For most of my …

október 29, 2013 § Hozzászólás

For most of my life I have behaved in much the same way because that is what I learned about love.
Add to that my own wilderness and intensity and love becomes pretty dangerous. I never did drugs, I did love – the crazy reckless kind, more damage than healing, more heartbreak than health. And I fought and hit out and tried to put it right the next day. And I went away without a word and didn’t care.
Love is vivid. I never wanted the pale version. love is full strength. I never wanted the diluted version. I never shied away from love’s hugeness but i had no iddea that love could be as reliable as the sun. The daily raising of love.

Jeanette Winterson – Why Be Happy When You Could Be Normal?

Reklámok

Következtetnivalók

október 27, 2013 § Hozzászólás

Mrs Winterson left behind things that she could not do.

One of those things was to make a home.

The Romanian philosopher Mircea Eliade talks about home – ontological as well as geographical home – and in a lovely phrase, he calls home ‘the heart of the real’.

Home, he tells us, is the intersection of two lines – the vertical and the horizontal. The vertical plane has heaven, or the upper world, at one end, and the world of the dead at the other end. The horizontal plane is the traffic of this world, moving to and fro – our own traffic and that of teeming others.

Home was a place of order. A place where the order of things come together – the living and dead – the spirits of the ancestors and the present inhabitants, and the gathering up and stilling of all the to-and-fro.

Leaving home can only happen because there is a home to leave. And the leaving is never just a geographical or spatial separation; it is an emotional separation – wanted or unwanted. Steady or ambivalent.

For the refugee, for the homeless, the lack of this crucial coordinate in the placing of the self has severe consequences. At best it must be managed, made up for in some way. At worst, a displaced person, literally, does not know which way is up, because there is no true north. No compass point. Home is much more than shelter; home is our centre of gravity.

A nomadic people learn to take their homes with them – and the familiar objects are spread out or re-erected from place to place. When we move house, we take with us the invisible concept of home – but it is a very powerful concept. Mental health and emotional continuity do not require us to stay in the same house or the same place, but they do require a sturdy structure on the inside – and the structure is built in part by what has happened on the outside. The inside and the outside or our lives are each the shell where we learn to live.

/Jeanette Winterson – Why Be Happy When You Could Be Normal?/

winterson_whybehappy Megjelenése után nemsokkal bele is futottam, megnéztem a borítót és elnapoltam. Később megjelent magyar fordításban is, a nyári budapesti látogatásomkor szintén az orrom elé ugrott a könyvesboltban, de még mindig nem jött haza velem. Azután nagy hirtelenséggel felbukkantak róla írások, számomra meglepő olvasóktól, számomra meglepő véleményekkel. Na jó, hát akkor nincs mit tenni, gyerünk, bele a lecsóba, megrendeltem az amazontról és pár nap múlva már a kis utazós táskámban landolt. De ott se sokáig volt, mert azóta a kezemben van. Letenni csak addig, amíg a beadandó esszémet körmölöm, meg amíg zuhanyzom vagy esik odakint.
Szinte minden oldalra jutna aláhúznivaló, ha úgy akarnám. Mintha érteném belülről, mintha sok minden közös lenne… a halvány sejtésből egyre több világos ténnyé változik.
Az otthonról írott részt már nem lapozhatom el, fontos.
Pont arra a töpremgős gondolatomra reagál, amin már megint egyre erősebben fókuszálok. Egyszer már előkerült, egy kényes kérdés formájában, azt hittem akkor, hogy van akkora szőnyeg, ami betakarja a választ, alatta söpörve. Nem segített, most megint itt van. Jön a tél – a sötét is és a hideg is vele, nincs mit tenni, foglalkozni kell ismét az otthonnal, bármilyen formájával.
És akkor ez a Winterson nő meg csak úgy megírja a csüggedelmeimet. Ehh. Pont a napokban jártam az ő egyik otthona körül, nem mertem fényképezni, nehogy elraboljam a háza lelkét, néztek is a járókelők furcsán, mit őgyelgek szélesen mosolyogva, de lehet hogy csak az őrült fejemen rökönyödtek.
Na mindegy is, majd még folytatom az idézetet, a többi része is jó. Fontos.

Meg egy technikai aprosag, persze hogy meg tobb kabel

október 11, 2013 § 3 hozzászólás

A tablethez rendeltem bluetooth billentyuzetet, mert a keszulek uveglapjain nehez a gombokat eltalalni. Kozepes arfekvesu darabot rendeltem, a dizajnja remek, a modell neve meg…uhh, hat vegul is az dontott :) szentimentalis oreg spine leszek hamarosan, ha mostantol igy mennek a dolgok, de hat annak a noi nevnek nem tudtam ellenallni. Itt fog most mar kiserteni az ujjaim alatt, mint egy elszalasztot lehetoseg, vagy mint egy ovo jel, hogy legkozelebb ne keruljek ugyanolyan helyzetbe, mint a nev tulajdonosaval. Aztan amikor megerkezett, egy napot kuszkodtem a feltoltes/bluetooth parositas/hasznalhato gombok megtalalasaval. Nem akart feltoltodni, nem akart kapcsolodni a szamitogephez, a nap vegere mar azt sem akarta, hogy beledugjam a csatlakozo kabelt. Omen, omen.
Vegul megegyeztem az amazon.com-mal, hogy ez a darab bizony gyari hibas, tehat csereljek ki.
Ma jott meg a masodik, hoppsza, bekapcsolom, van benne energia, nem egeszen ot masodperc alatt egymasra talaltak, most itt gepelek, masszirozom a dizajnos gombokat.  Mindjart megnezem, hogyan lehetne magyarbarat gombkiosztast beallitani, na utana tokeletes baratsagban leszunk.
Mondjuk azt nem tudom, hogy ez akkor hatassal lesz-e a neve elozo tulajdonosara, mert biz az a vonat meg mar elment.

Edekes, julius vegen rendeltem elektromos cigarettat, annak a toltoje volt rossz es az elso toltesi pillanatban tonkretette az elemet… ot het kuzdelem utan kaptam masikat, de az most jo. Aztan volt meg egy elektromos izeke beszerzese, az sem sikerult elsore, de ott a boltban azonnal kicsereltek.
Biztosan tudatalatti hatalmam volt rajuk, de mar jol vagyok, de tenyleg.
Kellene meg egy vasalot rendelni… noname verzioval inditok, biztos ami biztos alapon. Uj baratno nevevel meg nem jatszom, jobb o ugy, ahogy van :))

xx

Whites Electronic Cigarettes

A kütyükkel az a baj, hogy igen gyorsan szaporodnak

október 10, 2013 § Hozzászólás

A kütyükkel az a baj, hogy igen gyorsan szaporodnak

és velük a töltők-csatlakozók-kábelek őserdeje is csak egyre nagyobbodik…

azt hiszem, alapvetően csak egy e-book reader volt a vágy, nézegettem több mint egy évig őket, azután úgy láttam, csak egy reader nem eleg, könyvet e-boltból úgyse veszek, amíg le lehet tölteni mindent az internetről, kevés kutakodással illegális-féleképpen, sok kutakodással legálisan. Tehát akkor mindegy. Illetve a tablet mellett az szólt, hogy kábé egy pillanat alatt beleszerettem és impulzusvásároltam egyet a mellé adott telefon miatt és a … csakúgy, vállatvon, mosolyog, miatt. Később ráfogtam, hogy magamnak ajándék, de hát gondolkodhattam volna, alaposabban megjárva az ár-érték-bankszámla-köröket. Mindegy, amíg tart, jó lesz, és kész.

Filmet nézni rajta – rendben van, wifi netezés renben van, szöveget szerkeszteni – rémálom, vagy fogyókúrára kéne fogni a hízott ujjaimat? Alkalmazások dögivel, szótáraknak van hely, könnyű hurcolni, az otthoni laptop meg már nagyon a végét húzza, remélem addig kibírja, míg menteni tudom a merevlemezét.

Azóta a táskámban jár ez a fél kilós izé.

Lakás, fészek, otthon, tartózkodás

október 10, 2013 § Hozzászólás

image
Van még a másik dolog, ami itt motoszkál a fejemben, erősödik a hangja, néha lehalkul, de folyamatosan visszatér. Az élettér rendezésének igénye. A “szobámban az ágyam”-életérzés kezd szűkre szabott papírdoboznak látszani. Az egyik oldalon a közelgő tél és az otthon melege, a másik oldalon az azonnali változtatás, körben a ring és nincs törülközőm. Fogalmam sincs, drukkolok-e egyáltalán.
A 2013-as év eléggé mozgalmasra sikeredett, lakásilag is, télileg is, ez utóbbi szinte június végéig tartott, a másik meg még mindig változékony. A szobámban az ágy ugyanis kezd nagyon rozoga lenni, új matrac várható, de húzom az utolsó pillanatig, közben a másik oldal ott püföl, már rég meg kellett volna venni.

Roundels

október 10, 2013 § Hozzászólás

image
A londoni tömegközlekedés egységes dizájnjának egyik alapeleme a roundel, a kerek tábla a megálló nevével, ahol a színek jelentése utal arra, hogy éppen melyik típusát használjuk. A piros kör, keresztben a kék sáv és a megálló neve a metróra utal. A belvárosban a régebbi metróvonalakon szinte mindegyik megállónak van valamiféle egyedi attrakciója a roundel-ek mellett, sokszor a burkolaton van egy-egy egyedi kép, amely a megállóra utal vizuálisan. A Victoria pályaudvarnál például Viktória királynő fejének sziluettje, a Baker Street-nél persze hogy Sherlock Holmes pipája látható a csempéken, személyes kedvencem a Tottenham Court Road mozaikos burkolata. A Piccadilly megállóban több vonal is csatlakozik, itt az egyik részen (Northern Line) a csempén piros-fehér-zöld sávok futnak faltól falig és körben mindenhol. Naná, hogy ebben a megállóban szinte minden magyar turista, valamint minden olasz turista megáll fényképezkedni egy kicsit. Most éppen este jöttem, így nem volt már nagy tömeg, de nappal – az amúgy is szűkre szabott folyosókon – mindig van miattuk egy kis szemöldökráncolás. Viszont sikerült embermentes képet lőni viszonylag egyszerűen.

image
Tulajdonképpen arról akartam írni, hogy … de elkanyarodtam, mert a napi netezés közben belebotlottam egy érdekes blogba finnisztan.blogspot.fi és a Határátkelő blog most tőle hozott egy cikket. Ahogy kezdődött a bejegyzés, már tettem is le a billentyűzetet, annyira egyeztek a mondatok, hogy felbólintáson kívül már csak hangos és egyetértő aházásra futotta. Szóval akkor ezt már máshogy kell írnom, ha nem akarok schmittelni.
Nagyon is hasonló gondolatok ugrálnak az agyamban a nyár eleje óta, ezeket a két röpke budapesti látogatásom meg is erősítette, a közben leeső ánglius eső meg szépen belemosta a csontok közé…
A két ország között levésről. Az “otthon” átcsúszott szépen a volt-ba, az “itthon” még nem érkezett el, még mindig a “majd”-ban tanyázik. Nincs mit tenni, a “ma” van, néha ott, néha egészen máshol (a “hurrá nyaralunk” esetben, hehe, majd jövőre), illetve hát itt van, a minden nyűgjével és az egyre kevesebb rácsodálkozással. Erősen érkezik a hétköznapi rutin, már én is képes vagyok úgy morogni a vonatok 4-5 perces késésére, mint az ángliusok, kopik a korábban sokat hasonlított magyar álomvasutak élménye.
Igaz is, azt már jó ideje észrevettem, hogy nagyon ritkán és egyre még ritkábban jut eszembe hasonlítgatni. Egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy dolgok itt így és úgy mennek, ha valami új jön szembe, akkor van már hová fordulni információért és egyre inkább rájövök önkéntelenül, hogy mi az ügymenet logikája. A fogyasztás az már megy. A politika még nem, de valahogy azt egy csuklómozdulattal a távoli “majd” dobozba tettem, a kultúra az még érdekes, a többi, a napi bürokrácia meg csak lassan, csöpögtetve kerül elő…
Azért a burok reped… az elmúlt hat hétben viszonlylag sokat kellett az angol egészségügy berkeiben bolyonganoom, hát ez tényleg olyan, mintha a távoli jövőben járnék. Amit tapasztalok, na hát az most erősen kihozta belőlem megint a hasonlítgatást és a rádöbbenést, hogy minek.
Bár simán képes vagyok hajba kapni magammal, hogy tényleg minek a hasonlítgatás, azért a magyarországi kórházas élményeim se tudnak eltűnni egykönnyen. Tehát akaratom ellenére, folyamatosan úgy csodálkozom, és ámulok, és elájulok, na persze most nem fizikailag, hanem élményileg.
Ezek a népek ott mind kedvesek. Azt akarják, hogy a lehető leggyorsabban gyógyuljál meg és hagyjad őket békén. Ehhez megadják a tőlük telhető mindent. A tőlük telhetőt most úgy értem, hogy ha a háziorvosnak például nem ugrik be valami, akkor rögtön nyúl a számítógépéhez, megkeresi a google-ben, aztán megkeresi a saját információs rendszerében is, összeveti (míg ez a böngészés tart, nyer két-három percet gondolkodni), és aztán megtárgyalja veled, hogy mi is van, vagy minek is kéne lenni, és alaposan elmagyarázza, hogy minek nézzél utána, ha még kíváncsi lennél esetleg. Ilyet már több dokinál is láttam, ebből gondolom, hogy valahogy része lehet a rutinjuknak.
A beszélgetés és az informálás, na az nagyon meglepett. És a folyamatos mosolygás. Kedvesen. Rendben, azért találkoztam kicsit mogorvább recepcióssal is, de ő is kedves lett a végére, miután tisztáztuk a félreértéseinket.
A helyi SZTK jellegű intézményben meg alig töltöttem hét percet, máris a kezemben volt egy csík végeredmény, pedig még emeletre felmenés és bemutatkozás-ismétlés is volt közben, sőt, kipróbáltam a padonücsörgést is.
A mi háziorvosi rendelőnk egy viszonylag nagy vállalkozás, sok orvossal, és az időpont kérésnél nem lehet tudni, hogy melyik orvoshoz jutsz be, de ők látják a számítógépből, hogy mi történt veled korábban, szóval végül is mindegy. Sőt, ide járnak gyakorolni olyan orvosok is, akik még nem tették le a végső vizsgát ahhoz, hogy önálló háziorvosok legyenek. A házunkból is ide jár mindenki, panaszmentesen, ha kell, betegszabit írnak, ha kell, gyógyszert. Nekem meg jutott egy zöldszemű, aki gyakorlatilag elhappolt magának, már háromszor sikerült hozzá visszamenni, lelkesen gyógyít. Igen, ő még nem önálló doki, de ha így marad, jó doki lesz belőle. Zárójel, jó vele beszélgetni, kicsit sajnálom, hogy meggyógyultnak érzem magam, de tulajdonképpen nem akarok beteg lenni, viszont hiányozni fog, zárójel vége, illetve utóirat, hogy hosszú idő óta ő volt az első értelmes angol a környezetemben, tán ezért e nagy szerelem, most már tényleg vége a zárójelnek.

im age
A két ország között levésről még annyit, hogy… hát konkrétan már a gyomrom is… na jó, még nem lettem zabkása rajongó, de komoly problémáim akadtak a magyaros ízvilággal, emésztésileg. A rántotthús, az még hibátlan, a szalonna se rossz.. bár már csak módjával…
Szóval a turistákhoz visszatérve, megint a csont, mit rágok, hát akkor most már a turista is megmosolyogni való ember lett? A londoniak valahogy immunisak, kikerülik a nagyobb csoportokat, a reggeli hajszás rohanásban meg inkább a falhoz nyomják őket és ketrecharcoshoz méltóan tülekednek az irodájuk felé a metróban. Meg az utcán az öltönyös-kosztümös lemmingek, mennek, mennek, mennek, rendületlenül, aztán fél tízkor elvágják az áradást, minden lecsendesül. A fényképezőgépek előkerülhetnek, az idegen nyelvű zsivaly felerősödik, a nyomtatott térképek és az útikönyvek lapjaiból feltekintő arcokkal lehet találkozni leginkább. Ők a nagyon híres helyek körül az év bármelyik szakában lemmingeznek, míg a helyiek felszívódnak. Nekem meg mostanában az lett a turistalátványosság, ha a helyi embereket látom csúcsidőben közlekedni. Borzongással vegyes horror, nagyon sokan vannak mindenhol, ha lehet, elkerülöm, de éppen mostanában rinyáltam a munkahelyemen, hogy már elég volt az antiszociális munkaidő-beosztásomból, hétköznapi ember szeretnék lenni, hétköznapi dolgokat megélni, ne mindig csak a holdfény süssön rám. Tehát megkaptam a reggeli csúcsidős közlekedést. Meg este vissza.
A tömegsűrűséget vele, ahol még a kinyitott könyvnek sincs hely. És az esti izzadtságszagot a vonaton.
Végül is.. nem baj. Még mindig lehetek turista a választott városomban.
Ezt azt hiszem, senki sem fogja érteni, ha elmesélem nekik, a helyiek a rácsodálkozást, az itteni magyarok csak a pénzről beszélnek, keveset járnak csak úgy szanaszét, figyelni a helyet, az otthoniaknak meg már marslakó élmények ezek. Egyelőre csak itt jegyzem magamnak, hogy van ez az állapot, majd később jót nevetek magamon, az akkori tudásom fényében.
Csak a változás állandó.

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for október, 2013 at szalonnacukor.