majdnem bacon

január 26, 2014 § Hozzászólás

A múlt heti fotógalériás látogatásunkból leginkább a saját képeink maradtak meg az emlékezetünkben, meg a Twin Peaks mint motívum, illetve pár érdekes kép hírességekről, gombméretben. Az egyik saját képem egy ablaküveg-szigetelés szokatlan formáját ábrázolja, a több réteg tükröződés meg belerajzolt embert, tetőt, tévét. Egy kis fotosop piszkálás az instagramra még jó, de nem több.
Ám ma – szédületes hirtelenséggel kaptam a hírt, hogy gyerünk csak be a városba megint, van ám itt rendes érdekesség, fotótörténet és hegyek. No, nem volt mit tenni, irány a vasútállomás. Gyanús a környék, közel van a Saatchi (igen, az a pali a tulaj ott, aki a Nigellával adja most a bulvárt, mellékes, nem ezért szeretjük) és ez bizony minőségi színvonalat súg. Egy magángalériába mentünk, Michael Hoppen Gallery és még az a szerencse is ért, hogy összefutottunk a tulajdonossal, aki éppen irdatlan mennyiségű fontokért adott el fényképeket. Nem nekünk, de érdekes volt a közönség is. A lépcsőház falát mindenféle újságkivágás borítja, az egyik pont a tulajról szólt, méltatás. Ott volt a fényképe, így nem volt nehéz felismerni az emeleti szobában. Csendesre fogott Bob Dylan háttérzenével jöttek a hegyek és a fekete fehér képek. Bámulatos élesség, gyönyörű kompozíciók, szokatlan és érintetlen magashegyek… nem volt sok kép, de ahhoz pont elég, hogy őrült nyomozásba kezdjek, hogyan is készültek ezek a fotók.

A címkékről döbbenet évszám jön szembe, az 1950-es évek közepén készültek leginkább, a minőségük pedig jócskán 21-dik századi. Leesett az állam, nem is egyszer. Aprócska kis albumok is voltak, az alkotókról képek, és a fotómasinákról is. Meg a helikopterről, amivel felmásztak a hegyre. És a mosógép méretű légifotós készülékről is.

Wikipédia barátunk köpi az információt Bradford Washburn-ről. Az 1910-es születésű amerikai egy híres felfedező, hegymászó, fényképész és térképész volt, aki megszervezte a Boston Museum of Science-t és igazgatta nagyjából haláláig. Fiatal kora óta járt-kelt az alaszkai csúcsok között, gyakran elsőként fedezett fel utakat, sőt, felesége volt az első nő, aki felért a Mt. Mc Kinley csúcsára. A mászás mellett fényképezett is, az “úttörő munkássága” kifejezés itt most több értelemben is igaz. A légifotózás a hegyek között  nemcsak hobbi és művészet, hanem szakma is volt számára, a hegyvidék vizsgálatához, feltérképezéséhez volt rá szüksége, ezen kívül a hegyi expedíók tervezésében is hasznát vette. Képei a szakmában referenciaként élnek, na ezeket tessék szépen felülmúlni – üzenik a fiatalabb nemzedéknek.

Nagyon érdekes a szerkezet is, amellyel a képeket készítette, első pillanatban azt gondoltam, ez is valami holraszálló felszerelés, csak másodjára, sőt még később kezdett el összeállni a lehetséges történet, hogyan került fel oda ez a fél-mosógépnyi berendezés vagy hogyan volt lehetséges a helikopterből kifelé képet készíteni. Izgalmas, és ma már ez történelem!
washburn.photo
A szombat délután már estébe hajlott, amikor végeztünk a kiállítással, még a földszinten tobzódtunk pár percet egy másik témában kitett képek között, ott mondjuk említésre méltó képek alig akadtak, amerikai celebek (a régiek) fekete-fehérben a falakon, valamint egy hatalmas művészeti album Hunter S. Thompson életéről és kirándulásairól. Sikerült az elmúlt évben több helyen és módon is összefutni ezekkel a fiúkkal, a 2012-es On the Road film, számtalan említés újságokban, kiállításokon – azt hiszem, talán levonhatom a következtetést, népszerűek most, retróból vagy sem, nem tudom, de mintha csúsznának át a klasszikus kategóriába, hiába, kell ötven év, hogy megérjenek a dolgok. Azért kíváncsian várom, milyen feldolgozás és utánérzés jön még szembe, vegyítve a (szintén) zavaros 21-dik századi életérzéssel.
Kint esik, ahh, milyen szokatlan ez egy január végi sötét szombaton, London, Kings Road, Chelsea, szóval még pont van egy óránk visszasétálni a Saatchi Galleryhez, megnézni a most nyitott új évadot. Testbeszéd – a mostani mottó, ígéretes és a zord időjárás ellenére nagyon sokan vannak mind az épületben, mind a téren.
Ezen a helyen egy óra szinte semmire sem elég. Van egy elméletünk arról, hogyan rendezik be a műtárgyakat és miként emelkedik az érdekesség-agyrobbantás együttható a liftekkel együtt. Az ötödik emelet a kedvencünk, szinte minden ott szuperlatívuszt kap, leginkább csak a fényképezőgépünk memóriája a korlát, csak hogy el tudjunk hozni minden ihletet onnan.
Egy óránk volt most, a második emeletig jutottunk csak, az első terem a szokásos bemelegítés, fehéregyensúly-beállítás és ráhangolódás volt, azután máris jöttek a kisebb agyrobbanások. Határozottan ígéretes az összeállítás, vissza fogunk menni.
A “minden mindennel összefügg és emlékeztet” elméletem is erősen aktív volt ezen a szombaton. Kezdődött a gonzó motívummal (a múltkori Photographers Gallery egyik kiállítója, William S. Burroughs képével Kerouacról és Thompsonról, aztán a mostani Thompson autós képeivel, melyeket a Hoppennél láttunk), majd a Saatchi melletti Taschen könyvesbolt hatalmas SALE-jével folytatódott, Modigliani albumot vadásztam elő szinte semmi pénzért, benne egy Manet, melynek tó-erdő motívuma szinte ugyanúgy köszönt vissza fiatal japán festőnő képén (oké, kicsit bénább volt, de elnézzük), majd aztán a Saatchiból elhozott Art And Music újságban egy Woody Allen filmkritika a Lost Generation témájában, pár lappal arréb egy másik kritika a David Lynch gyáras kollekciójáról, amelyet mi éppen most a Photographers Galleryben láttunk… ez az ugrálás az információ-morzsák között kicsit szürrealisztikus ebben a pillanatban, tényleg nem szívtam semmit, úttörő becsületszavamat adom, kis koffein-tremor és felborult alvási ritmus lehet a háttérben, vagy csak egyszerűen a kulturális mémek támadnak a csillagkapunk keresztül?
Pár kép a szombati vadászat terítékéből:


Kasper Kovitz a sonkavájár, jó lesz megjegyezni a nevét… már majdnem bacon, amivel minden jobb :)

Nagykarácsony

január 24, 2014 § Hozzászólás

image

A képen mindkét ajándék látszik.
Az egyik mindjárt egy kétféleképpen is használható jóság, a baglyos füzet és a baglyos borítója. A borítót használom most a hurcolós olvasmányomhoz, mert a füzetbe majd akkor írok, ha a másik tele lesz, de a borító igazán jó farmer-anyagból van, és teljesen szabványméret, tehát passzol a puhafedeles könyvekhez. Szóval hurcolom máris.
A másik ajándék a skótkockás takaró, amely olyan meleg, hogy el se tudtam eddig képzelni, lehetséges-e egyáltalán. Meglepődve tapasztaltam, hogy a középhideg éjszakákon elegendő egymagában, nem kell a vastag téli vattavacok. Remélem, ha a kettőt kombinálom, a hideg téli éjszakákat is túlélem, hátha még zokni sem kell!
Aprócska boldogságok, a 2013-as karácsony ajándék terén is beteljesítette a kívánságom, semmi haszontalanság és semmi fehérnemű-arckence csomag. Egyetlen egy alkalommal volt jó a pipere-ajándék, de az az év már elment, vonatostul.
Most takaró, könyv, kávészirup (a speciális mézeskalácsosból egy nagy-nagy üveggel) és alvásidő. Kíváncsi vagyok, a 2014-es vajon mennyivel fogja felülmúlni. Majd beszélek az univerzummal, addig is gyakorolni kell a kívánságokat.

dream filter

január 23, 2014 § Hozzászólás

ImageEgy jó erős hétnyi szabadság után kezdek haladást felmutatni a semmittevésben. Most ez kifejezetten pozitív. A terápiás könyv, amit orvosi javaslatra olvasnom kell, pont azt mondja, hogy ha sikerül megszabadulni az aggodalmas gondolatoktól, melyek olyan zavaróan nyüzsögnek a fejemben, akkor  pont jó lesz. Ha most azt mondom, hogy semmi nem történik a fejemben éppen, akkor az jó. 

Kirámoltam a fél lakást, megszabadultam két böröndnyi réghasznált ruhától, direkt elvittem a batyut a fő utcai konténeres  gyűjtőbe, hogy mindenképpen egy professzionális adománykezelő társasághoz kerüljön. Mostanában az utcára egyszerűen kirakott zsákok ugyanis zavaros módon balkáni bandákhoz kerülnek, tisztára úgy néztünk ki nemrég, mint Pest lomtalanításkor. Azért ez itt nem menő. A legutóbbi fejlesztés a helyi önkormányzattól éppen az volt, hogy kiraktak mindenféle konténereket, olyat is, amelybe már a háztartási kisgépeket is összegyűjtik, nehogy a kerítés mögé kerüljenek elrohadni. Okos dolognak tartom és az is jó még, hogy a helyi népek szépen oda is vitték a cuccaikat, minden külön értesítés nélkül. Látszik a konténer, azon van rendes felirat, a népek meg tudják, mit kell tenni. Ez itt most menő. 

Pedig a népek itt nagyon vegyesek és az utóbbi négy évben már látszanak változások. A mi városrészünkben úgy felerészben laknak vérangolok (ahogy mi nevezzük a fehér-ittszületett-rendesenbeszélő családokat, a szép brit házi szokásokkal együtt), a másik fele a társaságnak vérkeleteurópai, köztünk meg van pár színes, a világ minden tájáról, pontosabban indiai jamaikából. Ez a kifejezés pedig vérlondoni szleng, sajnos nincs annyi tudományom még a fordításban, hogy átadjam a jelentését a vérpestieknek. De majd szóljatok rám a jövőben, hátha addigra már fejlődtek a dolgok valamelyest. (Tolmács 3.0 app installálva egyszercsak.)

Hamarosan évfordulókat fogunk ünnepelni, a keménymag baráti kör tagjaiból majd mindenki az év elején számolja a kiköltözés évfordulóját, sokunk pont az ötödiket fogja alkoholba fojtani. A szilveszter idén csendeskés volt, na de ezt az ötéves londoniságot jó hangosan fogjuk emlékezni, szerintem még sültkolbászt is intézünk a magyar boltból. Majd – szerintem – egy jó adag pálinka mellett a jövőt fogjuk feszegetni. 

Elég vegyes ugyanis az elképzelésünk, azt tudjuk már, min mentünk keresztül, de hogy mi vár ránk, azt a jóég tudja, viszont dolgozunk érte keményen. Történt sok jóság, kevés rossz, az alapvető mérleg jó. Nyelvtudás, tájékozódás, országjárás – tervpontok kipipálva, munkahelyek sora – kipipálva, pénz a bankban – pipálva. Otthonról elképzelhetetlen újdonságok, furcsaságok, nagyszerűségek – kipróbálva és pipálva. Egészségügyi és hivatali bürokrácia – megtapasztalva, élmények elraktározva. Lassan belakjuk az emigráns dobozunkat, ezt kaptuk itt. 

A jövő pont most kezdődik, az egyesült királysági szabályok szerint mostantól van lehetőségünk kilépni a dobozunkból, ha úgy akarjuk, lecserélhetjük a bordó útlevelünket egy másik bordó útlevélre, amelyen egy randa nagy oroszlán is van. 

Ha összeülünk évfordulót ünnepelni, megtárgyaljuk majd, mit érdemes, bírjuk-e a jövőt, vagy csavarunk a geográfián egy sort. 

Én úgy szeretnék örülni, mint Candy a facebookon, mondjuk egy év múlva.

a nyomasztás mestere

január 20, 2014 § 4 hozzászólás

David Lynch és ezt most fényképeken is megnéztük, azt ugyan nem tudtuk meg, hogy ki ölte meg Laura Palmert, de azt igen, hogy Lynch szeme jó a fotókhoz. Redves gyárudvarokból olyan kitűnő nyomasztó fotókat készített, hogy azonnal a mester címet adományoztuk neki.

A Photographers Gallery az egyik olyan hely, ahová rendszeresen visszatérünk fotós barátnémmal és témától függően vagy nagyon lelkesedünk, vagy háborgunk. Most éppen három emelet háborgást és egy emelet lelkesedést kaptunk a négy belépti fontunkért.

Rég volt már, hogy fizettünk itt, de a kiállítás három híres ember neve alatt volt meghirdetve, ebból talán David Lynch neve volt a legkisebbel szedve… William S. Burroughs (a Kerouac haverja az Úton) és Andy Warhol. Négy emelet kiállítótérből az utóbbi kettő elfoglalt hármat, már a bejáratnál is hosszú sor kígyózótt órákon át, tehát a nézősereg elfoglalta a maradék oxigént is. Végül az ötödiken kaptuk azt az élményt, amiért végül is járunk ide, vissza is, ha úgy adódik, legalább félévente. eaton Ez a szép kocka a harmadik emeleti lépcsőfordulóban volt, előtte egy pad és kapsz képeslap méretű kartonkártyát, egy kérdés van rajta: What do you think? Mit gondolsz, megmondom? Rögtön átugrott az agyam egy pont ide nem illő témára, arra, hogy könyvből terápia, de állítólag az lehetséges.
A galéria tömve volt, nyitás után voltunk, még mindenki kíváncsi. Ezt nagyon szeretem itt a londoni emberekben, hogy igazán éhesek az újdonságra, szeretnek kipróbálni dolgokat, sőt sokan kifejezetten várják is, hogy jöjjön már az újdonság. Különben meg majd megölik egymást, ha kiderül, hogy valamelyik hagyomány nincs betartva. Elgondolkodtató keverék ez.
Megnyit a galéria, tömeg van, hosszú cikkek az újságokban (némelyik hosszabb, mint az összes írott anyag, amit a képek mellé adtak), ajánlások, értelmezések. Elolvastam két cikket is, míg kerestem legalább egy letölthető illusztrációt ehhez a feljegyzéshez, végül arra jutottam, hogy a cikkek nélkül ez az egész délután egy hökkenés lett volna csak, meg.
Kihorgászva a bő léből a tartalmas halat, megerősödött az az előítéletem, hogy a művészeti életben is létezik bulvár. Egy híres és jó (vagy jó és már híres) művész, akinek van hatalma a közönség elő kerülő művei felett, az tudja szabályozni az életművét és a minőségen aluli dolgok süllyesztőbe kerülnek. Egy jó híres művész, akinek nincs hatalma már semmi fölött, az pont úgy jár, mint Andy Warhol. A kacatosban talált cipősdobozokból előkerült holmik mennek a falakra és a tátott szájú áhitatosok elé.
Ennek a feljegyzésnek pont úgy nincs értelme, mint A.W. elkattintgatott képeit többnek látni, mint ami.
10835‘People in the Street’ by Andy Warhol (The Andy Warhol Foundation for the Visual Arts; Courtesy FAIF Collection/Gallery focus21) warhol-jerry_2794346b

A detail from Andy Warhol’s ‘Jerry Hall, 1976’ Photo: The Andy Warhol Foundation for the Visual Arts;

Courtesy

Bischofberger Collection wdavid-lynch_2794358cDavid Lynch, Untitled (Lodz), 2000, from his ‘Factory Photographs’ series (Collection of David Lynch)

Mézeskalács tejeskávé

január 18, 2014 § Hozzászólás

Későn kel, korán fekszik, találóskérdés, de sajnos ez megint nem rólam szól, hiába minden igyekezetem, hogy rászoktassam a szervezetem a nappali életmódra. Nemrég készült egy közeli portré az egyik kedvenc kávésbögrémről, amit ezer éve vettem Prágában, de valahogy mégis ide került hozzám Londonba, kalandos-izgulós bőrönd útja volt. Szóval a nap a téli üzemmódja miatt keveset süt, néha a felhőkkel is (jaj, nem, nem néha, mostanában két hete esik) megküzd, tócsák, pff. Ebben a hangulatban nem haladok semmerre sem a terveimmel, ezért aztán egyre sűrűbben fordulok be egy kávézó ajtaján, kérem a gingerbread latte-t, meg lógok az ingyen interneten. És egyszercsak megláttam a kávészirupot a szomszédos szupermarkec polcán, tehát akkor már itthon is van gingerbread latte, ágyban, párnák közt, édesen.
Hát úgy ennyi történt az elmúlt héten, ennél jelentősebb horderő nem szaggatta a naptárlapokat, telihold, már megint esik, majd holnap talán jön egy könyv postán, és van még két nagyon hideg pizza a konyhában.
image
A kellemes kezdés után, kávéíz a levegőben, bögrefolt a füzeten, gyerünk, kedves Szombat, indítsd el a hétvégét!

helyet csinálok a kávénak odafenn

január 11, 2014 § Hozzászólás

Az új év mindjárt terven felüli érdekességekkel kezdődött. A terv az volt, hogy elsején reggel elmegyek dolgozni, aztán szünetben szerzek lencsét, majd este jól elindítom vele az évet, ha már kicsit se vagyok babonás, legalább legyen valami hajtóerő…bacon2 Sikerült az étterem bejárati ajtajával mindjárt a belépés pillanatában megzúzni a jobb kezemet, ma lett úgy, hogy már nincs jele a fájdalomnak, ez keményen tíz nap szivárványosan duzzadt félkezűséget okozott. Nade ha koncentráltam volna arra, amit teszek és nem a kávégép bekapcsoltságán ábrándozok éppen, akkor észrevettem volna, hogy az előző esti zárós kollégák rossz módban hagyták az ajtót és az automata beállítás mindent visz. Illetve vág. A kabátujj segített. Nade értelme nincsen a ‘milettvolnaha’ elgondolkodásnak, én vagyok a villamos és sárga. Ja már múlik. Lencsevásárlás huss, kiment a fejemből, helyette a közeli A&E osztályán dekkoltam négy órát éhesen és dühösen, mire végül azt mondták, hogy oké, ronda egy zúzódás és csak egy csontocska adta meg magát, azt meg várjam meg, míg beforr. De addig tornáztassam. És kaptam egy remek kendőt felkötni a karom. A kabát alá. A kabát (illetve abból kettő is) meg csak úgy a vállamra. Kint meg erős a szél és esik. Na jó, hát ez pont az a része az angol egészségügynek, amit szoktak a népek híresztelni, hogy jajdeszörnyű. Pedig kábé nem is, csak minden adminisztrálva van rendesen és az bizony időbe telik. A dokinő kicsit sajnálkozott, hogy vékony ragasztószalaggal tudja csak összetákolni a kendőt a kezem és a vállam között, mert nem megengedett nekik, hogy tűt adjanak ki a kórházból, még ha biztostű is az. Na mindegy, volt nálam ennél sokkal durvább életvégesítő cucc, ha akartam volna használni…de a kis dokinő nem tudhatta meg, csak mondtam, engedjen már menni, szédülök az éhségtől. Az éttermi csavarhúzóm, az önvédelmi körömollóm és a névtáblám bazi tűje meg nyugodtan várta a következő műszakot.
Szeretem egyébként az angolokban, hogy képesek minden eshetőségre gondolni, már az első pillanatban.
Na a sok történetnek az a vége, hogy tegnap este vettem bacont, tehát ma esedékes végre egy lencsés vacsora, majd meglátjuk mi lesz belőle, ha kibontom a konzervet.
Közben ébredtre próbálom kávézni magam, szelektálom a sztorikat a fejemből és az elmúlt hetekből. Felfedeztem, hogy a lakótársam cége egy év után megújította az angol nyelviskolai online kódokat és folytathatom tovább a tanulmányaimat. Az egyik legjobb ajándék volt karácsony előtt. Még egy hónap van hátra az utolsó előtti szint teljesítéséig, azt behúzom határidő előtt.
Aztán ma találtam egy angol nyelvtannal foglalkozó honlapot és ott egy kis érdekességet, ami remekül mutatja a könyvből nyelvtanulás nehézségeit.
http://www.englishclub.com/audio/ough.mp3

We pronounce the combination “ough” in 9 different ways, as in the following sentence which contains them all: “A rough-coated, dough-faced, thoughtful ploughman strode through the streets of Scarborough; after falling into a slough, he coughed and hiccoughed.”

De azért a kitartás még megvan…egyszer csak megtanulom ezt a nyelvet! Bár mostanság igen kísért az a gondolat, hogy befejezem a korábban megkezdett német-olasz-orosz-portugál tanulását. Mondjuk az eredeti országban….

Már az is régen volt, hogy filmeket és sorozatokat nézek

január 2, 2014 § Hozzászólás

egymás után, olyan töménységben, hogy a laptopon egy dekányi hely sem maradt. Az utóbbi hetekben a rendszeres napi beosztásom felborultával már nem is igen nézem az órát, a naptárat vagy egyéb időrögzítő alkalmatosságot. Csak a monitort… ha felébredek, benyomok egy részt a sorozatból vagy folytatom ott a filmet, ahol bealudtam rajta… vagy ugyanezt, csak másik sorrendben…

nahát. ha áramszünet lenne…. ? Bár éppen most futottam bele egy fan-videóba (az aktuális kedvenc, már-már mániákusan kedvenc, meghökkentően jó sci-fi fantasyból, khmm, szexi), szóval nincs kifogás, get the power!

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for január, 2014 at szalonnacukor.