35 érvem (nem) adom

szeptember 24, 2008 § 3 hozzászólás

– 1973-ban olyan keveset éltem még, hogy a családi emlékezet szerint csak a három óránkénti evés-ivás-pelenkázás történt meg velem.
– 1974-től 1976-ig otthon ráztam a járókarácsot, kergettem a tacskót, ettem a homokot és szaladgáltam a petúniaágyásban, valamint szétszórtam millió kis játékot mindenhol a lakásban.
– 1977-ben el kellett menni az óvodába és furcsát jegyez a családi biblia – a gyerek otthon mint a papagáj, de az óvodában nem beszél! Egészen sok hónapig ez volt. (Mai ismerőseim csóválják a fejüket, itt valami annamária van a rencerben.)
– 1978-ban találkoztam egy bébivel otthon, azt mondták rá, hogy a tesóm.
– 1979-ben megvertem minden fiút a homokozóban és a hintán, de a mókuskerékről mindig leestem, így arconkékfolt és miegymás. Bánatomban kiolvastam a családi újságot a hűtőszekrény tetejéről.
– 1980-ban az iskolába kellett menni, ez messzebb volt, mint az óvoda és így egy sor akácos úton jártam mindig a falu főutcáján, millió kaland és ármány az árokparton. Az iskolában rendszerint unatkoztam, mert októberre megvolt az összes olvasókönyv és sok közelharc után bal kézzel is írhattam már.
– 1981 és 1983 között mindig balhé volt az iskolában, többet beszéltem mint csöndben és volt némi verekedés is az iskolaudvaron. Van néha nyomokban szombati tanítási napokról emlékem.
– 1984-ben megszabadultam a vakbelemtől, emlékszem, előtte tízóraira házikolbászos kenyerem volt és kis zacskó töpörtyű, tavasz volt és nagyon fájt hirtelen az oldalam. Utána már csak a lábadozás volt, előtte minden olyan gyorsan és flottul ment. Mire kettőre anyukám végzett a munkahelyén, én már kész voltam. A lábadozás jó volt, mert bár fájt a hasam sokat, vettek nekem könyveket, sokat.
– 1985-ben még mindig az volt, hogy nem írok házifeladatot és sokat unatkozom magamban, viszont sose kaptam ötösöket csak, hanem négyeseket is, de év végére mindig minden rendbe jött.
– 1986-ban tavasz közepén egyszercsak susmorgásra lettem figyelmes, a családi kupaktanács beszélte, hogy a Gyárban valami furcsát mérnek a műszerek, egy okos ember mondta, hogy nem szabad enni a kerti növényekből és a gyerekek ne menjenek ki sokat az udvarra. A szüleim azt mondták, hogy akkor a szobában legyünk inkább és kaptam megint sok könyvet és a tesóm is játékot és akkor egyszercsak később kiderült, hogy Csernobil. A nyár elejétől viszont már nagylánynak kellett szólítani.
– 1987-ben beírattak számítógép-szakkörbe, Primo nevű gép volt, egy darab, magyar gyártmány, Basic nyelven ment minden és nagyon izgalmas volt.
– 1988-ban járni kellett matekversenyre és matekfelkészítőre a szomszéd városba, mert azt mondta a családi kupaktanács, hogy a gyerek közgazdasági szakközépiskolába megy, programozónak.
– 1989-ben a legunalmasabb órám a gazdasági földrajz volt, a tesitanár tartotta, a ceruzáimat állítgattam a talpukra a padon, a tanár mindig az utolsó előttinél lökte meg a padot véletlenül. Emlékszem még az ügyvitel tanárra, aki az igazgatóhelyettes volt és nagyon kellett nála tudni a könyvet szó szerint és szigorú volt a kikérdezésnél. Abban az iskolában sose féltem annyit. A tankönyv 1973-as volt, erősen barna lapokkal és rém unalmas szabályokat tartalmazott. Ami jó volt, az a kollégiumi élet és az egész estés röhögések.
– 1990-ben valaki azt mondta, hogy már nem biztos, hogy oroszul kell tanulnunk, elég lesz csak az angol. Meglepő volt, hogy a szülői értekezleten ezért harcolnak a szülők.
– 1991-ben egyszercsak volt egy nagy gyűlés a tévében, az osztályfőnök bejött oroszórára és bekapcsolta a falitévét és azt mondta, most ezt meg kell nézni, mert ezután minden máshogy lesz. Tényleg, el is maradtak azután az oroszórák, angol lett helyette jól. Mély benyomás volt, amikor voltam Pakson programozói versenyen. Kellett menni, mert nem volt elég a létszám és így láthattam az atomerőművet is. A versenyen díjazták a legszebb programozó lányt és a legszebb lány-írta programot is. Az eredmény hallatán azt gondoltam, hát programozó se nagyon lesz belőlem. De azért hoztam haza egy tolltartót bőrből. Még megvan, már jó puha.
– 1992-ben aztán jött a nagy pályaválasztási mizéria, utána meg az érettségi, akartam én mindenféle lenni, de azután a véletlen azt mondta, hogy közgazdász Pécsen, az jó lesz, a családi kupaktanács is bólintott. Végül semmilyen szándékunk és szándékom sem jött össze, soproni egyetemista lettem nagy hajtűkanyarokkal és nagy sebességgel. Jött a levél, hogy felvettek, menjek be a tanulmányi osztályra. Mentem. Kérdezték, hogy melyik szakra akarok járni, mert hogy ez nincsen rajta a felvételi papírokon. Kérdeztem, milyen szakok is vannak itt? Felsoroltak hármat és én az eccpecc véletlenszám-generátorral faipari mérnökhallgató lettem.
– 1993-ban túléltem az első vizsgaidőszakot, és az milyen jól ment, meglepetés, mert olyan sötét voltam fizikából, mint egy bánya, de valahogy a kettes is olyan jól kinéző jegy volt akkor. Ugyanez év második vizsgaidőszaka már vércseppes volt homlokból, meg közben még egy közgáz-felvételi, de a karácsony még mindig azt mondta Sopronban, hogy ‘Jó szerencsét!’ És akkor már nem voltam balek.
– 1994-ben mindenféle bonyodalmak támadtak a mechanika című tantárggyal, a különféle vörös soproni alkoholokkal, egy barna afrikai legénnyel és a kollégiumi szobákkal, így egyszercsak némi adminisztratív hízelgés segítségével papíripari mérnökhallgatóvá alakultam. Egy hét kórházazás is jutott, keresték, hogy miért vagyok ilyen hülye, de mivel nem találták meg a viccmirigyet a fejemben, elengedtek haza.
– 1995-ben jött az a politikai szél, hogy igazság meg teherviselés meg tandíj és privatizáció, a családi kupaktanács éppen akkor a munkanélküliből kényszervállalkozóvá alakulást intézte, így hát elmentem dolgozni a mekibe suli mellett, a boríték tartalma remekül fedezte a kiadásokat és nem utolsósorban isteni banda volt a munkahelyen.
– 1996-ban a képzés a nagy büdös fővárosban folytatódott és akkor pesti meki és pesti szállás, nagy nyomor és állandó éjszakai kutyagolás volt, másra nem is emlékszem, csak arra, hogy a Blaha-Óbuda táv éjfel után pont 45 percig tartott gyalog, míg a 60-as busz óránként járt. Leonard Cohen volt a walkmanomban, egy fordítás a Margit-hídon és mire lejárt, épp fel lehetett csengetni az éjszakai portást.
– 1997-ben kipróbáltam az albérleti létezést. Fertőző lett. Káposztásmegyeri kalandok voltak a liftes késes pacáktól a villamoson alvásokig, meg már volt akkor saját számítógépem is, fertőző lett. Tetrisz, na.
– 1998-ban már nagykutya voltam a hamburgergyárban, közben készült a diploma, három napi nemalvásos izgulás után az államvizsga után már csak a szivarozásra és a konyakozásra emlékszem.
– 1999-ben még nagyobb kutya lettem a hamburgergyárban, így a másoddiplomás képzést bebuktam. Szelidi-tó és Joe’s Pub, egy hetes non-stop sörözés, remek banda az albérletben és folyt a very good life.
– 2000-ben nem jött a világvége, másik másoddiplomát buktam, mert a pszf-es számvitel szigorlatra egyszerűen nem lehet napi 12 óra munka mellett felkészülni, nincs annyi kávé egyszerűen, főleg ha az ember a hamburgergyárban már kutyánál is nagyobb lett.
– 2001-ben egyszercsak azt gondoltam, hogy remek az élet, sok a pénz, jó a banda, de.
– 2002-ben tandíjra gyűjtöttem és minden nap éjszaka mentem takarítani.
– 2003-ban elkezdtem a kereskedelmi karrieremet és bemutatóterem és nulla forgalom és vastag könyvek és hideg iroda és beiratkoztam közgazdásznak a vendéglátósokhoz és Ő.
– 2004-ben EU-szakértésre kaptam engedélyt egy iszonyat hosszú államvizsga után, gyakorló füredi borhetek-látogató lettem és még mindig nagyon jó banda volt a hetedik albérletben. Családi esemény nem történt.
– 2005-ben kis Ő, iskola, bolt, másik albérlet, fásultság. A legjobb a NagyKönyv, számtalan netes baráttal. Meghatározó gondolkodás-formálás. Egy év munkanélküliség. Számtalan állásinterjú. Decemberben éhség, titkosan.
– 2006-ban nájlongyári megfelelés-őrület, bűnbakszobor és idegen nyelvi kavalkád, tömegközlekedési ezerórák és kezdődő kávéfüggőség. Az év családi életet nyomokban (pozsonyi ‘nászút’ egy tizenéves barátság ürügyén) tartalmazott.
– 2007-ben folytatólagosan elkövetett agyondolgozás, nagy fizetésemelés és főnökcsere volt, és első igazi Velence, első repülés, még nagyobb fizetésemelés és még több nájlon, év végére kórház és mély csend.
– 2008-ban kevesebb nájlon, több nyávogás és egy tavaszi ideges összeomlás, viszont egyre több kirándulás és egyre több fényképezés. Kórházi családi élet, ötszázon felüli megválaszolatlan levél, még több kirándulás és az összeszámolt eredmények végén egy majdnem negatív szám.
2009-ben a Bivaly éve lesz.

A hortobágyi rendőr kutyája pedig a Pulice.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading 35 érvem (nem) adom at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: