Móra

szeptember 20, 2008 § Hozzászólás

Esti szórakozások

Rapallo, április

Napóleon katonáira négyezer év nézett le a piramisokról, s ez a történetírók állítása szerint nagyon lelkesítő hatással volt rájuk. Hát énrám legalább negyvenezer esztendő néz arról a harminc-egynéhány angol és német úrnőről, akikkel van szerencsém együtt dínerezni, de az éveknek ez az imponáló száma engem csak gyors visszavonulásra lelkesít. Nem mondom, hogy az első estéken nem mulattattak, de ez csak addig tartott, míg rendszereztem őket. Végre is tanulmányúton vagyok, és olykor foglalkoztatnom kell a múzeumigazgatót is. Ez a lady itten kőkor, de már az a fejlettebb periódusa, amikor ismerték a festét művészetét. Ez a barlangi medvével élhetett együtt, és annak a fogait hordja még most is. Az a múmia a sarokban a Kheopsz fáraó anyósa lehetett – bizonyosan azért halt meg az a derék ember olyan fiatalon. Ez a skót várúrnő határozottan pelikántípus. Tokazacskója van, amelyből egykor vérével táplálta gyermekeit, most azonban már csak a skót várúr ijesztegetésére szolgál. E gentlemannek nagyon reszket már a keze, és megesik, hogy a pohár oldalához koccintja a schiaccianocit, amely szép névre az olasz diótörő hallgat. Ilyenkor mindenki odanéz, a glicíniadíszes kalapot viselő pelikán pedig haragosan szétnyitja és összeklappantja a csőrét. Az öregúr rémületéből látom, hogy  ez csak azt jelentheti:
– Mylord, én önt bekapom, mihelyst leveti a szmokingot.
Vannak még kanalas gémek, szürke gémek, pingvinek is a sala da mangiaréban, sőt egy-két kedves, fehér öreg dunnalúd is hápog a fruttós kosár fölött – mire hozzám ér, ki is színelik a narancsból a jaffait, s csak a helybelit hagyják meg, amely az ürükotletthez csakugyan élvezhető is ecetes paradicsom gyanánt -, de hát a tudományokba hamar beleun az ember. Mikor pedig az őstörténelem megindul a társalgó felé, és a Gianetto kezdi fölgöngyölni a tánchoza pokrócot, akkor az emberen határozottan erőt vesz az életösztön, és angolosan távozik az angolok közül összes termeibe.
Elvégre a szobájában is elmulathat az ember. Például a lámpákkal, amelyek közül a függőlámpa nem akar elaludni, az asztali lámpa nem akar meggyulladni. Azután megnézi, hogy be van-e csukva az ablak. Persze hogy be van, de rosszul van becsukva, tehát kinyitja az ember, és most már nem tudja becsukni sehogy se, tehát csak betámasztja. Ez azért szerencsés ötlet, mert most már el lehet gondolkozni azon, hogy ha az éjszaka jön a bóra, kicsapja az ablakot, megfázik az ember, mije fog fájni holnap? A bóra maga is nagyon kiadós téma. Rendkívül nagy családja van, nemhiába olyan öreg szél, már a rómaiak idejében is fújt. Vannak neki fiai, lányai, unokái: boretta, boretto, borella, borino, de mivel mind személyazonossági igazolvány nélkül jelentkezik, az olaszok maguk sincsenek vele tisztában, melyik kicsoda. Én csináljak most már külön tanulmányban rendet az olasz szelek közt? Nem, azt a barátságot nem teszem meg az olaszoknak, legalábbis míg Fiumét vissza nem adják. Faragjuk ki inkább a ceruzánkat, ezzel is telik az idő. Valóban eltelik egy félóra, míg az ember megnézi a felsőkabát, kiskabát, mellény, nadrág összes zsebeit, és a bujdosó bicska előkerül a fésűtartó tokból. Most már csak a ceruzát kell előhajhászni, s mire az is megtalálódik a pipában, ahol szurkálói minőségben tartózkodott, akkorra örömömben úgy eltettem a bicskát, mintha vámvizsgálatra készülnék. Bújjon beléd a bújócska – mondom neki, mikor kiderül, hogy a bal markomban szorongattam az egész idő alatt, míg a jobb kezemmel turkáltam utána, s most már csakugyan ráfogtam a ceruzára, amely, most veszem észre, nem is hegyetlen. No már olyan prédaságot pedig mégse csinálunk, hogy elrontsuk a készet, inkább megszerkeztjük vele azt a mondatot, amelyben reggel megkérjük a camerierát, hogy varrja föl a hálóingünkre a gombot.
Ez is megvan, még sincs több tíz óránál. De ne is legyen több, mert akkor kifogyunk az időből, pedig egy munka még hátravan. Az olaszoknál nagyon fejlett a szállodakultúra, hiszen abból élnek, de ha én Mussolininek volnék, már rendeletet adtam volna ki a szállodai ágyak miképpeni megvetése tárgyában. Az nem való, hogy egy vánkost teljesen elspórolnak a fáradt vándor feje alól, s a másikból is csak fele porciót juttatnak egy személynek.
Egy dicsőséges múltú nagy nemzethez, amely a háborúval is igen jól megvetette a saját feje alját, igazán nem illik ez a pikolóskodás. És nem csinálhat a vendég vánkospótlékot még csak a takaróból sem, amely áll két lepedőből, amely egy gyapjúdarabbal van töltve. Ennek a különös rétesnek a szélei azonban úgy be vannak tömködve a derékalj alá, hogy onnan csak karhatalommal volnának kihúzhatók, amivel azonban magamforma kisember még otthon se rendelkezik, nemhogy idegen országban. Itt nincs egyéb segítség, mint hogy a kis kézitáska a babvánkos alá helyeztetik (azonban a tintásüveget ajánlatos belőle kivenni), arra jön a kézirattáska, s végül a hazulról hozott kis japán álomvánkos. Így már a magasság megfelelő, a szélességet pedig azzal a kabáttal pótolja az ember, amelynek az időjárásbeli kilátások éppen nem kedveznek. Úgy is jó, ha a kabátgombok lefelé vannak fordítva, mert akkor nyugodtan lehet aludni, de az se baj, ha a kabát gombbal fölfelé teljesíti hivatását, mert akkor  nem lesz olyan hirtelen az átmenet ebből a nagy uraságból az otthoni fejtörésre.
Mondhatom, hogy amikor sikerül megadminisztrálnom az olasz ágyat, akkor el tudom képzelni, mit érezhetett Gömbös Gyula, mikor a választásokon megadminisztrálta a nemzetet. Csakhogy én, mikor már belemelegszem az ágyba, észreveszem, hogy valahogy léghuzat van. (Ugyan lehet, hogy Gömbös Gyula is észrevette azóta.) Fölkelek, és becsukom a nyitva felejtett ajtót, mire kinyílik a betámasztott ablak. Most már mindegy, úgy hagyom, legalább behallatszik a kvartett: a tenger zúgása, a békák brekegése, a fülemüle nászdala és a nottola kuvikolása. Természetesen a fülemüle hagyja abba leghamarabb, és a békák bírják legtovább. De már alig hallom őket, robog velem a vonat hazafelé. Már azt se hallom, már otthon próbálok belesni az ablakon, mikor a szomszédban elordítja magát a mainzi ügyvéd:
– Ruhe!
Hallgatódzom, kit csitít, de olyan csönd van, mintha ki volna terítve a világ. Csak a mainzi ordítja el magát minden öt percben:
– Ruhe!
Azt hiszem, álmodik, és a Marx-párti népgyűlésre kiabál, amelyik nem akarja meghallgatni. De az is lehet, hogy csak a feleségét fegyelmezi.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Móra at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: