Móra

szeptember 10, 2008 § Hozzászólás

Anziksz Mihálynak

Rapallo, április

Kedves öreg Mihály,
aki már negyedik hete nem dorombolsz nekem jó reggelt – ugyan nem is sok értelme volna, mert itt nem kávézunk kolbászt -, többször tapasztalhattad már barátságunk hosszú évei alatt, hogy nem vagyok árulkodó ember, sőt a szakértő bizonyos római jellemet is találhat bennem. Talán emlékszel rá, hogy mikor egyszer te fogtad el a hálószobába beszabadult egeret, én voltam rá büszke, és más alkalommal, mikor én fölöztem le a jegesben a forralt tejet, neked tulajdonítottam ezt a sikeres vállalkozást, és azt mondtam közös úrnőnknek, hogy “most már úgyis beleevett a macska, adjátok neki az egészet, és máskor ne felejtsétek nyitva a jeges ajtaját.” Mommsen lehet rá a bizonyság, hogy a római gyarmatpolitikának is ez volt a lényege.
Azonban nem a gyakorlati politikáról van itt szó, Mihály, hanem arról, hogy közös úrnőnk téged nem vett be azoknak a listájába, akiknek okvetlenül kell olaszországi anzikszot küldenem. Ez a lista első szövegezésében igen rövid volt, alig háromszáz névből állott, de azóta tizennégy bővített kiadást ért, és az olasz posta idei statisztikájában nagy szerepet fog játszani. Egyelőre az eredmény annyi, hogy Mussolini segéd-postáskisasszonyt neveztetett ki Rapallóba, aki azonban nincs felruházva azzal a joggal, hogy hitelbe adjon bélyeget. Eggyel több ok arra, hogy haragban legyek a ducéval, és egyúttal magyarázata annak, hogy miért nem találod ezen az anzikszon III. Viktor Emánuel őfelsége képét, akinek éppúgy megfehéredett a bajusza, mint az enyém és – mi tagadás benne – mint a tiéd is, öreg Mihályom. Pedig mi fascisták se vagyunk, mint ez a szegény felség, de hát a bajusz megfehéredése független minden világnézettől. Épp azért az okos macskák idejében leborotváltatják a bajuszukat, amivel nem akarok Mussolinire célozni.
Kedves Mihály, levelemnek nincs egyéb célja, mint közölni veled, hogy az olaszok igen jó emberek, mert nagyon szeretik a gyereket meg a macskát. Szinte hallom, amint tüsszentesz egy mérgeset, amikor azt hallod, hogy fajod itt nagy népszerűségnek örvend, és azt gondolod magadban, az már régi dolog, hogy az olaszok szeretik a macskát. Biztosíthatlak azonban, öreg, hogy ez a tüsszentés nem indokolt. Jusson eszedbe, hogy a francia népmesékben is ogre-nak hívják az emberevő óriást, mert a franciák már ezer esztendővel ezelőtt is azt hitték, hogy a magyarok emberhúst esznek. Pedig mi tudjuk, ugye, Mihály, hogy ebből egy szó se igaz, mert a magyarok legfeljebb egymást eszik meg, az pedig nem számít, mert a családban marad. A kannibalizmusnak ez a neme különben a föld minden művelt nemzeteinél megtalálható, és így nem ismeretlen az olaszoknál sem, de azt csak a ravasz német vendéglősök találták ki a gyanú elkerülése céljából, hogy az olaszok összetévesztik a macskát a nyúllal.
Megvallom azonban, hogy a régi rómaiakért nem harapom meg az ujjamat, mert az inkább a klasszika-filológusok föladata. Nekem, mint laikusnak, már többször feltűnt, hogy a római költészet fénykorában a macska alig szerepel, és tíz akadémikus egész élete munkájával se tudna a római szerelmi lírából tíz olyan hasonlatot összeszedni, amelyben a nő a macskával helyeztetik párhuzamba. Ez azért különös, mert a római költőket kedveseik több ízben emlékeztetik galambra, gerlicére, verébre, párducra, sőt nőstény farkasra is, Juvenalisban pedig egyszer a szerelem a vadszamár képét idézi föl. Más magyarázatát nem tudom adni a dolognak, mint hogy akkoriban a macskák még nem voltak olyanok, mint a nők, s csak a római birodalom bukás után tanulták el tőlük a kecsességet, a bájt és a manikűrözött körmöket.
Hanem azt mondhatom neked, Mihály, hogy a reneszánsz idejében Itália már a macskák paradicsoma volt, mert a legnagyobb mesterek se festenek soha lakomát macska nélkül. Tudod, én most műtörténeti tanulmányúton vagyok, és főleg ebből a szempontból figyeltem meg a quattrocento és cinquecento művészetét, mert szeretek hiányt pótolni, és e téren bizony sokat elmulasztottak az előttem itt járt esztétikusok. Bode ugyan figyelemre méltatta, hogy Paolo Veronese Kánai menyegzőjén egy macska is látható az asztal alatt. (Ősöd lehetett, Mihály, mert éppúgy dörgölődzik a Jézuska lábaihoz, mint te szoktál az enyémhez. Majd ha hazakerülök, utánanézünk a macskák nemesi almanachjában, mert nézd, pajtás, akármilyen demokrata vagy is tavasz ébredésén, a mai világban sose tudhatja az ember, mikor veheti hasznát a nemességének.) A Veronese képén azonban két kutya is található, amint egy ürücsonton marakszanak. Mármost mi fog történni, ha a két kutya elkészül a konccal, észreveszi az ősödet? Határozottan rossz néven veszem a művésztől, hogy nem festett oda egy eperfát is, amire az ősöd veszély esetén fölszaladhasson. A bédekker megháromcsillagozza a képet, én azonban rád gondoltam, öregem, és a három csillagból kettőt kivakartam.
Azt hiszem azonban, ma már a veronai Pál mester is több gondot fordítana a kánai macska biztonságára, és nem az asztal alá terítene neki, hanem odafestené az Úrjézus ölébe. Nincs fogalmad róla, Mihály, milyen nagy urak itt a te atyádfiai. Otthon például néha elkeserített, ha nem mondtam is – mert az okos ember nem mond ki mindent, amit gondol -, mennyire több szabadságod van neked a háznál, mint nekem. Például neked mindig szabad volt fölfeküdnöd az ágy tetejére, sőt a zongorára is, s elgondolni is rossz, mit szólt volna ahhoz közös úrnőnk, ha én csak egyszer próbáltam volna ráfeküdni a zongorára. De mióta olasz tanulmányokat végzek, Mihály barátom, azóta látom, hogy te se vagy egyéb elnyomott rabszolgánál. Itt nemcsak a zongorán pihentethetnéd öreg csontjaidat, hanem ha ahhoz volna kedved, belefekhetnél a dagasztóteknőbe vagy a levesestálba is. Mit mondjak neked, Mihály, hogy fölébresszem benned a vágyat Itália szépségei után? Láttam egy öreg halászt, aki fogatlan, vén macskájának megcsócsálta az ételt, úgy rakta a szájába, és láttam egy fiatal signorát, aki egyik keblén gyermekét ringatta, a másikon valamelyik unokanővéredet dajkálta. Még ennél nagyobbat is mondok neked, Mihály. Tegnap délután a Via Marsalán a Mr. Burberry autója elütött egy macskát. Ha engem ütött volna el, akkor engem a kihágási bíró elítélt volna mint forgalmi akadályt, aki előgetek az autóknak, és a bírónak igaza is lett volna, mert Rapallónak több haszna van az autós csavargókból, mint a magamforma gyalog csavargókból. Ellenben, ha a macskagyilkos el nem szelel, akkor a közfelháborodás burberryvé cserzi az irháját, és nem tudom, nem tették-e ki azóta közszemlére szegény rokonod véres tetemét, mint annk idején Julius Caesarét.
Azonban azt is tudatom veled, Mihály, hogy itt az egerek igen kövérek, topónak hívják őket, és egy topo már két napja itt topog a szobámban. Nem tudom, melyikünk fél jobban a másiktól, hanem azt látom, hogy a trappolától nem fél. A trappola olyan egérfogó, amit nálunk famacskának hívnak, és ez igen buta állat, az egér most itt ott futkorász a hátán, amit a tieden bizonyosan nem tehetne meg. Öreg pajtásom, gondold meg a dolgot, és gyerek ki utánam, neked nem kerül az annyiba, mint nekem, talán ki tudsz járni valami vasúti kedvezményt, sőt a magyar államvasútra esetleg szabadjegyet is kaphatsz. Hiszen könnyen kimutathatod, amit szükség esetén én is igazolhatok, hogy nem vettél részt az októberi forradalomban, és mint Kacor király, már csak elvi okokból sem tettél esküt a Nemzeti Tanácsra.
Isten veled, Mihály!

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Móra at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: