Így kezdődik

december 7, 2008 § Hozzászólás

griskovec_azing
“Reggel felébredtem, s egyből arra gondoltam, megbetegedtem. Nem éreztem, hanem gondoltam. A gondolat pontosan olyan volt, mint amikor felébredsz a szünidő első napján, amit annyira vártál. Felébredsz, s arra gondolsz: “Miért nem vagyok vidám, miért nem örülök, hol van a várva várt boldogság? Biztosan megbetegedtem.”
Úgy ébredtem fel, mint akit bekapcsoltak. Nem rezzentem össze, nem nyújtózkodtam, nem adtam ki semmilyen hangot, csak kinyitottam a szemem. Pontosabban a fél szemem, a másik a párnához volt szorítva. És elkezdtem hallani is. És láttam és hallottam.
Láttam a párna csücskét, a párnahuzat szövetét, nagyon-nagyon közel a kinyitott szememhez. Alig világította meg a párnát a kékes fény. Korai téli reggel volt, még egészen sötét, de az ablakon beszűrődött a város megszokott reggeli kékes fénye – az utcai lámpák fehér fénye elkeveredett a szemközti ház és a mi házunk már felkapcsolt lámpáinak sárga fényével. Valamiért ez a fény mindig kékes, ami este kellemes, reggel viszont elviselhetetlen.
Sok hangot hallottam. A város hangjait. Hatalmas város. Persze, nem az egész várost hallottam, s ezek nem a városi lüktetés zajai voltak, még csak nem is az ébredő városé – a város már rég felébredt… Hallottam, ahogy a házunkban lakó emberek elhagyják az épületet; munkába mentek vagy a gyerekeiket vitték valahová: léptek zaja a lépcsőn, liftzúgás, a lépcsőház ajtajának percenként ismétlődő csikorgása és csapódása. Hallottam, ahogy kis késéssel, szinte reménytelen lemondással, beindulnak az udvaron az autók. És mindennek a hátterében… kicsit távolabb… a sugárút zaja.
Felébredtem. Nem éreztem a testem. A fejem ébredt el, csak a fejemet érzékeltem, s ebben a fejben ott voltam én. Kinyílt az egyik szemem, kezdtem hallani, s ennek nagyon nem örültem.
Annyira szerettem volna visszatérni az álmomba. Nem azért, mintha valami csodálatosat álmodtam volna, hanem azért, hogy aludjak. Annyira szerettem volna kishitű lenni és mindenkit felhívni, azt mondani, hogy megbetegedtem, hazudni, és mindent, de mindent elhalasztani, főként pedig nem felkelni, nem gyújtani éles fényt, nem mosakodni, nem borotválkozni, nem húzni zoknit… és a többi egyebet: nem lépni ki a lakásból kulcsot csörgetve, nem leoltani a lámpát az előszobában indulás előtt, nem nyomni meg a liftben a “földszint” gombot nem lépni ki az utcára, nem venni elős, reggeli, hideg lélegzetet, nem szállni be a kemény, hideg autóba, és nem menni ki a repülőtérre Maksz elé. Maksz elé, aki éppen a város felé repült, s érkezése elkerülhetetlen volt. De Maksz barátomat nem lehetett elhalasztani. Vagyik meg kellett tennem a kellemetlen előkészületeket.”

/Jevgenyij Griskovec – Az ing/

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Így kezdődik at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: