2009/03/28

április 4, 2009 § Hozzászólás

Úgy kezdődött a nap, hogy az előre megbeszélttől még egy kicsivel korábbra kellett menni, már kilencre, úgyhogy hétkor mindenki indulásra készen várta az egyik srácot, aki jön velünk, de még csak most ért haza az éjszakás munkájából (Tiger ő is, felszolgálás, hétvégés), átöltözik és hajrá.

Ezen a napon szerencsém volt, mert nem osztottak standra, hanem a popcornos fiúhoz. Mauricio, szintén spanyol népség, ha jól hallottam, Uruguay az ő országa. Vagy Venezuela. A jégkásás főnök meg vagy Venezuela vagy Uruguay. Tudja a fene, lényeg az, hogy nagyon nyomták ott a spanyolt. A kiszolgálócsapatban meg mindenki magyar. Az egymás közti érintkezés pedig a kézzellábbal-angol segítségével folyt. Szerencsére annyira nehéz dolgokat nem kértek egyikünktől sem. A főnöksrác gyártott egy fura géppel egy nagy kazal pattogatott kukoricát, amely nem sós, hanem karamellás volt, zacskóznunk kellett és beletuszkolni a mikiegeres festésű műanyag vödörbe. Volt egy sárga rúd, amelyen 12 kampóra 12 vödör kukorica fért, ezt összeraktuk, mindenkinek jutott egy és amikor eljött az idő, irány a kapu.

Ahogy jöttek be a nézők, ott álltunk felváltva, vattacukros, kukoricás, programfüzetes és játékos árus, adj-király-katonát módon törtek át rajtunk a nézők, azok nyertek, akik babakocsival jöttek, mert félreugrottunk. Viszont mi nyertünk, mert azokban volt gyerek és az mind akart vattacukrot és popcornt és játékot. A szülők pénztárcája nem nyert.

Az előadás kezdete előtt tizenöt perccel – hangosbemondó tájékoztatott erről mindenkit – be kellett mennünk a nézőtérre és ott kellett fel és alá mászkálni a lépcsőkön és a sorok között. Az igazi amerikaiak kiabálnak is, hogy ‘Popcorn, popcorn!’ és úgy hívják fel a figyelmet, na én majdnem így tettem, de aztán mégse, mivel senki más nem csinált így.

A jégkrémárusok viszont igen, hangosan nyomták, hogy ‘Vájszkrím, vájszkrím’ és volt is ott bent sikerük, fogyott a jégrém veszettül. Úgy döntöttem, hogy megyek utánuk és akkor nekem is lesz biznisz. Végül ez anyagilag is jó döntésnek bizonyult, kétszer annyit adtam el, mint kint. Ahogy elfogyott a kampókról a cucc, vissza kellett menni a bázisra, ott kaptunk egy új rudat és egészen addig árulni kellett, amíg nem jött a figyelmeztetés, hogy 3 perc múlva kezdődik az előadás. Ekkor simán kitoloncoltak bennünket a nézőtérről, game over, mutatták.

Visszatértünk a bázisra, pattogtatás, zacskózás, dobozolás, pihenő. Itt jóval több üldögélős és kukoricaevős pihenőidő jutott. A menetrend azonos a tegnapival, ma három előadás van.

Kifigyeltük, hogy mikor vannak a szünetek, amikor a színpadra hátulról felmegy a Goofy, akkor még van 20 percünk, amikor egy rókafejű megy, akkor még 15 perc, öt perccel a vége előtt kijönnek a tündérek és ha a Donald Kacsa kacsázik a rámpán, akkor botra fel és indulás. Mire felérünk a lépcsőhöz, már jönnek is kifelé a nézők.

A második óra eleje-közepénél megjelenik a Királyfi, zölcs csizma és zöld mellény, piros nadrág és fehér ing, az eleje díszítését nem sikerült látnom, de hátulról igencsak királyfis volt, simán el tudtam volna téríteni hazafelé. Aztán bement a színpadra, hallatszott nagy sívítozás és visítás a nézőtérről, kicsit később sietve érkezett Hófehérke. Nahát, mit csinált vajon a királyfi.

Percre pontosan lezajlott a három előadás, a hazamenős részeknél még kifestőkönyvet is árusítottunk, aztán megint kukoricát. Hétkor, amikor leléptünk, már igencsak kopott lábakkal indultunk el, bele a tömegbe.

Szombaton volt egy meccs a Wembley-ben, England-Slovakia, amikor mi végeztünk, ők is, a metrómegálló lezárva, elöl hangos szurkolók, hátul lovasrendőrök, mindenki békésen gomolygott tova, lócitrom és egy új angol kifejezés: overcrowded. Negyed óra sorbanállás után beengedtek a metróhoz és egészen simán haza is értünk.

Volt még egy vicces jelenet az egyik kocsiban. A lovasrendőröket és a kivilágított stadiont fotóztam, de aztán nem pakoltam vissza a hátizsákba a gépet, hanem csak hagytam a nyakamon és ráhúztam a kabátot. A kocsiban megláttott egy ánglius úriember, pattant azonnal és adta a helyét oda nekem, hogy azonnal üljek le, mondta és mosolygott nagyon.

Egészen a Victoria pályaudvarig nem mertem kinyitni a kabátomat, már folyt a víz a hátamon, nehogy aztán kiderüljön, mitől gömbölyödik nekem a hasam tulajdonképpen. Mi van, ha megharagszik és visszakéri a helyét?! Csendben és ázva vigyorogtam tovább, a többiek nem is vették az adást, hogy mi van, csak lökdöstek, hogy ugyan már mit nevetek. A vonaton aztán már elmeséltem és öten röhögtünk tovább.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading 2009/03/28 at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: