Hétvége és hosszú lé – itthoni hatásokkal átszőve

október 31, 2008 § Hozzászólás

Most már megint arról kell itt értekezni, hogy eljött a péntek és kitör a hétvége és végre lehet…
Nos, akkor most legyen megint így.
Végre péntek és végre úgy vagyok itthon, hogy itthon vagyok. Nem kell attól félni, hogy reggelente túl későn ébredek fel, van internet és van tej, akkor mászkálok fel-alá, amikor csak akarok és így tovább. Ja és ma elfelejtettem elegáncsosan menni, pedig olyan nagyon erősen elhatároztam, hogy a szokásos ‘behívatás a nagyfőnökhöz’ performanszot csakis ünnepi ruhában csinálom végig, ha egyszer rám kerül a sor, az olyan nagy tervet ma elfelejtettem, és az amúgy megszokott deszantos-pólós-tornacipős repertoárból húztam fel egyet reggel. A nagy fehér nájlongyári kacagány alatt végül is mindegy, olyan köpeny ott nincsen, amelynek ne lenne túl hosszú ujja és idétlenül amorf válla, a hosszúságukról már nem is érdemes írni. A sok szó végére csak annyit, hogy megúsztam. (Ez valami szemből jövő para lehet, lehet az is, hogy tudatalattról küldi rám a rém, nemtom, teljesen kikészít.)
Délre kialakult egy – szokásokon felüli – erős káosz és hajtépős hónapvége, kicsit később azonban valami békés idill-illat kezdett el szálldosni a ragasztószagon túl. A házi orális-média történelmi csúcsokról beszélt eredményesség tekintetében, oké, hát akkor legyen karácsony. Három hónapja még világvége és békasegge, erre most meg új csúcs… hmm… ezen morfondíroznom kellett egy kicsit. A kis helyiségben megpihenve rá is találtam a megoldásra, pont ennyi ideje nem csinálom a tervezést, hát akkor ez volt a baj, most meg hogy már nem kell, szárnyalás van. Tehát akkor a jövőre nézve a következőben állapodtam meg magammal, a munkát nem csinálva nagyobb eredményre jutunk. Majd lesznek megint körülmények, amikre pedig a minden más eredményt jól rá lehet fogni.
Nna.
Arról, hogy az elmúlt napokban merre jártam, megintcsak nem érdemes hosszan írni, mert egyértelmű, az állandó emlék-omlás miatt gondolatban még mindig Olaszországban voltam, itt sehogy sem akadt hely, nyugis hely, beszélgetőtárs meg pláne nem volt, hát hogyan tudtam volna visszazökkenni a panaszkultúrába, amikor belőlem még mindig az áradozás jönne?!
Össze-vissza mindenféle beugrik, rettenetesen sok minden volt, apróságok, nagy dolgok, mindenféle érzékszervből, lassú lesz az emésztés, már látszik. Mintha kicseréltek volna egy tapétát az életből, most minden eleven kívül-körül, milliószámra jönnek elő a helyzetek, azzal a címkével, hogy ‘dejólennemegint’.
A képeimmel úgy vagyok, hogy halvány és szürke másolatok csak.
Bizonyára ilyesmi lehet átélni a kultúrsokkot.
Pedig ha… na tényleg, ilyen is volt a kirándulás során, most utólag nagyon szembetűnő… pedig ha a mögöttünk ülő Ropinéni nem fárasztott volna annyira, még több élménymorzsa, élményfalat és egyéb információ jött volna, akkor talán már hamarabb kifáradtam volna. A Ropinéni egy furcsa tulajdonsággal is rendelkezett (a ropin felül), mégpedig azzal, hogy rádiót szokott reggelizni. Megette és egészen estig beszélt. Sőt még azon is túl. Folyamatosan. Egészen ritkán ismételt a nyolc nap alatt, de azért ismételt. Lényegtelen dolgokat beszélt. Sokat panaszkodott és sok dolgot minősített negatívan. A harmadik nap után érte összesen annyi inger, hogy kezdett jó megjegyzéseket tenni, eleinte véletlenszerűen elszórva a szóáradatban, később egyre többet. Már majdnem felírtunk neki egy pirospontot, hogy nicsak, a környezetváltozás segít.
Amikor a saját ismerősei már bealudtak tőle, akkor eljött az a pillanat, hogy elegyedni próbált másokkal, harmadik nekifutásra például velem. Ehh. Hááát. Először hülye voltam, hagytam, hogy kifejtse a témát. Tíz perc után volt közbevetésre lehetőség. Nehéz volt elvágni a szálat.
Egyik este azonban már nem volt menekvés, kis naív arccal elvállaltam, hogy elemet cserélek a fényképezőgépében, én tudtam, hogy ez kettő másodperc és a kötelező udvariassági körökkel együtt maximum kettő perc. Mielőtt elindultam volna a szobába, kértem a barátosnéi megmentőakciót, ha húsz perc múlva nem lennék otthon, jöjjön fel valami fal dumával és mentsen meg. Bármennyi borba kerülhetett volna.
Az elemcsere úgy négy másodperc volt, mert közben szóban is vázoltam, hogy felfordítom a gépet, kinyitom a fedelet, kiveszem a két régit, megnézem a rajzot, betolom a két újat, lezárom a fedelet és bekapcsolom a gépet. Utána egyszerűen a kilincsre tettem a kezemet… persze hogy ezután még tizennyolc percig ott kellett téblábolni, aztán egy égi és külső segítséggel mondat közepén otthagyhattam az egész társaságukat. Akkor már nagyon kellett mennem, ugyanis a fiókot kihúzva nemcsak az elemek kerültek elő, hanem egy kicsi piros rádió is…
Másnap reggel a vonatban már úgy helyezkedtünk, hogy messze legyünk, de Rómában többször keveredett közel, bármikor volt ez, mindig beszélni hallottuk.
Egyébként vannak kedvesen és érdekesen sokat beszélő emberek, alapvetően én is elég nagy napi szószámmal születtem, de ő már a kitalálni-sem-lehet kategóriába csúszott át. A nyolcadik nap estéjén már a saját falubelijei sem bírták, be is szóltak neki, hogy már elég, akkor meg jött a csakazértis.
Gondoltam egyszer, hogy megkínálom a csendvicseimből eggyel, hogy legyen addig is csend, de sajnáltam tőle, köcsög módon sajnáltam, ha már menekülni nem lehetett a busz miatt, hát hűljön ki neki is a gyomra, gondoltam, az mp3-játszó meg galád módon lemerül, tölteni elfelejtettem, így aztán 1:1.
Kábé ennyi volt a nyűgös része a kirándulásnak*, alapjárat volt a zúgolódás, bár a harmadik napon már volt lehetőség lelépni, minőségi ugrás is lett rögtön hangulatban, képben, élményben. Onnantól aztán már jó volt, esténként visszanézve-visszaidézve úgy röhögtünk az ágyunkban, hogy a lónyerítés az kismiska.
A képek megnézésével még mindig nem végeztem, de már nagyon igyekszem. Ennyi rohanó fa nincs a világon, mint amennyi a buszos képeimre került… lehet, hogy egy volt az, csak jött velünk?!
*(Egy rettenetes felfázást sikerült még összeszedni, ez volt az ára a hátsó ajtó előtti ülésnek és a szabad mozgás lehetőségének. Volt érte veszekedés, mi nyertünk. Ma már kevésbé vagyok dögröváson és azt mondom, hogy a felállás lehetősége megért ennyit. Most volt nyolc hete az egész kórházas balhé, nem teljesen kész még az ügy, talán több mozgás jó lett volna még, remélem, hogy lehet pótolni.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Hétvége és hosszú lé – itthoni hatásokkal átszőve at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: