Farsangi elrettentés

február 25, 2011 § 4 hozzászólás

Mi a különbség a kép között? Némi alkohol, az biztos :))

Reklámok

British Art Show – part 2

február 23, 2011 § 2 hozzászólás

A kortárs brit művészet berkeiben barangolunk borúsan – kint is minden szürke és esik persze – betonteknőben, a második rész következik. A Southbank Centre 1968 óta az egyik legnagyobb közönségellátó hely Nagy-Britanniában, ők ugyan a “világ legnagyobb” jelzőt írják, ám a “világ egyik” jelzővel is bőven megfelelő. Az épületek kivitelezése nagyon beleillik a londoni érába, szürke betonkockák, amelyeken a legtöbb dísz az a zsaluzat mintája a felületeken. Számomra a ridegség egyik állapota ez. Amúgy egyébként esténként olyan pazarul kivilágítják a szivárvány összes színével, hogy tisztára el is lehet felejteni a napközbeni betonságát. Vagy mondhatom úgy is, hogy elveszti a megszilárdult köd állapotát.

No vissza a terembe, ha már kint olyan nyomi az idő…

Az ajtón belépve és néhány métert sétálva mindjárt egy hatalmas tablóhoz értünk, amely előtt aztán aprólékos figyelemmel el is töltöttünk hosszú perceket. Egy barna vízfestmény ceruzarajz előtt álltunk, vagy inkább tusrajz lehet, vagyis mindegy, mert olyan sok apróság és ötlet volt azon a négy (vagy öt-hat?) négyzetméternyi vásznon, hogy talán észre se vettünk mindent.

Charles Avery hatalmas képének címe: Cím nélkül (Onomatopoeia kikötőjének nézete).

A szereplők arcát, testtartását, társas kapcsolatait figyelve a szex, a hedonizmus, a félelem, a szolgaság szavak jutottak eszembe, később a kiállítás katalógusában rábukkantam a kiegészítő magyarázatra, hogy miről is szól vajon az alkotás. Szorosan kapcsolódik valamiféle sziget-elmélethez, mely szerint egy elképzelt sziget ez, névtelen, mert a lakói nem is tudják, hogy sziget, mert nem képesek a határaikat észlelni. Ez az elmélet szoros kapcsolatban áll H. G. Wells Doktor Moreau szigete (1896) regényével és Aldous Huxley A sziget (1962) művével. Egy felfedező érkezik erre a szigetre, azt gondolja, még felfedezetlen földre jutott. És körülnéz, mind a felszínen, mind a föld alatt.

A neten kurkászva a képek után megtaláltam magának az onomatopoeia szónak is a jelentését, a wikipedia szerint különböző események hangjának leírását jelenti, főleg képregényekben használják illusztrációképpen.

Tovább haladva a kiállításon volt betonra kirakott használt autómotor, nagyon modern Éva, aki kinyírta Ádámot a sivatagban a kígyó szeme láttára (szoborcsoport egy üvegkalitkában veszedelmesen minden felé tükröződő égbolttal a tetején), aztán volt egy pad, melynek az egyik felén egy tűz égett, a másik felén egy pucér férfi ült mozdulatlanul, a tüzet bámulva.

Volt egy szobabelső, amely egy 1949-es detroiti  kiállításra rímelve összeszedte, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek a mai közönség lakásában előfordulnak mint díszítő elem. Tulajdonképpen a közgiccsről beszéltek a tárgyak. Ikeás rizslámpától a Converse tornacipőig volt ott minden, legfőképpen műanyag, arany festékkel és pinkben.

Konstruktivista kockák egy másik sarokban, vele szemben vastagon piros festékkel leöntött rajzgépek (hatalmas műszakirajz-asztalok), modern festmények, egy ablak függönnyel és kerek lámpával (na ezen sokat töprengtem, míg végül a katalógusban futottam bele a magyarázatba, hogy ez az ablak tulajdonképpen Fassbinder-filmekre való utalás, pff, na ugorgyunk, tanulnivalót ad, ha tovább kíváncsiskodom), voltak megerőszakolt hangszerek és furcsa elektronikus hangeffektek, volt még használt ablakkeretekből megalkotott lakás (makett) és mindenféle használati tárgy ólomból kiöntve. A kiállítás majdnemvégén voltak azok a szobrok, amelyek talán a legtöbb látogatót késztették megállásra, Sarah Lucas  vattával kitömött harisnyái, amelyek emberi testek egymásba gabalyodását mutatták be.

Elvontan, de nem nehezen érthetően :))

Egy nagyon modern művészeti hétfőről

február 22, 2011 § Hozzászólás

British Art Show 7 London A Southbank Centre-ben lévő Hayward Gallery betonkockájában tettünk látogatást az e heti Szent Szabadnapunkon, az alkalom magas művészeti értékére való tekintettel gondolkodás nélkül szurkoltunk le érte 8 fontot, ámbár a végén megállapítottam, hogy kevés volt, ami megfogott, de megérte az árát. A placcra kidobott használt mercedes-motor mint modern művészet – ehh, a megnevezés irodalmi értéke magasabb, hehe, mmmondom. De volt azért meghökkentés és egyedi összekapcsolás, ennyi számít a magánvéleményemben, művészetnek. Voltak a falra és lépcsőkorlátra fellógatott nagy nylonfóliák, na ez meg egy jó emlék, vagy érdemes lenne az alkotónak ajándékozni egy meghívót a nájlongyáram magasraktárába, na ott kapna sokkot a művészet mennyiségétől, mondom én bizony.

Saját fényképeket nem készíthettünk, ezt sajnáltam a legjobban, maradok az emlékeknél és használom a hivatalos honlap képeit inkább.

A legtöbb mai anyagot mutató kiállítás legalább negyed, ha nem harmad részben tartalmaz videókat vagy kisfilmeket, amelyekről már azt gondolom, legalább harmad, ha nem felerészben olyan fontosak, mint maguk a kiállított tárgyak. Vagy hogy sarkosabban mondjam, lassan ugyanolyan értékük van, mint a fellógatott festményeknek vagy a szobroknak ott a kövön.  A megjelenési formájukban különböznek kicsit, a legtöbb múzeumban elsötétített teremsarkokban, súlyos függönyök mögött peregnek, néha projektorról, néha mozifilmként, a vászon előtt kis pad és könnyen bele lehet nézni az egyébként folyamatos lejátszásra állított filmekbe.

Ebben a showban is így volt, minden terem sarkára jutott egy vagy kettő kis box, ha jól emlékszem, volt vagy tizenkettő belőlük. Volt nagyonművészes (kertben horkolunk és hányunk), volt elvontművészet (megeszik a főhős egy könyvet laponként), volt felhőnézősen művész, már majdnem lila (felhők mentek táj fölött, eső esett az ablakra, a vonat meg csak ment előre, ment serényen), egészen tévés (régi politikusok beszéltek mindenfélét a riportereknek), és volt egy, amit egészen jó ötletlek találtam és a kivitelezése is jó volt annyira, hogy hosszú időre ott ragadtam a kabinban. A szájtátás szerencsére a sötétben nem volt látható. A filmkészítők az időről mondták azt, hogy folyamatosan sokdimenziós. Nagyon-nagyon sok filmből vettek ki pár kockányi jelenetet, amely jelenetekben éppen egy óra volt látható, valamely időpontban. Ezen összevágott részletekből majdnemhogy értelmes sztori kerekedett, ráadásul az idő haladása az egyre későbbi időpontokat mutató óralapokon látszott. Két-három ismerős film is akadt, de volt ott fekete-fehér ősfilmtől a 9 és fél hét-ig szinte minden. Colombo, Latabár-filmekhez hasonltó korok, amcsi autósüldözős, ja és egyszer Hugh Grant is felbukkant valamely időpontban, randizott éppen. Öt-hat másodperc múlva persze már teljesen más volt a téma, az idő haladt. A többi filmre sajnos ennyire jól már nem is emlékszem, pedig az esemény még csak tegnap volt.

Az angol laza munkastílusra egyébként jellemző, hogy 16-án nyitott a kiállítás, de 21-én még nem volt bejáratott ruhatáros személyzetük, a bilétás rendszer ellenére bemondásra vehettük fel a táskákat-kabátokat, illetve be is kellett menni választani, aztán volt még olyan installáció, ami csak a földön hevert, félkész állapotban, a festékszag és a ragasztószag még ki sem tudott menni, illetve az egyik pihenőben még csak félig voltak készen a helyben lapozgatós könyvek, a prospektustárolók üresek, na így megy ez, de végül majd csak felkerül a kék borítás a bejárat előtti labirintus-tárgyra, minden szórólapon olyan volt, csak itt még bádogban pompázott.

Wolfgang Tillmans első pillantásra ismerősnek tűnt, később rá is jöttem, hogy melyik galériában futottunk vele össze (nyár eleje, Serpentine Gallery, Hyde park). A csávó betegesen ragaszkodik a művészeti bizniszhez, nem lehet semmit fotózni róla, amit hivatalosan kiad, az meg olyan drága, hogy. Van pár jó ötlete, egyébként (Turner Prize 2000), tehát nem is hibáztathatom, csak hát egy egyszerű turista-blogger  mégiscsak örülne egy kis szuvenírnek…  Az asztalokon egyébként montázsok láthatók, egy-egy téma köré kapcsolódva újságkivágások, fényképek, csomagolások darabjai, apróbb préselt tárgyak vannak. A témák pedig az éppen aktuális szörnyű hírek a médiából. Papi pedofília, afrikai éhezés, felmelegedés, fiatalok közötti erőszak a gettóban, szeméthegyek a Földön, betegségek és kapcsolódó szörnyűségeik. A fali zöld izé meg – gondolom én – az ezen problémákon való rágódás fáradtságától való megszabadulásképpen elkövetett tudatmódosítás valamilyen lenyomata a világegyetem ezen szögletében. A fekete téglalap a falon meg bejárat az egyik video-boxba.

foly.tköv. Logo alatt hivatalos honlap, tele képekkel. vacsorát kell főzni és van pálinka megint = magyarországi vendég a házban

Valentin-pirosban a London Eye, a Big Ben meg nem

február 16, 2011 § Hozzászólás

Harry Potternek vége, betegségnek is vége és akkor most már tényleg elkezdődhet a kínai új év

február 15, 2011 § 2 hozzászólás

Az elmúlt két hét nyomasztóan betegséges volt, elkapott a most aktuális influenza, meg kellett nyomnom az ágyat a szabadnapjaimon, a munkás napokon meg randán köhögtem – hiába. A magyar gyógypálinka sajnos már novemberben elfogyott, mindig ezt használjuk fertőzésirtásra és lázcsillapításra szőrösen, hát elfogyott, kellett, akkor jó volt. A legújabb szállítmány még nem ért ide. Talán ezért is tart ez az idei téli influenza-járvány most ilyen sokáig. Remélem, a maradék környezetem is meggyógyul hamarosan. Na ez a házi helyzet, a továbbiak már a közben múló idő eredményeit taglalják.

Végigolvastam a 7 Harry Pottert angolul, nagyrészt szótárazás nélkül, mert sajnáltam rá az időt és a fontos szavak amúgy is kiderültek a későbbiekben. Amelyek meg nem, hát a füzetben landoltak és kábé tizenötöt meg is néztem a szótárban. Persze hogy azok, amelyek amúgy már kismilliószor előjöttek, csak mindig elfelejtettem őket. Na ez az agylustaság.

Jó volt ez a maratoni mese, szép angolja van, élő és mindennapi kifejezésekkel teli, néhányat már el is kezdtem használni, mondhatom halkan, sikeresen. A kiejtésben sokat segít a hangoskönyv változata, Stephen Fry egy zseni, ahogy felolvas. Nem utolsó sorban igen hasznos.

A Portugál az egy igen jó pasi és az eltelt hetek alatt mostanra kikristályosodott, hogy milyen viszonyban fogunk lenni egymással, a konyhával és a lepedővel. Nagy terveket nem kell dédelgetni, csalódás-szag is csak fél percig volt a levegőben, viszont az még egyelőre megnyugtató, hogy a “folytatólagos” jelző az még érvényes. A többi az idő kérdése, a gulyás nagy sikerére való tekintettel bepróbálkozom a rakott krumplival. Ha lesz még nyár, akkor a lecsó jön, ha még ezután se kéri meg a kezemet, akkor menthetetlen és lapát.

A munkahelyen egy hajszálnyival javult a helyzet, kihisztiztem magamnak egy kicsivel emberibb beosztást. Ha minden igaz, mostanában nem lesznek egymást követően olyan műszakjaim, amelyek között nem lesz meg a valódi 12 óra pihenőidő. Csak egy példa, csütörtök 05-14, péntek 17-03, szombat 12-18, vasárnap 05-14. Az éjszakai buszközlekedés ritkasága miatt leginkább reggel ötre szoktam hazaérni, na és ezek után milyen agysorvasztó tízkor felkelni, hogy délre beérjek… Próbáltam elmondani ezt nem egyszer a főnöknek, de ugyanannyiszor találkoztam süket fülekkel. A nagyfőnök nagyfőnökénél kellett panaszkodnom (oké, eléggé hisztérikusra sikeredett, de legalább látszólagos eredményt észleltem), a jövő héttől kissé simábbra írják majd, kétféle műszak és semmi kavarás. Na várom, hogy a háromnapos csoda elmúljon – erről az ősmagyar szokásról  még nem jöttem le… Kaján vigyor. Citromarc.

És akkor itt tombol a Valentin-nap, minden de minden piros szívecskékkel van dekorálva és erős, nagyon erős a vásárlásösztönzés. Ellenálltam. Úgy három óráig. Aztán fél négykor már a Primarkban voltam és remek pizsamát zsákmányoltam, rózsaszín-lilát. Csipkés felsővel.

Régi barátaim, ne lélegezzetek fel, még egy kicsit beteg vagyok :)

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for február, 2011 at szalonnacukor.