bulvár búvár

szeptember 8, 2012 § 1 hozzászólás

11 hétvége és jó pár hétköznap folyt le a Temzén, de még mindig tart a napsütés a hullámok felett. Minden mozgásban, a vágyak hatalmasak, a megvalósítás még várat magára, az idő a legnagyobb ellenfelünk. Munkahely-csere, lakótárs-csere, szabadság-csere, még minden úgy van, ahogyan azt az év elején elterveztük, mindegyikünknél ott vannak még a régi élet kötelei. Van már olyan, amelyet elvágtunk, és összekötöttük az újat, de még az év nem fejeződött be. A karácsonyi menü már készen van fejben, már csak várni kell… jajj, nagyon soká van az még, pedig mindjárt itt van, észre se vesszük, ahogyan rohan az idő. Minden szombaton megünnepeljük azt a napfényes délutánt, amelyen elhatároztuk, hogy nem engedjük egymást egyedül vissza az életbe. És alakul lassan a közös nyelvünk, van már titkos kifejezésünk a kanapén eltöltendő igencsak lustálkodós délutánokra, amelyek persze hogy az ágyban végződnek, van már saját kifejezésünk arra is, amikor választ kell adnunk firtató kérdésekre, ugyan már hol voltatok tegnap, senki nem válaszolt az üzenetekre… Na és persze a kis család harmadik tagja, Őkutyasága hercegnő is remek formában van, szegény kutya-szénanáthában is szenved, úgyhogy van néha elég húzós éjszakánk miatta, de lassan vége a nyárnak és megszűnnek a viszkető problémák.
Voltak álmaink, mert mindengyikünk kereste az Ő-t, aztán nagyokat nevetünk, amikor kiderül, milyen sok közös rész van. Most azon vagyunk, hogy mindet valóságos alakba öntsük. Még pár nap, és elmegyünk szabadságra, együtt, és adunk a romantikának rendesen. Lesz benne tenger, hullámzás-nézés kézenfogva, pattogó tűz és reggeli teázás. Meg még amit felírunk addig a listára.
Asszony vezet, én navigálok és intézem a konyhát. Egyelőre itt tartunk. A kertben pedig megjelent egy jókora, kövér sündisznó. Az aranyhalak is köszönik, jól elvannak az akváriumban.
Minden más lépésről lépésre történik, úgy határoztunk, hogy ki fogjuk élvezni minden pillanatát, valamikor egyszer sikerült is úgy megfogalmazni, hogy tréningen vagyunk egymásból.
Imádom a hangját, amikor röhög. Az illusztráció pedig a kedvenc művészeti aranyhalamról szól, némi-nemű átfedéssel. Csak én tudom, melyik része stimmel ;)

Reklámok

Vége a Bohócnak, most valami új jön

szeptember 6, 2012 § 8 hozzászólás

Nehéz hetek után úgy döntöttem, hogy véget vetek a Bohóckodásnak, nem dolgozom többet nekik. Műszakok végeérhetetlenül, kevés dolgozóval, nagy forgalommal, mindig történt valami balhé a vendégekkel, a kollégák hozzáállása is leginkább olyan volt, hogy “Fogjuk meg és vigyétek” – na itt a vég Brixtonban. Még az étteremvezető is a lógás pártján állt, az elintézendő feladatok meg szépen csorogtak lefelé. Alattam már nem volt senki, akinek tovább csorgathattam volna, így aztán nem csoda, ha túlterheltem magam.
Ráadásul vége lett annak a – főnökeim számára – kényelmes helyzetnek, hogy bármikor elérhető voltam és nem rinyáltam, ha be kellett ugrani valaki helyett. Ebből a beugrásból már szinte rendszer lett, az egyik helyettes üzletvezető (aki ugye havi fixet kap, akárhány órát dolgozik is) folyamatosan rám passzolta a vasárnap esti zárást, amikor általában szabadnapos szoktam lenni. Megjelent a Kedves az életemben és úgy határoztam, minden szabadnapom az övé. Így történt háromszor is, hogy bejelentettem, hiába vagyok szabadnapos, nem vagyok elérhető. Lett is belőle nagy sértődés. Ráadásul a Ramadan időszakában a muszlim kollégák hajlandósága a munkára egészen alacsony szintre csökkent. EZ volt a harmadik év, hogy helyettük is… na már most ennek akkor vége.
Augusztus végén felmondtam, már másodszor ebben az évben. A februári felmondás után még rá tudtak beszélni egy pár hónapos maradásra, ígérték a fűt, a fát, a mindent. Végül persze hogy nem változott semmi. Most másodjára szintén próbálkoztak, de már úgy voltam vele, hogy nem csinálok segget a számból. Fizikailag is elfáradtam, nyelvtudományilag sem történt előrelépés, munkaügyileg meg főleg. Mivel megtudtam, hogy azért nem léphetek tovább (holott a tudás meg a gyakorlat…), mert nem nyalom megfelelően a nagyfőnökök seggét és nem vállalok elegendő ingyenmunkát, szóval az elvárt hozzáállás negatív.
Rendben, cseppet se bánom, lépek tovább és majd megtalálom a magánélet és a munka közötti egyensúlyt. Mert meg kell, mert érdemes.
Azután jött az olimpiai munka, itt láttam rengeteg féle munkakört, láttam valódi angol munkatempót. Ezen a sebességen kicsit elcsodálkoztam, hát lehet így is? Semmi kapkodás, semmi nyomás és állandó pozitív visszajelzés? Naháp. Tettem apróbb megjegyzést a Kedvesnek arról, hogy mennyire furcsa nekem az angol munkatempó, hát neki meg az volt furcsa, hogy elcsodálkoztam, mi ebben a probléma? kérdezte… tovább nem mertem forszírozni, mielőtt azt gondolta volna, lustának tartom őket. Szerencsére mosolygással ki tudtam vágni magam és folytathattuk a kapcsolatunkat a régi mederben.
Két hét tömény stressz következett, száz körüli jelentkezést dobtam szét, hát ez megér egy külön misét…
Tegnap délután öt előtt öt perccel felhívtak, hogy gratulálnak, enyém az állás. Ott, ahol amúgy is mindig szerettem lenni, ahová csak úgy be szoktunk ülni egy mokkára és netezni és bőrkanapét koptatni. Sok hónapja fészkelt a fejemben a kérdés, milyen lehetne itt dolgozni – egyébként ugyanaz a rendszer, mint a mekiben, alulfizetett és szerintük hajszolt munkaerő – és közelről élvezni a kávéillatot.

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for szeptember, 2012 at szalonnacukor.