Amikor napkúrázik, akkor a feje alá teszi a halhatatlan üstfoltozót minden misztikus látomásával, és akkorára nyitja a száját, mintha imádkozó sáskát várna bele. Linné nevezte el Mantis religiosának ezt a hártyás szájú Torquemadát, aki szenteskedve teszi keresztbe azokat a bicskákat, fűrészeket és harapófogókat, amelyeket kezek gyanánt visel. Itt már ilyenkor igen éli világát, minálunk csak a kánikula körül szerez örömet találhatóságával a bogarászó gyerekeknek. Ha tudná, hogy hazánkban ájtatos táltor néven örvend közbecsülésnek a zsenge ifjúság körében, valószínűleg áttelepedne oda, mert itt nem hívják semminek se.
Arra gondoltam, hogy tán ennek a kukullóriumnak az ajtaját nem zárták le éjszakára, és ha lépcsőt találok hozzá, kijuthatok a szabadba. Persze egy alvó szálloda labirintusában óvatosan kell bolyongani, mert az ember sose tudja, hogy hová jut, láttam én már ilyent a moziban. De hát bátor ember vagyok, ahol egyedül vagyok, és elszántan kanyargok jobbra-balra az ajtók előtt silbakoló cipők, csizmák, bakancsok, szandálok és csónakok sorfala között. Eszembe jut egy nyugalmazott huszárőrnagy barátom, aki sokszor beutazta Olaszországot, és egy hosszú élet tapasztalata gyanánt közölte velem azt a megfigyelését, hgy akármilyen művésznemzet az olasz, a csizmát nem tudják fényesre pucolni. Magam is érzek rá némi hajlandóságot, hogy néplélektani következtetéseket vonjak le abból, melyik nemzet hogyan teszi ki éjszakára a cipőit az ajtóba. A német habdák elszántan, keményen és láb nélkül is befűzötten állanak, az egyik kétujjnyival előbb, és mindjárt megindulnának, ha vezényszót kiáltana nekik az ember. “Immer feste drauf!” A francia cipő az orrán pipiskedik és ágaskodik, mint egy kukorékoló kakas, az angol cipők feszesek és merevek, mintha sámfát nyeltek volna, orruk, sarkuk hajszálnyira egy vonalba van igazítva, de egy arasz távolság jelzi köztük, hogy az angolszász láb két hemiszférára támaszkodik. A foltos cipőka takarékos osztrákra vallanak – hozott lakkcipőt is, de azt nem veszi ki a kofferből -, a japánok sarui a földhöz lapulnak és összekancsalítanak, ahol pedig egymásra tapos a jobb és bal lábra való cipő, ott az ajtó mögött magyarok álmodják haza magukat. Továbbá azt a tételt is föl lehetne állítani, hogy ha a férfiak is olyan paragrafussarkú cipőket hordanának, mint a nők, akkor nyilván egész más irányt venne a történelem folyása.
Azonban haladjunk, mert nem azért küldettünk e földre, hogy új történelemfilozófiai rendszert dolgozzunk ki, és különben is helyen vagyunk már: zörgeti a szél a kukullórium ajtaját. Amiből nemcsak az következik, hogy szabad a kimenet, hanem az is, hogy a szál már fölkelt. Ez azonban nem számít, mert itt a szél le se szokott feküdni.
Ahogy kilépek a teraszra, még álom van a világ szemén. A tenger csak egy sirályröppenésre van tőlem, hallom a lélegzetvételét, de látni csak ott látom, ahol csillagok fürdenek benne. A Siriusra a vízben is ráismerek, s most jövök rá, hogy aranyszemű testvérei közt mért ő a legragyogóbb. Azért, mert ő marad legtovább a vízben. A többiek már rég fölvették  ködingüket, és behúzódtak kristálygrottáikba, amikor ő még mindig kisüt a habokból. Egyszer aztán a Sirius is elmerül. Genova felé hirtelen vörös csík lángol át a horizonton, de ez még nem a hajnal. A hajnal még valahol a dalmát partokon csókolgatja a szűz havasokat, amikor itt már elpirul a tenger. Szégyenli, hogy együtt aludt az éjszakával, amely, fekete uszályát maga után húzva, most szökik ki az ég nyugati kapuján. A világ kezdete óta így megy ez, de a tenger mindig megőrzi szemérmét, és azért marad örökre fiatalnak.
A Campanile harangja megszólal, és a szomszéd villa emeletén kinyílik egy ablak. Valaki kinéz rajta Chiavari felé, amelyre már lecsorog a hajnal tűzesője. Kilép az erkélyajtón, paletta van a kezében, arról ráismerek. Ez signore Gustavo, helybéli adóbecslő és tájképfestő. Kár, hogy Leonardo da Vinci és Raffaello nem voltak adóbecslők, mert akkor ők is korán kelő emberek lettek volna, és hagytak volna ránk olyan tájképet, amelyet Hajnal a tengeren címmel háromcsillagoznának meg a bédekkerek. Sajátságos dolog, hogy a reneszánsz nem ismerte a tájképet mint olyant, legföljebb csak mint ifjú angyalok és öreg szentek hátterét. Más okát nem tudom találni, mint hogy az emberiség legnagobb festői a későn fekvést sokkal jobban kedvelték a korán kelésnél, amiből azonban eszem ágában sincs azt következtetni, hogy minden korán kelő embernek okvetlen művészettel kell foglalkoznia.
Például a Viale della Palmén döcög fölfelé egy kétkerekű kordé, az hozza a tejet az albergóba. E tejesembernek például elengedném, hogy vízfestéssel foglalkozzék, de szemem láttára műveli azt. Tíz kanna tej közt arányosan porcióz fel két kanna vizet, amit a hegyoldal csurgójából fej. Ennek köszönheti a tej azokat a színhatásokat, amelyeket mynheer Bloom, a holland sajtkereskedő mindig ezzel honorál a reggelinél:
– Az is ökör, aki elhiszi, hogy ez a tej tehéntől származik.
Ilyenkor Alessandretto és Teodorulo, a két kis reggeli pikoló mindig alázatosan összemosolyodik. Most már tudom is, miért. Ők ketten veszik át a tejesembertől a lattés kannákat, és fél kanna igazi tejet kiihatnak érte, ha zio Giovanninak segítenek a csurgókutat húzni.
Elfordítom a fejemet, részben azért, hogy az érdekeltek zavarukban el ne tévesszék a keverési arányszámot, tíz kanna vízbe kevervén két kanna tejet, részben azért, mert meghat az üzleti csalásnak ez a primitív bája, amely a festészetben Cimabue iskolájára emlékeztet. A szarka azonban, amely a leanderfák közt virradt meg, nem olyan diszkrét, mint én vagyok, és rákiált a társaságra:
– Rubatori!
Ez annyit jelent, hogy “rablók!”, de nem bizonyos, hogy kiket illet, mert közben a pékkocsi is odanyikorog a hátulsó kapura, és a direttore reggeli harákolása is fölhallatszik a hallból. Mindenesetre érdekes, hogy az üzleti világ ébred elsőnek, beleértve a szarkát is, akinek nagyon jól áll, amikor tolvajt kiabál.
A zenit rózsás felhőhajói kezdenek aranyosodni, a tenger anzikszkéklesz, és a magnóliafáról leesik egy tulipánszirom. Egy cinege verte le, amely reggeli harmatot ivott a rózsaszín kehelyből. Ő maga ki se látszik, csak a farka hegye billeg ki a virágból, és a csittegése hallatszik. A magyar cinege azt mondja: “kis cipő, kis cipő, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér!” Az olasz cinegének egész más a világnézete, az azt mondja:
– Cinquanta, cinquanta, cinquanta, bruco, canonicato!
Mármint hogy ötven papmacskahernyó fölér egy kanonoksággal. Hát gusztus dolga. Különben lehet, hogy Olaszországban csakugyan így van.
A fecske is aránylag későn ébred, és csak itt jövök rá, hogy ő tulajdonképpen minálunk is olaszul beszél. “Csicseri-ficseri”: ez határozottan olasz idióma, csak azt nem tudom, hogy mit jelent. Subito bácsit már kikérdeztem, de csak annyit tudtam kivenni a feleletéből, hogy ő a pacsirtát jobban szereti. Tudniillik olajban kisütve.
Meglepett azonban, hogy a sárgarigó, amely egészen beleveszett a mimózafák sárga virágfüstjébe, itt is magyarul beszél. Nem tud leszokni arról az illetlen szavajárásáról, hogy “huncut a bíró”. Szerencsére, hogy az olasz hatóságok nem értik, amit mond, és azért nem tesznek ellene folyamatba semmi fenyítőeljárást. Ugyan a Rapallo saját tudósítója azt jelenti Rómából, hogy több törvényjavaslat készül a társadalmi rend hatályosabb védelmére. Lehet, hogy azok közt lesz a sárgarigók szólásszabadságának korlátozásáról szóló is.
A nap fölhág a Monte Oliveto csúcsára, az első emelet sarokerkélyén megjelenik Mr. Burberry, pizsamában, a kezében órával, és nézi a napot. Azt hiszem, hozzá akarja igazítani az órájához. Egy-egy lady feje is feltűnik az egymás után kipattanó ablakokban, de most nincs rajtuk kalap, sőt némelyikén még most haj sincs. Az olaszok danolva, a hollandok káromkodva ébrednek. Legkésőbben kelnek a németek, de azért a reggelizőteremben ők az elsők. A franciák hamarabb megindulnak, de a folyosókon találkoznak egymással, elkezdenek trécselni, s a reggelihez ők érnek utolsóknak.
Magyarok most ketten vagyunk Rapallóban, s mi természetesen összevissza ébredünk, és rendszerint rosszkor. Ha napos a reggel, akkor alszunk délig, de ha szakad az eső, akkor már reggel öt órakor etetjük a napot a fenével, és fogadkozunk, hogy belevágjuk a tengerbe az egész albergót.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

szeptember 13, 2008 § Hozzászólás

Zia Nia Kilakoltatása

S. Margherita di Ligure, április

Liguria gyöngye riviérai fogalmak szerint elég jelentékeny hely. Nem hiszem, hogy tizenötször bele lehetne rakni Tápéba, legföljebb tizennégyszer, és akkor már csak annyi hely maradna, hogy legfeljebb még Portofinót és San Nicolát lehetne beleszorítani. Hogy milyen kicsire szabták ezt a Santa Margheritát, abból látni legjobban, hogy csak három templom van benne. Hotelja van tizenhét, és utcája kettő.
Mindez a Reiseführerekben is megtalálható, van azonban két nevezetessége a falunak, ami tudtommalmég eddig sehol sincs följegyezve. Az egyik az, hogy van egy Viktor Emánuel-szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harangszót meghallja, akkor mindig megemeli a kalapját. Ami nem kis dolog, mert pofon csapott bronzkalapja van, és az lehet vagy fél mázsa súlyú. Igaz viszont, hogy bronzkarja is van a kalapemelgetéshez.
Mármost ebben az az érdekes, hogy Szegeden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza-szabályozó Vásárhelyi Pál mérnök szobráról. Valamint Bod Péter is azt írja a Szent Herteokratesben – innen messziről nem tudom a pontos címét  kétszáz esztendős könyvnek -, hogy Rotterodamus város piacán ama nevezetes Rézmán, vagyis Erasmus doktor szobra mindig becsapja a kezében lévő nyitott rézbibliát, valahányszor meghallja a déli harangszót. A dologban persze az a huncutság, hogy sohase hallja meg a harangszót se a rézdoktor, se a rézmérnök, se a rézkirály. És aki erre rá nem jön, azt kinevetik Szegeden is, Rotterdamban is, meg Santa Margheritában is. Egy nótára megy az egész világ.
A másik nevezetessége az a jelen levelem dátumában jelzett helynek, ahová reggelenként átsétálok Rapallóból, hogy ma találtam benne egy hazai lapot. Ott feküdt a giardino pubblico márványlócáján. Nem kell mondanom, hogy nagyon megörültem neki, és az első percben azt hittem, hogy ezt egyenesen nekem hozták hazulról az angyalok. Otthon nem vagyok én ilyen naiv, d itt úgy körül van véve angyalokkal az ember, hogy egész természetesnek tartja az ilyen szívességet. Mihelyst azonban éppen a tulajdon tárcámban paprikás szalonnára valló ujjlenyomatokat találtam, mindjárt láttam, hogy rossz nyomon járok. (Nota bene: a tárcámra a sajtóhibákról ismertem rá.)
Mindegy no, ismeretlen honfitársamnak mindenesetre hálás köszönetet mondok e helyen, szíves feledékenységéért, amellyel hozzájuttatott ahhoz az örömhöz, hogy otthon érezhettem magam a vérrel virágzó kaméliafák alatt. Főképp azért  éreztem magam otthon, mert az újság éppen négyhetes volt, s én otthon se igen szoktam frissebben olvasni az újságot. Olyan öreg újságírónak, mint én vagyok, meg lehet ezt bocsátani, s különben szegény édesapámat, az öreg szűcsmestert is mindig csak viselt subában láttam, holott ő maga csupa új subákat csinált.
Köhécselős napom lévén, először természetesen az időjárást néztem meg, mert már kezdek belejönni a köhögés lélektanába. Ha azt hallom, hogy otthon jobb idő jár, mint itt, akkor mindjárt erőt vesz rajtam az elkeseredett köhögés, de mihelyst arról kapok hírt, hogy otthon sokkal jobban köhögnek, mint itt, azonnal elhallgatnak a mellemben mindazon hangszerek – hegedűk, cimbalmok és hárfák -, amelyeket családi körben becéző néven cinicáknak hívunk.
Most is mindjárt megnyugodtam, mihelyst azt olvastam, hogy otthon fújdogál a szelecske, és hősüllyedés várható csapadékkal. Ezen föllelkesedve olvastam aztán el annak a gyurói postásnak a történetét, akit majd agyonvertek az ismeretlen tettesek, mert nem fogadott szót a hatóságnak, és nem bontotta le a házát. Hát ez olyan szép történet, hogy most már nem is olvasom tovább az újságot, míg olasz párját nem hasítom ennek a történetnek. Ez lesz a Zia Nia históriája.
Zia annyit tesz, hogy “néni”, a Nia pedig a Szidóniának a megrövidítése. Zia Nia tehát nem egyéb, mint Szidi néni. Szidi néni Magyarországon is eléggé ismeretes személy, mindenki tudja róla, hogy őelőtte nem mer Berci páros csókot adni, az idevaló Szidi néninek azonban más jelessége van, noha az szintén a párossággal függ össze. Zia Niának a gyerekei születtek párosával. Először született neki két fia. Másodszor született két leánya. Harmadszor született két fia és két leánya. Hogy aztán negyedszerre mi történt volna, azt nem lehet tudni, mert a négyes keresztelő után nemsokára Zio Ignaziónak az az érthetetlen gondolata támadt, hogy ő megfürdik a tengerben. Meg is tette, bele is fulladt. (Egyike a legritkább halálnemeknek az olasz falusi népnél; aki csecsemőkorában bele nem fullad a fürösztőteknőbe, azt később nem fenyegeti e nemű veszedelem.)
Zia Nia fölvette a vedova nevet és rangot, és viseli öt év óta becsülettel. Nyitott egy kis bottiglieriát, és abban méri a vino cattivót. (Az olaszoknak – az isten tudja, milyen eszmetársítás révén – a viharos tenger és a rossz bor egyformán cattivo.) A halászok és bárkások igen kultiválják is a csárdát, mert nagyon jó helyen van, két penziópalota közül közvetlenül a tengerbe ugrik ki, úgyhogy az ajtaján kitántorgó hazafi közvetlenül a csónakjába eshet bele, ami olyan szép berendezés, hogy a legdrágább hotelben sem található.
Történik azonban egyszer, hogy mikor Zia Nia éppen a reggeli pappát kanalazza szét a nyolc gyereknek, beállít hozzá az ispettore, ez olyan utcakapitány-féle hivatalos ember, két guardiával meg hat darab csákányos férfiúval.
– Hát ti? – mereszkedik rájuk Zia Nia. – Mi jóban jártok?
– Mink bizony utcát igazítunk, Zia – mondja az ispettore.
– Ejnye, hejnye – csóválta meg a fejét Nia nenő -, még ilyent se hallottam. De csak mindenre ráértek! Hát aztán hogy igazítjátok az utcát?
– Úgy, Zia, hogy lebontjuk ezt a te házadat, mert nagyon kiugrik az utca sorjából. Küldött már teneked efelül a borgomastro elég írást, de te mind hallatlanná tetted, hát most már elküldött minket.
Zia Nia erős, zömök menyecske, az ispettorét akár megdagaszthatta volna, ha négyszemközt kapja, de már a bakteroknak meg a csákányos embereknek mégse mehetett nekik. De nem is volt neki az esze ágában sem, inkább betessékelte őket a küszöbről a tavernába.
– Ami parancs, parancs, annak eleget kell tenni. De már éhgyomorral mégse fogjatok hozzá, harapjatok egyet előbb, ti perdigiornók.
Ha az embert füstölt asinellivel kínálják, akkor azt se bánja, ha lenaplopózzák. De a füstölt tengeri szamárkát nagyon sok szálkával ruházta föl a jó Isten, az csak ákovitába áztatva üdítő eledel. Az első butéliánál azt mondták az emberek, hogy kár ezért a szép házért, de ami rend, az rend, aztán az angoloknak más az ízlésük, azok beszélték tele a borgomastro fejét. A második butéliánál azt mondták, hogy de bizony ők inkább a borgomastroba vágják a csákányt, mint ebbe a szép házba. A harmadiknál aztán már nem mondtak semmit, mert ki az asztal tetejére borulva szenderedett el, ki az asztal alatt húzta a bőrt.
Zia Nia meg csak ezt várta, akkor előhúzta a nagy kétkerekű lettigát, abba belefogta az öszvért, ülésnek föltett rá egy szál deszkát, a háta mögé behajigálta a nyolc gyereket, azzal a nyaka közé szedett a mulónak, s már uccu neki a világnak!
– Mammina, mammina! – riadoztak a gyerekek, ahogy nagyokat zökkentett rajtuk a kóla a meredek lejtő sziklatuskóin.
Zia Nia hátracsapott az ostorral, a gyerekek elkezdtek bőgni, ettől az öszvér kótyagosodott meg, s most már úgy nekilódult a zörgős kolesszal, mint a veszett sárkány. Az emberek mindenütt szájtátva néztek utánuk, s akinek ráérő ideje volt – az pedig itt mindenkinek van -, az mind a nyomukba szegődött, kíváncsian arra, hogy mért akar Zia Nia kikocsikázni a világból.
A furfangos nenő pedig éppen ezt akarta, a mentül nagyobb spektákulumot. Mire odacsörömpölt a rossz kocsi a municipio elé, akkorára az angol király őfelségének több alattvalója is odacsődült, s a nagy zörgésre, lármára, gyerekordításra ijedten szaladt ki a borgomastro is a portikuszba.
– Mi dolog ez, asszony? Kié ez a sok gyerek, és mit akarsz velük?
Zia Nia leugrott az ülésről, internacionális asszonygesztussal a csípőjére tette a kezét, és rászikrázott a szemével Liguria gyöngyének leghatalmasabb urára.
– A nyolc gyerek eddig az enyim volt, de ezután a tied lesz, borgomastro, mert ha lebontatod a fejük felől a házat, akkor vidd őket a te házadba, és ezután keress nekik kenyeret te!
A borgomastro visszaugrott a szobájába, és nem telt bele egy miatyánknyi idő, Zia Nia már sigillós írást kapott róla, hogy az ő életében senki a házához nyúlni nem fog.
Ha Cornelius Nepos ezt megérte volna, Zia Nia bizonyosan a Gracchusok anyja mellé kerülne a középiskolai oktatásban.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

szeptember 10, 2008 § Hozzászólás

Anziksz Mihálynak

Rapallo, április

Kedves öreg Mihály,
aki már negyedik hete nem dorombolsz nekem jó reggelt – ugyan nem is sok értelme volna, mert itt nem kávézunk kolbászt -, többször tapasztalhattad már barátságunk hosszú évei alatt, hogy nem vagyok árulkodó ember, sőt a szakértő bizonyos római jellemet is találhat bennem. Talán emlékszel rá, hogy mikor egyszer te fogtad el a hálószobába beszabadult egeret, én voltam rá büszke, és más alkalommal, mikor én fölöztem le a jegesben a forralt tejet, neked tulajdonítottam ezt a sikeres vállalkozást, és azt mondtam közös úrnőnknek, hogy “most már úgyis beleevett a macska, adjátok neki az egészet, és máskor ne felejtsétek nyitva a jeges ajtaját.” Mommsen lehet rá a bizonyság, hogy a római gyarmatpolitikának is ez volt a lényege.
Azonban nem a gyakorlati politikáról van itt szó, Mihály, hanem arról, hogy közös úrnőnk téged nem vett be azoknak a listájába, akiknek okvetlenül kell olaszországi anzikszot küldenem. Ez a lista első szövegezésében igen rövid volt, alig háromszáz névből állott, de azóta tizennégy bővített kiadást ért, és az olasz posta idei statisztikájában nagy szerepet fog játszani. Egyelőre az eredmény annyi, hogy Mussolini segéd-postáskisasszonyt neveztetett ki Rapallóba, aki azonban nincs felruházva azzal a joggal, hogy hitelbe adjon bélyeget. Eggyel több ok arra, hogy haragban legyek a ducéval, és egyúttal magyarázata annak, hogy miért nem találod ezen az anzikszon III. Viktor Emánuel őfelsége képét, akinek éppúgy megfehéredett a bajusza, mint az enyém és – mi tagadás benne – mint a tiéd is, öreg Mihályom. Pedig mi fascisták se vagyunk, mint ez a szegény felség, de hát a bajusz megfehéredése független minden világnézettől. Épp azért az okos macskák idejében leborotváltatják a bajuszukat, amivel nem akarok Mussolinire célozni.
Kedves Mihály, levelemnek nincs egyéb célja, mint közölni veled, hogy az olaszok igen jó emberek, mert nagyon szeretik a gyereket meg a macskát. Szinte hallom, amint tüsszentesz egy mérgeset, amikor azt hallod, hogy fajod itt nagy népszerűségnek örvend, és azt gondolod magadban, az már régi dolog, hogy az olaszok szeretik a macskát. Biztosíthatlak azonban, öreg, hogy ez a tüsszentés nem indokolt. Jusson eszedbe, hogy a francia népmesékben is ogre-nak hívják az emberevő óriást, mert a franciák már ezer esztendővel ezelőtt is azt hitték, hogy a magyarok emberhúst esznek. Pedig mi tudjuk, ugye, Mihály, hogy ebből egy szó se igaz, mert a magyarok legfeljebb egymást eszik meg, az pedig nem számít, mert a családban marad. A kannibalizmusnak ez a neme különben a föld minden művelt nemzeteinél megtalálható, és így nem ismeretlen az olaszoknál sem, de azt csak a ravasz német vendéglősök találták ki a gyanú elkerülése céljából, hogy az olaszok összetévesztik a macskát a nyúllal.
Megvallom azonban, hogy a régi rómaiakért nem harapom meg az ujjamat, mert az inkább a klasszika-filológusok föladata. Nekem, mint laikusnak, már többször feltűnt, hogy a római költészet fénykorában a macska alig szerepel, és tíz akadémikus egész élete munkájával se tudna a római szerelmi lírából tíz olyan hasonlatot összeszedni, amelyben a nő a macskával helyeztetik párhuzamba. Ez azért különös, mert a római költőket kedveseik több ízben emlékeztetik galambra, gerlicére, verébre, párducra, sőt nőstény farkasra is, Juvenalisban pedig egyszer a szerelem a vadszamár képét idézi föl. Más magyarázatát nem tudom adni a dolognak, mint hogy akkoriban a macskák még nem voltak olyanok, mint a nők, s csak a római birodalom bukás után tanulták el tőlük a kecsességet, a bájt és a manikűrözött körmöket.
Hanem azt mondhatom neked, Mihály, hogy a reneszánsz idejében Itália már a macskák paradicsoma volt, mert a legnagyobb mesterek se festenek soha lakomát macska nélkül. Tudod, én most műtörténeti tanulmányúton vagyok, és főleg ebből a szempontból figyeltem meg a quattrocento és cinquecento művészetét, mert szeretek hiányt pótolni, és e téren bizony sokat elmulasztottak az előttem itt járt esztétikusok. Bode ugyan figyelemre méltatta, hogy Paolo Veronese Kánai menyegzőjén egy macska is látható az asztal alatt. (Ősöd lehetett, Mihály, mert éppúgy dörgölődzik a Jézuska lábaihoz, mint te szoktál az enyémhez. Majd ha hazakerülök, utánanézünk a macskák nemesi almanachjában, mert nézd, pajtás, akármilyen demokrata vagy is tavasz ébredésén, a mai világban sose tudhatja az ember, mikor veheti hasznát a nemességének.) A Veronese képén azonban két kutya is található, amint egy ürücsonton marakszanak. Mármost mi fog történni, ha a két kutya elkészül a konccal, észreveszi az ősödet? Határozottan rossz néven veszem a művésztől, hogy nem festett oda egy eperfát is, amire az ősöd veszély esetén fölszaladhasson. A bédekker megháromcsillagozza a képet, én azonban rád gondoltam, öregem, és a három csillagból kettőt kivakartam.
Azt hiszem azonban, ma már a veronai Pál mester is több gondot fordítana a kánai macska biztonságára, és nem az asztal alá terítene neki, hanem odafestené az Úrjézus ölébe. Nincs fogalmad róla, Mihály, milyen nagy urak itt a te atyádfiai. Otthon például néha elkeserített, ha nem mondtam is – mert az okos ember nem mond ki mindent, amit gondol -, mennyire több szabadságod van neked a háznál, mint nekem. Például neked mindig szabad volt fölfeküdnöd az ágy tetejére, sőt a zongorára is, s elgondolni is rossz, mit szólt volna ahhoz közös úrnőnk, ha én csak egyszer próbáltam volna ráfeküdni a zongorára. De mióta olasz tanulmányokat végzek, Mihály barátom, azóta látom, hogy te se vagy egyéb elnyomott rabszolgánál. Itt nemcsak a zongorán pihentethetnéd öreg csontjaidat, hanem ha ahhoz volna kedved, belefekhetnél a dagasztóteknőbe vagy a levesestálba is. Mit mondjak neked, Mihály, hogy fölébresszem benned a vágyat Itália szépségei után? Láttam egy öreg halászt, aki fogatlan, vén macskájának megcsócsálta az ételt, úgy rakta a szájába, és láttam egy fiatal signorát, aki egyik keblén gyermekét ringatta, a másikon valamelyik unokanővéredet dajkálta. Még ennél nagyobbat is mondok neked, Mihály. Tegnap délután a Via Marsalán a Mr. Burberry autója elütött egy macskát. Ha engem ütött volna el, akkor engem a kihágási bíró elítélt volna mint forgalmi akadályt, aki előgetek az autóknak, és a bírónak igaza is lett volna, mert Rapallónak több haszna van az autós csavargókból, mint a magamforma gyalog csavargókból. Ellenben, ha a macskagyilkos el nem szelel, akkor a közfelháborodás burberryvé cserzi az irháját, és nem tudom, nem tették-e ki azóta közszemlére szegény rokonod véres tetemét, mint annk idején Julius Caesarét.
Azonban azt is tudatom veled, Mihály, hogy itt az egerek igen kövérek, topónak hívják őket, és egy topo már két napja itt topog a szobámban. Nem tudom, melyikünk fél jobban a másiktól, hanem azt látom, hogy a trappolától nem fél. A trappola olyan egérfogó, amit nálunk famacskának hívnak, és ez igen buta állat, az egér most itt ott futkorász a hátán, amit a tieden bizonyosan nem tehetne meg. Öreg pajtásom, gondold meg a dolgot, és gyerek ki utánam, neked nem kerül az annyiba, mint nekem, talán ki tudsz járni valami vasúti kedvezményt, sőt a magyar államvasútra esetleg szabadjegyet is kaphatsz. Hiszen könnyen kimutathatod, amit szükség esetén én is igazolhatok, hogy nem vettél részt az októberi forradalomban, és mint Kacor király, már csak elvi okokból sem tettél esküt a Nemzeti Tanácsra.
Isten veled, Mihály!

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Hol vagyok?

You are currently browsing the digitális könyvespolc category at szalonnacukor.