egy esős délután – molyolás

július 5, 2014 § Hozzászólás

Faludy György: Arab tanárral sakkozom

Kemény ágyékok, lágy agyak; szellem helyett bagzó anyag 
és várfalak, mik sárfalak: ez a mi átkunk”, mondja. „Sakk! 
Mitőlünk jött az egyetem, az algebra, a kémia 
meg a trubadúr szerelem. Mi néztünk éjjel csillagot, 
pároltunk rózsaillatot, míg székhelyünk Sevilla volt. 
S mi van ma? Hatszáz éve nem írt itt egy jó sort senki sem. 
A rothadás mindent megölt. Bevalljam, hogy irígylem Önt?” 
Huszonnyolc báb az asztalon. – „Ne irígykedjék oly nagyon. 
Földrészem épp most pusztul el és rom marad ha újra kel. 
Salakban állunk fültövig és gyárkémények füstölik 
a boldogságot. Szabadok leszünk, hogy gyári kacatot 
gyűjtsünk, míg zsíros ülepek lelkünkből főznek üzletet. 
S a híres metropoliszok? Kinn fény, beton, üveg. Belül 
iszony, hisztéria, piszok. Hozzá a halál hegedül. 
Fejezzük be döntetlenül.

 

innen http://moly.hu/karcok/396435

könyvhét van

június 13, 2014 § Hozzászólás

Magyarországon, most találkoztam egy videóval, amelyben egy beszélgetés zajlik a kedvenc magyar írómmal, a nyögvenyelés sajnos stíluselem, de most ezt elnézem nekik, biztosan meleg volt. Hanem a végén volt egy jó meglátás, megmondás, vagy valami és megy valahová, visszatekertem párszor, hogy ide tudjam idézni.

Mondok egy példát, itt van ez a virágcsokor az asztalon előttünk, az Ernő már észrevette, mert mindent figyel, észrevette, szép a virág, sokféle virág van rajta, hanem…
itt van egy nagy döglégy rajta, itt járkál egy légy …
az Ernő azt mondja, hogy ez egy kényelmetlen ország, állati jó hely, nagyon szereti, nem is akarna elmenni, és nem is megy el innen, de valahogy a kényelmetlenség egy ilyen dramaturgiai tartozék… minden, azt mondja, hogy minden nagyobb vagy kisebb, mint… semmi nem akkora, amekkorának kellene lenni, semmi nem akkor történik, amikor kellene történni, mindig vagy hamarabb történik meg vagy később,  nem annyi történik meg, túl sok minden történik meg, nem annyi, amennyinek kellene, tehát hogy minden el van méretezve, el van… ilyeneket mond…de hát nyilván ebből dolgozik.

A Margó Irodalmi Fesztiválon zajlott, lehet, ha otthon vagyok, megnézem, az ilyenek még mindig érdekelnek. szerencsére a zinternet… na jó, a honvágy-jellegű kísértést ezennel berekesztem, a listát azért írom, mikor majd nagy üres pakkal megyek haza könyvet vásárolni…http://www.ustream.tv/recorded/48664666
már megint megmondtak a számból kivett szavakkal valamit, amin egy ideje gondolkodom és milyen remekül, minden hangulat és elgondolás benne van… jóságpor.

get the learning bug

március 4, 2014 § Hozzászólás

yeah, got it
vision_logo
tavaly év elején találtam ezt a céget, online képzéseket nyújtanak, általában 12 hét alatt megtanítanak pár alap dolgot, üzleti adminisztrációt, számítástechnikát, egészségügyi tájékoztatást lehet választani, illetve fitneszedzői képesítést is lehet szerezni, na ez utóbbira egyáltalán nem mozdult rá a fantáziám. A megszerezhető bizonyítvány szintje mondjuk eléggé minimális, de nem is azért vágtam bele, hanem mert ingyen van, nem kell iskolába járni és bizony olyan angolul van, ami még később biztos hasznos lesz – ezért aztán márciustól pár éjszakát ezért lógtam a monitoron. Ma a negyediket csinálom éppen, eredetileg az IT-re szerettem volna bejutni, de ott nagy a futás az ingyenes helyekért. Négyszer se sikerült… hát van még egy lehetőség, aztán tényleg nem marad más hátra, mint a fitneszedzés, ha addig se jutok be… végül is nem a tudásanyag számít, mert abban semmi nehézség nincs, hanem a szép szabatos szakkifejezések… na azok! Hasznosak. Az életben.

future_logoKicsit később, az ősszel, találtam még egy egészen új céget, amely szintén online képzésekkel foglalkozik, ám itt egyetemi bemutatkozó kurzusok vannak, természetesen csak a saját időnkkel kell fizetni, és mindezekért négy-hat-nyolc hetes mini-oktatást kapunk, általában nagyon izgalmas témákban, a legújabb siker-tantárgyakból a különféle angol egyetemekről. Az ilyen típusú képzéseket az USA-ban a MIT-en és a Stanford egyetemen indították el pár éve, nagy siker lett belőle, nem véletlen tehát, hogy az ángliusföldi oktatás is lépést akar tartani. A Web Science kurzust csíptem el, mondhatom, roppant érdekes volt és adott némi támpontot az esetleges jövőt illetően. A tervezgetéshez. Meg ahhoz is, hogy bizony az IT világban olyan gyorsan történnek az események, hogy pár éves tudomány már lassan nem lesz piacképes… a MOOC tanfolyamok segítségével azért könnyebb a szintentartás. Komolyan nagyon örülök, hogy ilyen dolgok már vannak az interneten, a korlátlan szabadság érzetét nagyon erősítik. Idő meg majd csak jut rá.
Sőt. briers_CBT
Távgyógyítást is lehet intézni az internetről.
Az egész sztori a nyár végén kezdődött, amikor is roppant sok minden eszkalálódott egy “remek” pillanatba és már majdnem azt mondtam, hogy feladom. Az egész mindenséget. A vakszerencse egy olyan háziorvoshoz irányított, aki annyira lelkesen állt hozzá a gyógyításhoz, hogy azon nyomban bele is szerettem :) az egyik beszélgetésünkkor hozta fel a pszichológus ismerőseit és ajánlott egy érdekes terápiát, CBT néven fut (magyarul kognitív viselkedésterápia) és ha kibírom a roppant hosszú várakozási időt, akkor talán elcsíphetek egy-két órát a szakemberekkel. Hát végül olyan hosszúra nyúlott a várakozás, hogy körbenéztem a neten, mit is kéne addig olvasni és meg is találtam az egész terápia online és ingyenesen elvégezhető részét. A metódus nagyon hasonló a fent említett másik képzésekhez, tananyag, illusztrációk, lépésről-lépésre, interaktivitás és pár oldal olvasnivaló. Egy másik szerencse folytán kézzelfoghatóan a táskámba került 3 fontért az egész (könyvkiárusítás a kedvenc croydoni boltban), mostanában végeztem vele és határozottan napsütést érzek. Most már csak gyakorolni kell :)

Ennek nem tudok címet adni

november 28, 2013 § Hozzászólás

Két dolog van a mérleg egy-egy serpenyőjében, amellyel az olvasmányaimat szoktam értékelni, egészen pontosan a könyv hozzám kerüléséről való filozófálást. Az egyik serpenyőben azok az érveim vannak, amelyek a véletlenszerűséget hivatottak alátámasztani, a könyv az könyv, az olvasó az olvasó, és köztük nincs semmi suskus, nincs titokzatos nyolcadik dimenziós fátum, csak egyszerűen a ráfordított idő, a mondanivaló emésztése és a szórakozás a lapok fölött, ez számít. 

A másik serpenyőben maga a nyolcadik érzék és a tapasztalásának érvei vannak. Mert bizonyos könyveknek, ha nem is mindnek, de erőst jó néhánynak van ugyanis akarata, hogy mikor kerüljön az olvasó karmai közé. Vagy másképpen, az olvasó és a karma találkozása… Ide dobok most bele egy kavicsot, eggyel többet mutat a mutató azon az oldalon.

Kati Marton könyvét talán már legalább tíz éve szerettem volna elolvasni, de a dög igencsak erősen bújkált előlem, mást nem is tudnék most rá mondani. Aztán hirtelen csak úgy előugrott, ‘na itt vagyok akkor, tessél velem most már foglalkozni’ – perceken belül a kezemben volt és elindult a története.

Image

Magyarul akartam olvasni (Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot), de nem bánom, hogy angolul jött szembe. Nagyon régi gondolataim vannak vele kapcsolatban, amióta az eszemet tudom, mindig volt bennem valami erős vonzódás a világgámenés iránt, különösen kedveltem a külhoni kalandokról való olvasást. Nem csak a kalandok érdekesen izgalmas része, hanem az árnyoldalak is érdekeltek, illetve érdekelnek ma is. Agota Kristof, Márai, Lénárd Sándor, Chaim Potok jutnak eszembe hirtelen a hosszú olvasmánylistáról, inkább csak az időben mai végéről, mert az egész legalább húsz éve csak hosszabbodik.
A mérleg ezen serpenyőjébe került a kavics, ismét azt tapasztalom (még nem végeztem a könyvvel), hogy bizony oka és ideje volt a mostani olvasásnak, nem véletlen, hanem mint a paraszt ősszel, szánt szándékkal. Összecsengenek a gondolatok a lapokról az agyamban száguldozó dolgokkal. Ugyan a végső választ nem tudom, de az egy kicsit megnyugtat, hogy mások is küzdöttek az idegenséggel, az otthontalansággak, az elvágyódással és magával a küzdéssel is, az alkotás meg persze a csúcsa az egésznek. Magammal nem vonok párhuzamot, mert nem vagyunk egy súlycsoportban, ám roppan kövér gondolataim támadtak egy újbóli helycseréről, annak minden nyűgjével és kalandjaival együtt.
Lassan csordogál a történelem – most a könyvről, amit olvasok van szó – és az egyik anekdota annyira megnevettetett, hogy mindjárt ide is írom, hogy el ne felejtsem.

Great Britain’s first movie mogul never did fully master the English language. Left to themselves, the Korda brothers spoke Hungarian and reverted to their childhood names, Lacikam, Vincikem, and Zolikam. Salami appeared from under the silver chafing dish in the Georgian dining room, and soon the three brothers were back in the Turkeve of their childhood, arguing – and ultimately yielding to the eldest’s implacable will.

Kísérteties a hasonlóság, jajj, ez még egy vigyori jóság, itt a londoni házban szintén így történnek a dolgok, a gyerekkor helyett mondjuk pálinka van, a többi stimmel. Pick szalámi és hangoskodás, végeérhetetlen nosztalgiázás, szidni is kell valamit, mert anélkül nem magyar a magyar, aztán persze a napi élet megbeszélésébe már belefolyik a Temze, de a kolbász az kolbász. (A honvágy is, de az ellen nincs mit tenni. Budapesten londonvágy volt. Most az a stádium van, hogy se ott, se itt nem jó tökéletesen, de dolgozunk az ügyön.)
Egy másik zárójelet nyithatnék annak is, hogy hasonló jó érzésekkel töltött el az az olvasott esemény, amikor az új J.K. Rowling könyvben (Casual Vacancy) az angol emberek bemutatása során előkerült a vízforraló és minden dolgok alapos megtárgyalása előtt elkészült egy csésze tea, az angolok univerzális világjobbító itala. Itt így van a világ. De azért nem nyitok zárójelet, mert az othonosság az nagyon személyes, országfüggetlen és ilyen apróságokból áll össze leginkább, mint a kolbász, a tea meg a mittoménmi (ja igen, a használt nyelv otthonossága). Most éppen nincsen kolbász a hűtőben, de holnap veszek egyet.
Kati Marton története meg olyan, mint a kilenc ágú fonott kalács, kilenc változatban olvasok az otthonról, a lelki otthonról és arról, hogy ki mivé válik az élete során. Ez a fontos most éppen, a történelmi szálat meg úgy olvasom, hogy jaj, de jó, az író más szemszögből meséli el, mint a történelemkönyveim. Arról majd máskor.
Most egyelőre még vigyorgok egy kicsit a kolbászon, aztán felveszem a bokszkesztyűt és intézem az életet tovább, hátha végre az otthon itthon lesz.

Következtetnivalók

október 27, 2013 § Hozzászólás

Mrs Winterson left behind things that she could not do.

One of those things was to make a home.

The Romanian philosopher Mircea Eliade talks about home – ontological as well as geographical home – and in a lovely phrase, he calls home ‘the heart of the real’.

Home, he tells us, is the intersection of two lines – the vertical and the horizontal. The vertical plane has heaven, or the upper world, at one end, and the world of the dead at the other end. The horizontal plane is the traffic of this world, moving to and fro – our own traffic and that of teeming others.

Home was a place of order. A place where the order of things come together – the living and dead – the spirits of the ancestors and the present inhabitants, and the gathering up and stilling of all the to-and-fro.

Leaving home can only happen because there is a home to leave. And the leaving is never just a geographical or spatial separation; it is an emotional separation – wanted or unwanted. Steady or ambivalent.

For the refugee, for the homeless, the lack of this crucial coordinate in the placing of the self has severe consequences. At best it must be managed, made up for in some way. At worst, a displaced person, literally, does not know which way is up, because there is no true north. No compass point. Home is much more than shelter; home is our centre of gravity.

A nomadic people learn to take their homes with them – and the familiar objects are spread out or re-erected from place to place. When we move house, we take with us the invisible concept of home – but it is a very powerful concept. Mental health and emotional continuity do not require us to stay in the same house or the same place, but they do require a sturdy structure on the inside – and the structure is built in part by what has happened on the outside. The inside and the outside or our lives are each the shell where we learn to live.

/Jeanette Winterson – Why Be Happy When You Could Be Normal?/

winterson_whybehappy Megjelenése után nemsokkal bele is futottam, megnéztem a borítót és elnapoltam. Később megjelent magyar fordításban is, a nyári budapesti látogatásomkor szintén az orrom elé ugrott a könyvesboltban, de még mindig nem jött haza velem. Azután nagy hirtelenséggel felbukkantak róla írások, számomra meglepő olvasóktól, számomra meglepő véleményekkel. Na jó, hát akkor nincs mit tenni, gyerünk, bele a lecsóba, megrendeltem az amazontról és pár nap múlva már a kis utazós táskámban landolt. De ott se sokáig volt, mert azóta a kezemben van. Letenni csak addig, amíg a beadandó esszémet körmölöm, meg amíg zuhanyzom vagy esik odakint.
Szinte minden oldalra jutna aláhúznivaló, ha úgy akarnám. Mintha érteném belülről, mintha sok minden közös lenne… a halvány sejtésből egyre több világos ténnyé változik.
Az otthonról írott részt már nem lapozhatom el, fontos.
Pont arra a töpremgős gondolatomra reagál, amin már megint egyre erősebben fókuszálok. Egyszer már előkerült, egy kényes kérdés formájában, azt hittem akkor, hogy van akkora szőnyeg, ami betakarja a választ, alatta söpörve. Nem segített, most megint itt van. Jön a tél – a sötét is és a hideg is vele, nincs mit tenni, foglalkozni kell ismét az otthonnal, bármilyen formájával.
És akkor ez a Winterson nő meg csak úgy megírja a csüggedelmeimet. Ehh. Pont a napokban jártam az ő egyik otthona körül, nem mertem fényképezni, nehogy elraboljam a háza lelkét, néztek is a járókelők furcsán, mit őgyelgek szélesen mosolyogva, de lehet hogy csak az őrült fejemen rökönyödtek.
Na mindegy is, majd még folytatom az idézetet, a többi része is jó. Fontos.

offshore of words

január 27, 2012 § Hozzászólás

  ‘That leads up to what I’ve really often wanted to ask you’ Richard went on. ‘It seems to me you find it quite easy to put your feelings into words.’
‘Yes.’
‘And Maurice?’
‘I don’t. I’m amazed at the amount people talk, actually. I can’t for the life of me see why, if you really feel something, it’s got to be talked about. In fact, I should have thought it lost something, if you follow me, if you put into words.’
Richard looked anxious and Nenna saw that he really thought that he was becoming difficult to understand.
‘Well,’ she said, ‘Maurice and I are talkative by nature. We talk about whatever interests up perhaps for the same reason that Willis draws it and paints it.’
‘That’s not the same thing at all. I like Willis’s drawings. I’ve bought one or two of them, and I think they’ll keep up their value pretty well.’
Beyond Battersea Bridge the light, between grey and silver, cast shadows which began to follow the lighters, slowly moving round at moorings.
At a certain point, evidently prearranged, for he didn’t consult Nenna and hardly glanced at the banks, Richard put about, switched off the engine and hauled it on board. Once he had fitted in the rudder to keep the dinghy straight against the set of the tide he returned to the subject. A lifetime would not be too long, if only he could grasp it exactly.
‘Let’s say that matters hadn’t gone quite right with you, I mean personal matters, would you be able to find words to say exactly what was wrong?’
‘I’m afraid so, yes, I would.’
‘That might be useful, of course.’
‘Like manufacturers’ instructions. In case of failure, try words.’
Richard ignored this because it didn’t seem to him quite to the point. On the whole, he disliked comparisons, because they made you think about more than one thing at a time. He calculated the drift. Satisfied that it would bring them exactly down to the point he wanted on the starboard side of Lord Jim, he asked –
‘How do you feel about your husband?’
The shock Nenna felt was as great as if he had made a mistake with the steering. If Richard was not at home with words, still less was he at home with questions of a personal nature. He might  as well capsize the dinghy and be done with it. But he waited, watching her gravely.
‘Aren’t you able to explain?’
‘Yes, I am. I can explain very easily. I don’t love him any more.’
‘Is that true?’
‘No.’
‘You’re not making yourself clear, Nenna.’
‘I mean that I don’t hate him any more. That must be the same thing.’
‘How long have you felt like this?’
‘For about three hours.’
But surely you haven’t seen him lately?’
‘I have.’
‘You mean tonight? What happened?’
‘I insulted his friend, and also his friend’s mother. He gave me his opinion about that.’
‘What did your husband say?’
‘He said that I wasn’t a woman. That was absurd, wasn’t it?’
‘I should imagine so, yes. Demonstrably, yes.’ He tried again. ‘In any ordinary sense of the word, yes.’
‘I only want the ordinary sense of the word.’
‘And how would you describe the way you feel about him now?’ Richard asked.
‘Well, I feel unemployed. There’s nothing so lonely as unemployment, even if you’re on a queue with a thousand others. I don’t know what I’m going to think about if I’m not going to worry about him all the time. I don’t know what I’m going to do with my mind.’ A formless melancholy overcame her. ‘I’m not too sure what to do with my body either.’
It was a reckless indulgence in self-pity. Richard looked steadily at her.
‘You know, I once told Laura that I wouldn’t like to be left alone with you for any length of time.’
‘Why did you?’
‘I don’t know. I can’t remember what reason I gave. It must have been an exceptionally stupid one.’
‘Richard, why do you have such a low opinion of yourself?’
‘I don’t think that I have. I try to make a just estimate of myself, as I do of everyone else, really. It’s difficult. I’ve a long way to go when it comes to these explanations. But I understood perfectly well what you said about feeling unemployed.’

/Penelope Fitzgerald – Offshore/

Anyanyelv, ellenséges nyelvek

szeptember 27, 2011 § 1 hozzászólás

Anyanyelv, ellenséges nyelvek

Kezdetben csak egyetlen nyev volt. A tárgyak, a dolgok, az érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a nyelven léteztek.
Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi lény kimondhatna olyan szót, amitén ne értenék meg.
Anyám konyhájában, apám iskolájában, Géza bácsi templomában, az utcákon, a falu házaiban éppúgy, ahogy a városban, ahol a nagyszüleim éltek, mindenki ugyanazon a nyelven beszélt, és soha fel sem merült, hogy valamiféle más nyelven is megszólalhatnának.
Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy másik nyelven beszélnek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv, az csak valamiféle kitalált nyelv lehet, amin csak egymás közt társalognak, pont úgy, ahogy mi is ilyen kitalált nyelven beszélgettünk egymás közt Janó bátyámmal, hogy a kisöcsénk, Tila, ne érthesse meg, amit mondunk.
Azt is gondoltam, hogy a cigányok csak azért csinálják ezt, mert a falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, az ő számukra kijelölt poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből korábban egy cigány ivott.
Mondták azt is, hogy a cigányok lopják a gyerekeket. Tény, hogy sok mindent loptak, de amikor a vályogból épített háyaik előtt elmentünk, és a sok-sok gyereket láttuk, akik a putrik körül játszottak, azt kérdeztük magunktól, minek is lopnának ezek újabb gyerekeket. Egyébként, amikor a cigányok a faluba bejöttek eladni a cserépedényeiket vagy a nádból font kosaraikat, akkor “normálisan” beszéltek, azon a nyelven, mint mi.
Kilencéves voltam, amikor elköltöztünk. Egy határ menti kisvárosba mentünk lakni, ahol az ottaniak legalább egynegyede németül beszélt. Nekünk, magyaroknak ez ellenséges nyelv volt, mert az osztrák uralomra emlékeztetett minket, ráadásul azok az idegen katonák is ezen a nyelven beszéltek, akik akkoriban megszállták a hazánkat.
Egy évvel később másfajta idegen katonák szállták meg az országot. Az orosz nyelv kötelező lett az iskolákban, a többi idegen nyelvet betiltották.
Senki nem ismerte az orosz nyelvet. A tanárok, akik korábban olyan nyelveket oktattak, mint a német, a francia, az angol, gyorstalpaló tanfolyamokon tanultak oroszul néhány hónapig, ezért nem igazán ismerhették meg ezt a nyelvet, és semmi kedvü nem volt azt tanítani. És persze a diákoknak sem volt kedvük oroszul megtanulni.
Részt vettünk tehát egy szellemi és nemzeti szabotázsban. egy természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.
A lelkesedésnek ugyanezzel a hiányával oktatták, illetve tanultuk a Szovjetunió földrajzát, történelmét és irodalmát is. Egy igencsak műveletlen generáció került ki akkoriban az iskolákból.
Így aztán, huszonegy évesen, amikor Svájcba érkeztem, teljesen véletlenségből egy olyan városba, ahol mindenki franciául beszél, olyan nyelvvel szembesültem, amely tökéletesen ismeretlen volt a számomra. Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri.
Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.

/Agota Kristof: Az analfabéta/

Hol vagyok?

You are currently browsing the a könyvtár íze category at szalonnacukor.