A Fogságnak vége

augusztus 31, 2008 § Hozzászólás

Elkezdtem hétfőn reggel, most vasárnap este van, vége. Közben ki-kimaradt egy nap, akkor inkább személyesen szabadultam, de ide a hétvégére a pihenőkre jól jött a befejezés. Már nagyon nyomtam szombaton este, egyrészt kíváncsi is voltam a végső konklúzióra, másrészt egy csomó furcsa dolog történt olvasás közben. Például a 550-dik oldal tájékán hátralapoztam, hogy megnézzem, mi az utolsó mondat. Talán akkor járt a történet a csúcspontján, és el se tudtam képzelni, hogyan fog oda elkanyarodni az író, oda a végére. Amikor becsuktam, pont az a sóhaj szállt fel, mint amikor a Kissinger életrajzát benyomtam, uhh, irdatlan bonyodalmak, ezt lehetne akár ötször is, de most MÉG nem. Tehát lesz, lehet újraolvasni, másik szemmel, majd. Néha úgy elfogyott száz oldal, hogy észre se, máskor meg tízen alig fogytak a sorok.

No maga a történet – lenyűgöző, mese, törikönyv, kalandregény, filozófia, összeesküvéselmélet – na ez a vonulat kifejezetten a kedvencem lett, Spiró szerencséjére, hogy erősítette ezt a szálat a végére, mert bizony a 3/4-e után kicsit feneklett a lendület (közben hazacuccoltam a fehér házból) és majdnem belekezdtem másba. (A katedrális folytatásába, ami még hosszabb, nagyobb és vágatlan…) Ármány is volt, szerelem majdnem, illetve az inkább a férfiasabb változatában volt Uri kalandjai között, oké, korhű ez is, szó se róla többet.

Azok a jó kis politikai kavarások, azok a jó kis emberi kavarások, jótevéseknek látszó lehúzások, árulás vagy mégse, igazán vérbő a történet és még a végére azt is el lehet felejteni, hogy szerette-e az olvasó a főhőst, Urit, vagy sem, minden az ellenkezőjére fordul. (Majd egyszer össze is kell szednem a jobb részeket.)

Otthoni fotelos, kanapés, délutáni (!) olvasáshoz ajánlom, elalvásihoz kicsit nem, mert ha lefordul a könyv és hasbalöki az embert, az ébresztő hatással bír és akkor folytatni kell, aztán meg az ébresztőóra tud még nagyot zökkenteni az ember hangulatán. Jobb, ha nyugodtan becsukjuk, asztal sarkára tesszük, és egy kicsit emésztjük az aznap olvasott történteket. Nem érdemes sietni, lassabban jobb.

*

és hogy ide tudjak képet szúrni be, belenéztem az idevágó mappába, hát nem ott van egy másik kis kép, hogy Fogság-széljegyzetek? Teljesen el is felejtettem, hogy ez megvan a polcon, most akkor mindjárt fel is tápászkodom és akkor azt még gyorsan, gyorsan… :)) Feledékeny-e.

Reklámok

Móra

augusztus 31, 2008 § Hozzászólás

Nagymosás volt Genovában

Genova, április

Vagy négyszáz lepedőt, vánkoscihát, inget, mit olvastam meg Genovában egy álló helyemben a “Szent Brigitta teknőjé”-ben. Félreértés ne legyen belőle: ez nem valami mennyei mosóintézetnek a szerelvénye, hanem egy keskeny szurdok a Genua superba legősibb negyedében. Az olasz neve Truogoli di S. Brigida, s a híressége abban áll, hogy itt nemcsak signorinákat lát az ember az ablakban, hanem a dessous-ikat is látja az ember a feje fölött. A négy-öt emeletes palotasorok közt minden emelet magasságában ruhaszárító kötelek vannak kifeszítve, s azokon lengnek, ringnak, feszülnek, dagadnak a járókelők feje fölötta legintimebb ruhadarabok. Ha az embernek olyan természete van, mint Kemény Zsigmond regényében, a Zord időkben Barnabás diáknak, aki egy talált harisnyakötőből megkonstruálja Dóra kisasszony alakját tetőtől talpig, akkor itt az ember sokkal érdekesebb esztétikai tanulmányokat végezhet, mint a Via Balbi és Via Cairoli márványpalazzói közt. Engem, mint gyakorlati embert, inkább a közgazdasági vonatkozások érdekeltek, és megállapítottam a Truogoliban, hogy Genova óvárosában nagyon rosszul mehet a cérnakereskedőknek. Tudniillik annyi rongyos fehérneműt én még az életben nem láttam, mint itt, ezt azonban nem megszólásképpen mondom. Hiszen lehet, hogy ez is hozzá tartozik a Truogoli romantikájához, amelyet az angolok és németek annyira megcsodálnak, s talán a ravasz genovaiak külön közalkalmazottakat tartanak arra, hogy kiteregetés előtt megszaggassák a csipkés és csipkétlen alsóruhákat. Minálunk ugyan ezt fizetés nélkül is megcsináljáka közalkalmazottak, noha ők nem rendeznek kiállítást az ingeikből, s talán nem is engednék ezt meg nekik. Emlékszem rá, hogy mikor gyerekkoromban az Ábel bácsi felesége a kerítésre teregette ki száradni a kimosott ruhát, Hegedüs rendőrkapitány úr leparancsolta őket onnan a városi bakterekkel, holott Ábel bácsi is közalkalmazott volt, városi dobos. Éppen ebben bizakodott az Ábel bácsi felesége, mikor újra visszaaggatta a ruhákat a kerítésre, azonban nagyon megjárta vele, mert Hegedüs kapitány úr a civilizáció nevében lila tintával öntötte le a magyar textiliparnak a város dobosára szabott termékeit. Mindazonáltal azt hiszem, hogy ha a kapitány úr valaha ide vetődött volna a Truogolira, ő is elragadtatva konstatálta volna, hogy mennyi báj és mennyi festőiség van abban, ha a büszke Genovában pelenka esik az ember fejére.
De hát csak úgy tanul az ember, ha világot lát. Például sokszor megesett nálunk gyerekkoromban, hogy szegény édesanyánk nem ért rá délben levest főzni, hanem csak egy kis keménytarhonyát pirított szalonnával, s akkor előételnek vajalját ettünk, konfektnek pedig érett sajtot. Az ördög tudta addig, amíg Olaszországban nem jártam, hogy ezt a levestelen ebédet hívják lunchnek. Mióta tisztába vagyok vele, hogy én tulajdonképpen már gyerekkoromban is lunchöztem, azóta elégedettebben gondolok vissza életem hajnalára, amelynek eddig kissé kesernyés íze volt, mint a keménytarhonyán az égett szalonnának.
Éppen a lunchnél ültünk, a Truogoli föltekintése után, a Restaurant Cinottóban, és a makárnak nevezett tengeri sündisznóval viaskodtam – ha a szálkáját külön szervíroznák, egész tűrhető hal volna -, mikor én e megjegyzést tettem.
– De ezt csak nem írod meg? – kérdezte az asztaltársam, egy pesti egyetemi professzor, akivel a véletlen sodort össze az állomástéri magyar rikkancsnál.
– Mit? – bámultam el.
– Azt, hogy te gyerekkorodban pirított tarhonyát ebédeltél.
– Megállj – mondom -, addig nem írok semmit, amíg ez a szálka keresztben fekszik a torkomban. No, fene bele, lent van már. Most már parancsolj velem. Mi kifogásod van a keménytarhonya ellen? Tisztességes eledel volt az, nem kenték össze paradicsommal és sajttal, mint itt a spagettit.
A pincér valami tojáson kirántott tengeri herkentyűt tett elénk. Az asztaltársam körülnézett, mert nem tudta, a sok villa közül melyiket kell abba beleszúrni.
– Látod – állapodott meg végre a narancshoz kirendelt villában -, azért utálom én az egész modern irodalmat.
– A gambarettiért?
– Mi az, kérlek?
– Amit most méltóztatol döfölni.
– Hja úgy. Sőt ellenkezőleg. A keménytarhonyáért. Mondd, kérlek, ti írók mit hisztek, érdekel valakit a ti keménytarhonyátok? Megmondom őszintén, hogy engem nem érdekel. Nemcsak magyarul nem érdekel, németül se, angolul se, franciául se, oroszul se. Mert mind egyformák vagytok, modern írók. Talán az egy Bourget kivétel, mert annál még találni előkelő levegőt. De tinálatok sehol, a ti számotokra csak polgári társadalom van, paraszt, hivatalnok, kereskedő, művész, úgy tesztek, mintha arisztokraták már nem is volnának a világon. Értesz engem?
– Ühüm – szopogattam az olajbogyót. (Azt hiszem, ha a mi zöld mandulánkat sós vízbe áztatnánk, az éppen ilyen ínycsiklandó találmány volna.)
– Hihetetlen, mennyire agyondemokratizáltátok az irodalmat, de azt hiszem, nem tart már sokáig. Meglátod, hogy az irodalom újra fel fogja fedezni a magasabb köröket, s ha nem csalódom, ez a reneszánsz a nemzeti öntudatra ébredt Németországból fog kiindulni.
…Nos, én meg fogom mutatni, hogy ez a nagy fordulat azért is Magyarországból indul ki. Hazafelé jövet, egész úton egy regény tervét szőttem, amelynek gróf lesz a hőse, aki hanyagul dől hanyatt az angol bőrfotelben, míg az eső halkan veri odakint az ablakot. (Mert amennyire emlékszem, Montepin Xavérnél is mindig odakint veri az eső az ablakot, sohasem a szobában.) Mikor az eső eláll, a grófnő kiül az erkélyre, s míg lent az aratók víg danája hangzik, tekintete végigsiklik a pusztán, hajával pedig könnyű szellő játszik. (É-ÉK irány.) A gróf keresztbe rakja lakkcipős lábait, a grófnő pedig hátraveti magát a hintaszékben, és éjfekete szemeiben a bánat méla homálya borong. A grófnő arra a juhászlegényre fog gondolni, akinek mély tüzű szemei vannak, férfias arcát pedig a nap égeti, s akiről a regény végén ki fog derülni, hogy egy daliás főherceg törvénytelen gyermeke. Az égen kigyúl az alkonypír, a gróf könnyed kézlegyintéssel a kandallóba veti az átlagosnál sokkal illatosabb cigarettáját, és többször azt mondja: “Átkozott!” Lesz a szobában kutya is, az ilyenkor a gazdája térdeire fekteti a fejét, és néz. Természetesen okos szemeivel fog nézni, mert egyetlen Bourget-regénytse tudok, amelyben a hű kutya a füleivel nézne. Azt mondanom sem kell, hogy a kutya dog lesz, mégpedig dán dog.
A regényben gyakran fog kínos szünet is beállni, amely mindig miközbennel törik meg. Többféle miközben lesz, de leginkább azt kedvelem, amikor a grófnő idegesen topog kis lábaival a puha szőnyegen. Lábdobogás szőnyeg nélkül nem megy, ellenben lehet olyan miközben is, mikor a gróf kezeit nadrágja zsebeibe mélyeszti. E tekintetben nincs teljes egyöntetűség az ifjúkoromban divatos szerzők közt, bár bizonyos dolgokban feltűnő a megegyezés. Például a jószágigazgatók feltétlenül öregek, és a kastélyukhoz jegenyefasor veze, amelyben ózondús levegő áramlik. (A levegő persze még ózondúsabb lett volna, ha a szerző, miközben a regényt írta, felkötötte volna magát egy sudár fára, s ugyanaz a szél, amely a grófnő haját megbontotta, lengette volna őt is, míg odalent az aratók danája hallszik.)
Azonban ideje, hogy a kínos szünet után belépjen az inas, és jelentsen valamit, amire a grófnak kötelessége izgatottan felemelkedni. Azután beszélgetnek, a gróf lassan ismétli, hogy “átkozott!”, és sértő gúnnyal tekint ki az ablakon. Azután jő a metsző gúny, amire a grófnő ezüstös hangon nevet, mert – érdekes, de így van – a grófnőknek nincs érzékük az aranyvalutához. Nem is csoda, mert egyébbel nem foglalkoznak, csak selyem zsebkendőjüket tépik össze.
Azonban ismét jön az inas, és ezüsttálcán levelet hoz, amelyből a gróf megtudja, hogy birtoka elúszott. Ennek dacára a gróf még mindig bámulatos egykedvűséggel dől ide vagy oda, de mindig valami szilárd tárgyhoz dől, és sohase dől fel egészen. Mikor azonban a foglalni jött fiskális arany óraláncával játszik, akkor a gróf szemei rémeset villannak, a dán dog pedig hosszan elnyújtott nyakkal üvölteni kezd. (Mert rövidre összehúzott nyak és üvöltés nem fér össze.) És mit csinál Baptiste, a hű komornyik, akiről nem szabad föltenni, hogy a gazdájától lopott ingben jár, és családi körben János névre hallgat? Baptiste elfojtottan zokog az előszobában, míg odakint vagy az eső stb. vagy az aratók vidám stb.
Most jön a nagy jelenet. Dühös kacaj, görcsös kacaj, végül őrült kacaj, s a gróf elrohan. Hová rohan? Talán egy cigarettáért, hogy gondosan ápolt ujjával hidegvérűen verje le róla a hamut? Szó sincs róla, a gróf a fegyverterembe rohan, s leakaszt a falról egy pisztolyt. Azért nem a velencei tükröt akasztja le, mert azt hiába irányozná a homlokának, pedig most az következik. Aztán egy dörrenés, s a gróf az őseihez költözött. A grófnő idegesen toppant stb. A fiskális játszik vastag arany stb. Baptiste elfojtott stb., s a négylábú dán is okosan néz a szemeivel mindezen dolgok közé, amelyek az irodalom reneszánszát jelentik.
A regényt pedig dedikálni fogom a professzor úrnak, aki mint asztaltársam, irodalmi nagymosást rendezett Genovában, s aki különben, mint a Szinnyei lexikonából tudom, egy szűrszabómester fia, tehát méltán veheti rossz néven a demokráciát az irodalomban.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Egy kisebb konyhakert vándorolt

augusztus 31, 2008 § 4 hozzászólás

fel a pesti harmadik emeleti lakásba, mellette nagy tál sült csirkecomb és negyed disznó, megannyi négyzetméter sütemény, ó jaj. Sóhaj, mert ezt megenni… dehát nincs mese, gyógyhatásúnak kell ennek lennie, tehát meg kell ennie… na hát akkor kezdődik a trakta. Később aztán sietni kell a krumplival, cukkinivel, uborkával, estébé, mielőtt a fehér szőrös halál elérné, szintén be kell vándoroltatni a tányérokba csalafintán.

Már csak azt kell megoldani, hogy a hasam kerülete még egy jó darabig ne változzon pozitív irányba, mert akkor a most összevart rész reped, mint egy kisgömböc.

Délután kénytelen voltam tenni egy háztömbkörüli parafutást (első köridő huszonhét perc), hogy tényleg legyen rendes mozgás, mert már lassan a rakéta stílust veszem fel, dehogy lappad a hasam, csak dagad, lufi. Az első szintidő kedvező, holnap újra, újra – el lehet képzelni, mennyire pingvinnek nézek ki a járdákon, sarkonként megállok köhinteni (a szmogtól van, nem füstölök), aztán komótosan, mint a bevásárló nyugdíjasok, csoszogás nélkül, de a sebesség az tökugyanaz, megyek előre (mint a Deltában, csak nincs szél és hó). Egyben különbözünk, ők ha vált a lámpa, vagy ha beáll a troli, elkezdenek szaladni, na én azt nem.

A keddi műtét előtt beszélgettem az altatóorvossal. Mondtam neki, hogy a tavalyi cigieldobásom az ő lelkén szárad, annyira beszaratott, hogy rögtön azt mondtam, nekem az nem kell, azóta csak 6 szál volt, de az is túlnyomorészt a betegszabiról visszatérve az első munkaheteken. Hát nagyot nevetett, először hitetlenkedve, de mondtam, tényleg nem szívok, dohányt, melóhelyit igen, de az más asztal. Hát jó, kezdi hinni, közben kopogtat a hátamon, hallgatózik, sóhajtozom, pulzust néz – “nna, mondja, akkor most 15 kilót fog leadni? mert annyit kéne, tudja ugye?” – összenevettünk, hát igen, többet is kell, de.

Kicsit később, azazhogy szerdán, amikor dél körül már nagyon kivágtak az ágyból, és már kimerészkedtem a diszkótáskáimmal a folyosóra, reszketeg lábakon, de nyomultam előre, találkozom vele, rámnevet, nna, hát már el is kezdte a fogyókúrát? – nem lehet megállni röhögés nélkül. Egy kicsit kár, hogy a stílusát nem tudom előadni, sajátos, manószerű, mindegy is, a hatás a lényeg.

Viszont most roskad a hűtő, degesz a polc, még a mosógépen is tálca sütemény fekszik… na és akkor mit veszek az első séta során útba eső abc-ben? Igen. Egykilós nutellát.

Otthonillat

augusztus 30, 2008 § 4 hozzászólás

Végül az egyes vizit is elmaradt, ezért a szombati hazamenősök lassacskán elszivárogtak, így tettünk mi is. Szerencsés helyzet, hogy két szemközti épület között kell megtenni -4 és +3 emeletet és közötte alig van 100 méter a vízszintes. Alig negyed óra alatt haza is értünk :)

Most itthoni semmittevés következik.

Évszázad ez az éjszaka

augusztus 30, 2008 § 1 hozzászólás

6:29 végre rendes reggeli fények történnek az ablakban
7:00 kezdődik a szokásos csapkodó császka: hőmérő, bogyó, takkernéni, vizit1 és vizit2. Hétvégén a 2-es elmarad, helyette az elbocsátó szép üzenetemet várom aláírásra.

Mozgalmas csütörtök

augusztus 29, 2008 § Hozzászólás

Összeszaladt estére a negyed világ, kiscsalád, nagycsalád, nájlongyári cimborák, látogatási teltház volt. Mire végeztünk a kórházi horror-sztorik felemlegetésével, totál röhögőizomlázam lett és negyed tíz. Ráadásul egész délután a nagy barna kígyóval kellett küzdenem, végszóra épp meglett az eredmény.
Hát igen, eü helyzetben egészen megváltozik a szemléletmód. Tojunk a világbékére és a globalizáció is hidegen hagy, semmi politika. Kétigenes válasz a boldogság, vizitkor felteszik, pisi-kaki rendben, járkálni tud? Igen, igen. Na most jöhet csak a világbéke..

Móra

augusztus 28, 2008 § Hozzászólás

Pogányszentmihályi gondolatok

San Michele di Pagana, április

A legapróbb azok közt a gyöngyszemek közt, amelyeket az Úristen a világ teremtésekor szétszór a Riviérán. De olyan szép, hogy ezt addig bizonyosan külön tokban tartotta. Hogy a térképen nincs rajta, az csak azért van, mert amilyen kicsi a hely, olyan hosszú a neve. (Ezt különben a menükártyákon is tapasztalom, de erről majd máskor beszéljünk.)
És hogy miért hívom Pogányszentmihálynak? Tetszik tudni, ez remineszcencia s lehetne a régi jó háborús világra. Van a szerkesztő koromból való limlomjaim közt valami hivatalos írás, amely annak idején “szigorúan bizalmas” volt. Azt parancsolta meg benne az ügyészség az újságíróknak, hogy most már, míg a világ világ lesz, addig Durazzót mindig csak Dörcnek szabad hívni. Sajnos, Durazzo olyan kis ideig volt Dörc, hogy nem volt alkalmam ennek a parancsnak eleget tenni, s ezért  kárpótlom most az Armeeoberkommandót, mint régi tisztelője. Különben is azt hiszem, hogy azok a di Paganák, akik a középkorban a falu földesurai voltak, valaha pogány magyarok lehettek, akik a brentai csata után itt vertek maguknak sátrat. Egy pogány virtusukról mindenesetre tud a helyi krónikás. (Pietro Asciugamanónak hívják, ami magyarul annyit tesz, hogy Törülköző Péter, ami igen stílusos név, tekintve, hogy Pietro kéményseprő, és így többször kénytelen megtörülközni, mint az olyan Pietrók, akik például csak cukrászok.) Pietro azt állítja, hogy a di Paganák igen hosszú életű emberek voltak, és az adóvégrehajtókat, akiket a genovai dózsék a nyakukra küldtek, mint belehajigálták a tengerbe. Hogy a hosszú élet és a végrehajtók ilyen kezelése közt van-e valami összefüggés, annak a földerítése a biológusokra tartozik, azt azonban laikus szemmel is látom, hogy azon a helyen, ahol ezek az adólerovások történtek, az azúr tenger ma is epezöld.
Egy üveg birrát fizettem a törülközőről nevezett Péternek e régi szittya történetért, három csoda dolgot azonban ingyen tapasztaltam a pogányokról nevezett Szentmihályban. A negyedik csoda az volna, hogy az olasz földön ingyen is lehet valamit tapasztalni, de erről tán jobb föl nem világosítani a római nemzetet. Különben is az első csodáról kiderült, hogy az nem gilt. Itt láttam ugyanis életemben először sovány mészárost, fél borjút cipelt a vállán. Hát ezt a csodát kétszer is helyre kell igazítanom a megsértett igazság nevében. A fél borjú csak kecske volt, és a sovány férfi, aki roskadozott alatta, nem mészáros volt, hanem tanító, aki természetben kapta a falutól a havi fizetését. Hiába, csak egy falu az egész világ.
Hanem a másik két csoda igazán igazi volt. Az egyik egy kivágott narancsfa, a másik egy elhullott sirály. Majd sírva fakadtam, ahogy megláttam őket. Hát ez is lehet? Hát meghalhat a Hesperidák aranyalmafája, aki született a Nap és Föld csókjából, és meghalhat a viharmadár, akit fogant a tajtékos tenger a szélförgetegtől? Hát nem jönnek az emberek, megkérni a haragos isteneket, akik megölik a narancsfát, és megölik a sirályt?
Jött egy öreg halász, köpött egyet csak úgy mentében, és azt mondta:
– Carogna.
Neki ez csak “dög” volt, a narancsfa is, meg a sirály is. Neki köphetnékje támadt attól, amitől nekem ríhatnékom van. Ő az örök tavasz fia, én csak a hazajáró tavaszé.
Ó istenem, a mi tavaszunk otthon! Mit tudják ezek, mi az a tavaszhó, amely meghozza az első langyos borulatot, megszenteki  a füvellő mezőket a kikelet első meleg permetével, és meglobogtatja fölöttük az első szivárvány égő pántlikáját! Ezeknek minden lépten-nyomon van egy világhírű Annunciáta-képük, de a kalendáriumukban nem piros betűs nap a Gyümölcsoltó. Ők nem tudják, hogy a március ünneplőruhában jár a hónapok közt, mint a napok közt a vasárnap, s hogyha a magyar istenre volna bízva, akit ott hagytunk valahol a turáni tulipántos mezőkön, akkor nem a fehér hajó január ringatná az ölében az új esztendőt, hanem az aranyfürtű március.
Elvénhedett és kifakult trópusok ezek, szégyellném is őket máskor leírni, de mikor a hazám tavaszára gondolok, olyan maguktól rügyeznek ki a lelkemből, mint otthon a cseresznyefák testéből a bimbók, amelyek az örökkévalóság kezdete óta mindig egyformák, mindig ugyanazok, és ó, mégis milyen új csodái minden tavasznak! S ha jövő-menő világ-hatalmasai útját beszeghetik kibérelt ódák piros bársonyával, miért ne integethessek én innen messziről a lelkem fehér gyolcskendőjével a magyar tavasznak?
Akit én, ha énrajtam állna, országunk megszentelt címerébe is belevennék, mert igazabb szimbólum ez, mint az a három hegy és négy folyó, amit elprédáltunk. A nagy magyar nekibuzdulások, az eget nyitogató lelkesedések, a csillagokra szikrázó remények, az ezer esztendőket megifjító gyümölcsoltások szimbóluma ez – amelyeket a nagy megrokkanások, gyors lehűlések, gonosz ólmos esők, gyilkos aszályok követnek.
A ver sacrum minálunk nem olyan, mint Isten világának más régióiban. Talán bele is magyarázunk a tavaszba valamit, talán a márciusi napok ablakain még mindig kikönyökölnek a nemzetiszín-pántlikás hajó emlékek – de magában is más az én hazám tavasza, mint az idegen tavaszok. Nem kultúrtavasz, mint a Nyugaté, ahol már megszelidítették a telet, és kinevelték a tavaszt, nem olyan egyéniségtelen tavasz, mint a Délé, ahol nem lehet megkülönböztetni évszaktestvéreitől. A mi tavaszunkban keleti primitívség van, és igazibb, mert neveletlenebb ereje a természetnek. Egy gyorsvonati út Budapesttől Szegedig még az idegent is meggyőzi róla, hogy valami egészen különös zamata és színe van a magyar tavasznak. Egy olyan út, mint amilyenről Sven Hedin számol be a föld körül való útjában, aki meglátta, hogy Itáliának nincsenek szebben ívelt hegyei, mint a zölddel koszorúzott magyar fővárosnak, s nincs szebb látnivalója, mint a bársonyosan alkonyodó Buda. S tovább, végig a mi Alföldünkön, ebben a nyitva felejtett nagy imádságoskönyvben, a hóban megmosdott barna földek lassú kizöldülése, a megtisztuló vadvizek megkékülése, a dús vegetáció pillanyitogatása, a fűnek láthatatlan növése, s az a fölséges gesztus, amivel a havat virágzó fák alól elinduló magvető elszórja az életet, mint ahogy az Isten elszórta a teremtéskor a csillagokat az égen: ilyen tavasz, ilyen grandiózus és egyéni nincs másutt sehol a kerek világon.
És ebből a fölséges magyar tavaszból, ebből a nagyszerű magvetésből és gyümölcsoltásból milyen sivár és kopár magyar nyár lesz! A vadvizek elszennyesednek, békanyálas pocsolyákká válnak, amelyek házakat omlasztanak össze és búzamezőket öntenek el. Pázsitjaink elszáradnak, rétjeink kiégnek, megfogant oltáraink elhernyósodnak, és a behordott termés, a gazdag magtárak, a tele csűrök tövében ösztövérré aszik a kultúra, és fájdalmasan nyöszörög a fizikai éhség. A magyar tavasznál nagyobb szemfényvesztő nincs a világon. Csupa délibáb, amit mutogat, csupa tarka káprázat, szalmaszállal játszó óriás gyerekek szappanbuborékja, amit ígér.
Miért van ez így? Miért lesz a gyönyörű magyar tavaszból a sivatagos magyar nyár?
Azért, mert ennek a gyönyörű magyar tavasznak az embertermő méhe meddő. Mintha akkor apadt volna ki, mikor a márciusi napok ma már emlékké magasztosodott, s lassanként a maguk glóriájának aranyködébe vesző hőseit termette. Azóta nem tudta megszülni azt a nagy embert, akinek a sírkövére azt vésné a történelem: angelosz volt, küldött, a tavasz küldte. Valaki olyan Jókai-ideált, aki költő volna és hős, próféta és kalmár, reneszánszosan nagy és biblikusan jó, akiben az ég és föld szerelme virágzana ki, mint a narancsfában, vagy a tenger mélységéé és a forgószélé, mint a sirályban.
…Eh, előveszem a bicskát, sírt vágok a sirálynak a martban, befektetem arccal a tenger felé, fejfát faragok neki az aranyalma zöld leveles ágából, rágörgetek egy márványtuskót, és belevések egy Zríniy-strófát:
“Isten holt madarát Isten holt magyarja
Ősi pogány módon fövenybe kaparja
Keserü szivét is melléje takarja, –
Keresü tőnek is lehet édes sarja!”

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for augusztus, 2008 at szalonnacukor.