Ennek nem tudok címet adni

november 28, 2013 § Hozzászólás

Két dolog van a mérleg egy-egy serpenyőjében, amellyel az olvasmányaimat szoktam értékelni, egészen pontosan a könyv hozzám kerüléséről való filozófálást. Az egyik serpenyőben azok az érveim vannak, amelyek a véletlenszerűséget hivatottak alátámasztani, a könyv az könyv, az olvasó az olvasó, és köztük nincs semmi suskus, nincs titokzatos nyolcadik dimenziós fátum, csak egyszerűen a ráfordított idő, a mondanivaló emésztése és a szórakozás a lapok fölött, ez számít. 

A másik serpenyőben maga a nyolcadik érzék és a tapasztalásának érvei vannak. Mert bizonyos könyveknek, ha nem is mindnek, de erőst jó néhánynak van ugyanis akarata, hogy mikor kerüljön az olvasó karmai közé. Vagy másképpen, az olvasó és a karma találkozása… Ide dobok most bele egy kavicsot, eggyel többet mutat a mutató azon az oldalon.

Kati Marton könyvét talán már legalább tíz éve szerettem volna elolvasni, de a dög igencsak erősen bújkált előlem, mást nem is tudnék most rá mondani. Aztán hirtelen csak úgy előugrott, ‘na itt vagyok akkor, tessél velem most már foglalkozni’ – perceken belül a kezemben volt és elindult a története.

Image

Magyarul akartam olvasni (Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot), de nem bánom, hogy angolul jött szembe. Nagyon régi gondolataim vannak vele kapcsolatban, amióta az eszemet tudom, mindig volt bennem valami erős vonzódás a világgámenés iránt, különösen kedveltem a külhoni kalandokról való olvasást. Nem csak a kalandok érdekesen izgalmas része, hanem az árnyoldalak is érdekeltek, illetve érdekelnek ma is. Agota Kristof, Márai, Lénárd Sándor, Chaim Potok jutnak eszembe hirtelen a hosszú olvasmánylistáról, inkább csak az időben mai végéről, mert az egész legalább húsz éve csak hosszabbodik.
A mérleg ezen serpenyőjébe került a kavics, ismét azt tapasztalom (még nem végeztem a könyvvel), hogy bizony oka és ideje volt a mostani olvasásnak, nem véletlen, hanem mint a paraszt ősszel, szánt szándékkal. Összecsengenek a gondolatok a lapokról az agyamban száguldozó dolgokkal. Ugyan a végső választ nem tudom, de az egy kicsit megnyugtat, hogy mások is küzdöttek az idegenséggel, az otthontalansággak, az elvágyódással és magával a küzdéssel is, az alkotás meg persze a csúcsa az egésznek. Magammal nem vonok párhuzamot, mert nem vagyunk egy súlycsoportban, ám roppan kövér gondolataim támadtak egy újbóli helycseréről, annak minden nyűgjével és kalandjaival együtt.
Lassan csordogál a történelem – most a könyvről, amit olvasok van szó – és az egyik anekdota annyira megnevettetett, hogy mindjárt ide is írom, hogy el ne felejtsem.

Great Britain’s first movie mogul never did fully master the English language. Left to themselves, the Korda brothers spoke Hungarian and reverted to their childhood names, Lacikam, Vincikem, and Zolikam. Salami appeared from under the silver chafing dish in the Georgian dining room, and soon the three brothers were back in the Turkeve of their childhood, arguing – and ultimately yielding to the eldest’s implacable will.

Kísérteties a hasonlóság, jajj, ez még egy vigyori jóság, itt a londoni házban szintén így történnek a dolgok, a gyerekkor helyett mondjuk pálinka van, a többi stimmel. Pick szalámi és hangoskodás, végeérhetetlen nosztalgiázás, szidni is kell valamit, mert anélkül nem magyar a magyar, aztán persze a napi élet megbeszélésébe már belefolyik a Temze, de a kolbász az kolbász. (A honvágy is, de az ellen nincs mit tenni. Budapesten londonvágy volt. Most az a stádium van, hogy se ott, se itt nem jó tökéletesen, de dolgozunk az ügyön.)
Egy másik zárójelet nyithatnék annak is, hogy hasonló jó érzésekkel töltött el az az olvasott esemény, amikor az új J.K. Rowling könyvben (Casual Vacancy) az angol emberek bemutatása során előkerült a vízforraló és minden dolgok alapos megtárgyalása előtt elkészült egy csésze tea, az angolok univerzális világjobbító itala. Itt így van a világ. De azért nem nyitok zárójelet, mert az othonosság az nagyon személyes, országfüggetlen és ilyen apróságokból áll össze leginkább, mint a kolbász, a tea meg a mittoménmi (ja igen, a használt nyelv otthonossága). Most éppen nincsen kolbász a hűtőben, de holnap veszek egyet.
Kati Marton története meg olyan, mint a kilenc ágú fonott kalács, kilenc változatban olvasok az otthonról, a lelki otthonról és arról, hogy ki mivé válik az élete során. Ez a fontos most éppen, a történelmi szálat meg úgy olvasom, hogy jaj, de jó, az író más szemszögből meséli el, mint a történelemkönyveim. Arról majd máskor.
Most egyelőre még vigyorgok egy kicsit a kolbászon, aztán felveszem a bokszkesztyűt és intézem az életet tovább, hátha végre az otthon itthon lesz.

Szalonna-automata

november 12, 2013 § Hozzászólás

Szalonna-automata

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for november, 2013 at szalonnacukor.