Móra

szeptember 6, 2008 § 2 hozzászólás

Beszélgetés a mesterrel

Recco, április

Ebben a liguriai faluban van egy Madonna, amelyet némely szakértők Raffaello ifjúkori munkájának tartanak, mások Peruginóra ismernek benne, szerény véleményem szerint azonban a kép a firenzei eklektikusok iskolájára vall. Meg is tudnám indokolni az állításomat, s azt hiszem, me is győzném a jóindulató olvasót, azonban nem akarok összeveszni senkivel, s a képet különben sem láttam, nem is hallottam róla soha, de biztosra veszem, hogy van, mert e nélkül nem tudok elképzelni olasz templomot, se tudós disputa nélkül olasz képet.
A jó Isten megbocsájtja nekem, hogy nem látogattam el a reccói házába, de itt egész más szándékkal vetettem ki a horgonyt. A sok fehér inges kerubin után, akik mind egyforma információval szolgálnak az égi mezőkről, szerettem volna végre egy fekete inges férfiúval szót érteni az idelent való dolgokról. Négy hét óta ugyan láttam belőlük eleget, a határtól kezdve ott silbakolnak minden vonaton és minden állomáson, de semmi különöset nem tapasztaltam rajtuk azon kívül, hogy nemcsak az ingük fekete, hanem a jambósapkájuk is. Mikor Postumiában először láttuk őket végigmenni a gyorsvonat folyosóján, több kupéból történtek feléjük réveteg ujjmutogatások.
– Látta? Fascista katonák.
Később azonban minden érdekességüket elvesztették. Még csak a vonatról se hajítanak le senkit, sőt nagyon készségesek és udvariasak mindenkihez. Arra ugyan semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy Anglia szűk keblű, de szép lelkű leányait rabul ejtsék, és elvigyék az Abruzzók közé, de ha azok megkérdezik tőlük, hogy ugyebár, signore, eső az, ami az ablakot veri, nagyon barátságosan felelik, hogy a signora eltalálta az igazat, mert az valóban eső és nem narancsbólé. Mikor Pisába mentem, Chiavarinál fölszállt a vonatra egy ilyen fekete inges pretoriánus, valami főgenerális lehetett, mert kétfelé is leffentyűje volt a sapkájának, bekukkantott a kupéba, és kérdezte, hogy nem volna-e a számára egy kis hely.
– No, signore – ráztuk a fejünket.
Aztán azt kérdezte, hogy a táskáját betehetné-e. No, azt meg már végképp nem. Őt magát esetleg az  ölébe venné valamelyik romantikakedvelő lady, de a táska hagyjon föl minden reménnyel.
– Grazie – billegtette az ujját köszönésre a centurio, azzal letete a táskát a folyosón, magát meg rátette a táskára, és ott lökdöstette magát negyvenhárom alagúton keresztül, míg csak Pisába nem értünk. Közben mosolyogva dúdolta az “E donna mobilé”-t, én pedig azt dúdoltam magamban a Szabolcska dallamára, hogy: – Hej, ha ez a vasút magyar vasút volna…
De hát ezek mind városi fekete ingesek voltak, akik újságot olvasnak, márpedig nekem valami olasz Sóhajtás Hidegvágó András kellene, mert abban tartózkodik az igazság. De hát hol találok ilyet idegen létemre? A rapallói szállodadirektor azt mondta, hogy Reccóban van fascista circolo, ami nem fascista cirkuszt jelent, hanem fascista kört. No hát, ott próbálok én szerencsét.
Azonban nem jutottam odáig, mert abban a vicolóban – magyarul kutyaszorító -, amelyikbe befordultam, megállított egy cégtábla. Az volt ráírva: fucina. Mi az ördög lehet az a fucina? Azt már megtanultam csavargásaim közben a schildekről, hogy olaszul a borbélyt parókásnak hívják, a trafikost tubákosnak, a cukrászt pástétomosnak, a szabó nevét pedig már a Carlyle Sartor Resartusából ismerem, de mit mérhetnek a fucinában?
Hát ott bizony ráfot mérnek a kocsikerékre, és patkót a ló lábára. A fucina kovács-officina. No nézzük meg ezt is, mert még ilyet úgyse láttunk.
Ami a műhelyt illeti, nem sok rajta a néznivaló. A berendezését Alpáron is szégyellenék. Persze, ahol a kutyaólat is márványból csinálják, ott az üllőtőke is sziklából van hasítva. Maga a kovács is olyan, mint egy nagy darab kőszikla, de inkább trachit, mint márvány, mert vörös is, meg ragyás is. (Otthon azt mondanám, hogy képpel szaladt neki a nádtetőnek, de ezt a stílust az olasz építészet nem ismeri.) Inkább Siegfriednek látszik, mint Vulcanusnak, ezt még a cimberek és teutonok felejthették is annak idején. Ezt azonban már csak így írás közben gondolom hozzá: mikor megláttam, csak annak örültem meg, hogy fekete inge van. Ohó, ez az én emberem! Azt én nem tartozom tudni, hogy elvből fekete-e az inge, vagy hivatásból, a fő az, hogy interjút adjon.
Csak az a baj, hogy nekem nincs gyakorlatom az interjúcsinálásban. Sejtem azonban, hogy a kováccsal egészen másképp kell bánni, mint Lloyd George úrral, mert ha az dobja ki az embert, attól nem törik csontja, de ha engem ez a behemót ember kihajít, akkor Szent Lukács evangélista se rak össze. (Azt hiszem, ő az újságírók védőszentje, mert ő van úgy ábrázolva, hogy egy ökör néz az írásába, mint cenzor.)
– Prego, signore – barkácsolok össze egy mondatot az olasz tudományomból -, un poco di fuoco!
Gondolom, egészen stílusos egy kis fuocót kérni a fucinában. Van itt parázs annyi, hogy ökröt lehetne rajta sütni. (Nem az evangélistáéra gondolok.)
– Ecco – vigyorodik rám az óriás, és egy kétágú forchettával akkora parazsat igazít a pipámba, hogy a hamvától én is egyszerre fekete inges leszek. Na annál jobb, most már egy hiten vagyunk, közvetlenebb lehet a diskurzus.
– Come sta duce? – hunyorítok rá, míg tüntetőleg szétkenem az ingemen a kormot. Hadd lássa a testvér, hogy én is született fascista vagyok, noha nem tudom is, hová kell névelőt tenni.
A testvér azonban hoz egy nedves szivacsot, és azt addig nyomkodja az ingemre, míg a bőröm is felveszi a fascista jelleget. Azonközben pedig elmagyarázza, látván együgyű voltomat, hogy itt valami tévedés van, ő nem herceg, hanem kovácsmester, mastro fabbro, név szerint Onorato Varralo.
Vessz meg a neved napján – gondolom magamban, és másképp formulázom meg a kérdést.
– Come sta Mussolini?
Vagy a kiejtésemben van a hiba, vagy az ő kormos fülében, de megint nem érti, mit akarok. Vagy mindenki így tesz, akit meginterjúvolnak? Kikaroltat a műhelyajtóba, és elmagyarázza, hogy ha fölfelé megyek a vicolón, és a harmadik sarkon jobbra fordulok, ott van egy conferioni, abban megmondják, hogy áll most a muszlin, amit olaszul mussolának hívnak.
Hát most már mit csináljak? Eszembe jut, amit a földrajzban tanultam: hogy az olaszok mind művészek. Márpedig két művész mindig megérti egymást – ha nem egy országból való. Fölkapok egy darab szenet, és a napsütött utcai falra rárögtönzöm a Mussolini fejét. Én ugyan nem tudok rajzolni, de hát van azzal úgy más is, mégis megél belőle.  A diktátornak olyan jellegzetes arca van, hogy azt lehetetlen el nem találni.
– A, Benito! – ismert rá Onorato mester a vezérre. – Gentiluomo!
Ezt olyan szívbeli meggyőződéssel mondta, hogy közben a szemöldöke felszaladt a sapkája alá, a két szája vége pedig a szemöldöke után kapadozott.
Nagy dicséret, ha egy olasz közpolgár azt mondja valakire, hogy gentiluomo. Én megpróbáltam tódítani, hogy kedvében járjak az elvtársnak. Babérkoszorút kanyarítottam a duce hatalmas koponyájára, és azt mondtam:
– Eroe!
A mester rábólintott, mert Benito valóban hős, de a babérkoszorút kevesellte. Kivette a kezemből a szenet, és a laurusfüzér fölé rajzolt egy koronát. A korona sokkal jobban sikerült, mint a babér.
– Benito, il re! – ütött a vállamra olyan hatásos jóindulattal, hogy semmi kedvem se volt ellentmondással kiprovokálni egy rosszindulatú vállveregetést. És különben sem tagadhattam volna, hogy ennél rosszabb babéros és koronás fejeket is láttam már imperátorok érmein.
Kis olasz bórembukkok játszottak a kocsiúton olyan játékot, amit nálunk csak a felnőttek szoktak játszani; azt próbálgatták, ki tud nagyobb követ a lábára ejteni a másiknak.
-Giuoco soldatesco! – magyarázta a mester ragyogó szemmel, és hol a szénrajzra mutogatott, hol a bórembukkokra. Hogy mire azok megnőnek, akkorára Benito megcsinálja az új háborút! – Tutti soldato!
Már hogy ezekből mind katona lesz, és akkor lesznek megint nagy urak a kovácsok.
– Nem a – ráztam a fejemet -, előbb mindnyájából kovács lesz. Tutti fabbro!
Onorato értetlenül nézett rám. Megkérdeztem tőle, tud-e olvasni. Nem? No erre előhúztam a zsebemből a Popolo d’Italiát, amely virzsíniatakarói rendeltetéssel tartózkodott nálam, és kikerestem belőle a legvastagabb betűs hirdetést, amelyben a San Pellegrino vize ajánlatik mint igen hasznos ital minden ismert és ezután felfedezendő nyavalyák ellen.
– Che cosa? – kérdezte csodálkozva a mester. – Micsoda az?
Persze, hogy azt mondtam neki, az a Mussolini új törvénye. Jövő esztendőtől kezdve minden olasz gyereknek ki kell tanulni a kovácsmesterséget, hogy mire háború lesz, mindenki maga tudjon magának puskát csinálni. Bizony. Egy-két esztendő múlva minden kovácsmester bezárhatja a fucinát, és elmehet zabot hegyezni Cuccinóba.
A mester olyan képet vágott, mint a pisai gót freskókon az ördög, mikor a remete imádságára kiejti a szájából a bőregeret. Sose gondoltam volna, hogy ilyen illetlenül mérgesen tudjon nézni az olyan ember, akit Honoriusnak kereszteltek. (Igaz, hogy aki Honoriust eddig ismertem, az igencsak pápa volt.) Megint fölkapta a széndarabot, és olyan nyakravalót hurkolt vele az eroe álla alá, hogy elborzadva fordultam ki a Reccóból.
A circolóban bizonyosan még estére tisztázódni fog a dolog, és én holnap nem mernék újra interjút csinálni a mesterrel. A mait azonban mégiscsak megírtam, már csak azért is, hogy Mussolini tudja magát mihez tartani a kovácstársadalom irányában.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading Móra at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: