egy repülésnyi időre – budapesti villanás

szeptember 27, 2013 § 2 hozzászólás

Szeptember 20-tól pár napot Budapesten töltve sikerült megszabadulnom egy évre legalább a honvágyamtól. Az augusztusi rekkenő hőség élménye után úgy alakult, hogy most normális időjárási viszonyok közé érkeztem, a vénasszonyok nyara sütött bélyeget… na megint kezdek félrebeszélni, szóval a piacon a lacikonyha szakácsnője sütött lángost, anyukám hurkát, baráti szendvicset, én pedig vicceket próbáltam elsütni, inkább kevesebb sikerrel. Vegyes érzelmeimet a budapesti tömegközlekedési vállalat pénztárosnője próbálta befolyásolni, meg is hökkentem a váratlanul arcomba csöppenő bunkóságtól. Igaz is, angolosodom ezerrel, jön az akcentus, aj, aj, most ég az arcom, kiejtésem néha fura és számomra észrevehetetlenül keverednek szóbeszédbe idegen nyelvű szavak a magyar mondataimba, másoknak ez talán már nehezen viselhető. Érdekes, írásban nincs ez a váltás. A metró hangosan zuhogva transzponálta fizikai alakomat a városban ide-oda, volt idő hát rendezgetni a gondolatokat, vajon miért jött  már elő az akcentus kérdése, vagy ez csak nekünk itthoni magyaroknak fontos és nekünk, külhonba szakadt hazafiaknak nem az? Nem jöttem rá a mélyebb okokra, csak annyit világosodott meg, hogy szóban már sokkal többet használom az angolt, mint a magyart, és leginkább úgy reagálom le  a napi stresszhelyzeteket, hogy nem beszélek. Se róla, se neki, se érte… Azonnal tennem kell ez ellen – gondoltam, aztán belemerültem a metropol újság cikkeibe, ismét csak nem szóban… egy cikket sem bírtam befejezni, az bennük lévő panaszkodást felhangok nagyon hamar túlcsordultak.

Naháp, gondoltam ismét valamit, hát ez most már nagyon szembetűnő, más, nagyon más, mint a mostani hétköznapjaim. Az angol barátnőm azt mondta, jájj, hát itt nemzeti sport a panaszkodás, ő már nem is érti… Mondhattam volna a nemzetünk olyannyira jellegzetes legyintésével, hogy ez semmi, jönnél csak a magyarok közé, azok tudnak a világon legjobban panaszkodni… na nem is léphettem volna ki a bőrömből, szerencsére azért nem mondtam semmit.

Most a hétvégi kirándulás alatt jöttem rá, hogy jobb is, ha nem mondtam semmit akkor. Mert már a panaszkodás definíciója is egészen máshogy indul. Amit magam körül látok, az az, hogy valaki talált egy problémát, hosszasan ecsetelve felvezeti, hogy mi nem jó és miért nem, aztán feldobnak forrni kis vizet a teának, további diskurzus alatt részletekbe menően panaszkodnak egyet, aztán annyiban maradnak a beszélgető felek, hogy nincs más mit tenni, maguknak kell megoldani a problémát, ha el akarják kerülni a további rossz kedélyt.

Ellenkező típusú problémamegoldással találkoztam Budapesten. Jócskán jött a panaszáradat, jajj így nem jó, jajj úgy nem jó. ráadásul mások miatt nem jó és gyorsan foglalkozzunk már másokkal, hogy nekik miért jó és miért nem jó nekünk, aztán elölről az egész egy következő beszélgetőpartnerrel. A megoldásig csak úgy jutunk el, hogy kinyilvánítjuk, a politika beszövi a magánéletünk legapróbb sarkát is sűrű ragacsos hálójával, mindennek politikai íze van, pénz nincs, és oldja meg már valaki, főleg a kormány, hogy a jó élet holnaptól beköszöntsön, a bőség és a kevés munka legyen. Aztán elölről megint, ha esetleg arról kéne beszélnünk, hogy támadt egy ötletünk arra, hogy.. na igen, a teavíz zubogása helyett a “tudod, ez azért nem jó, mert mások…” szóáradat érkezik…

A három ponttal a mondat végén csak arra akarok utalni, hogy ez ott befejezhetetlen. Drága mulatság külföldre költözni, értem ezalatt nem az anyagiakat, hanem az érzelmi költségeket, az akolmeleg megértés hiányát, mégis most – visszajöttem a londoni vackomba –  már azt mondom, nincs más út, csak így lehet megtapasztalni, hogy a magyar út így járhatatlan, kimondhatatlan és akcentussal is jobb a másik. Az energiák nagy része a megoldásra folyik ugyanis, nem a panaszkodó-lamentáló kapcsolattartásra. És hoppá, megint duzzadt a bankszámla.

Holott az egyedüllét stressze már-már fizikai tüneteket okoz. Holott nincsenek a számban paprikás pörkölt ízek, holott nem nevetnek a vicceimen, hacsak nem a helyi észjárás szerint mondom, holott… halott ügy, nem hasonlítható mégsem össze a két élethelyzet, viszont választani kell.

vangogh_3d

Egyébként meg eredetileg azt akartam írni, hogy megnéztük a VAM Design kiállítótermében a Van Gogh álmai című kiállítást és lenyűgöztek a 3D-s reprodukciók, micsoda jó ötlet, nahát, teljesen kedvet kaptam ahhoz, hogy megismerkedjek a technikájával és talán ez lehetne a jövőm, oké, most csak ötletelek, semmi komoly, de a mag már a földben van…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading egy repülésnyi időre – budapesti villanás at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: