Eldöntésre vagy kóstolásra?

február 26, 2008 § Hozzászólás

Majd’ egy hete azon tanakodunk, hogy merjük-e ajánlani a kígyót a vega kollégánknak. Ő húst nem, de halat eszik.

Bedofil lettem

február 26, 2008 § 3 hozzászólás

private cloud 1

private cloud 2

Nagyon tudnám tesztelni mostanság ezeket az ágyakat, bárcsak küldenének… (két napja csak ágyni jár belém a lélek, elmegyek, meló, mókuskerék, haza, ágy, elmegyek, mókuskerék és akkor ez még csak a kezdet).

bemelegítés

február 24, 2008 § Hozzászólás

freeblog játék

Laza kis bemelegítő agytorna, megoldás-táblázat és most levelezés. Láz. Ohhó. Lesz egy nap a héten…

Bolondos Csapat 

Reklám helye

február 24, 2008 § Hozzászólás

LOW festival logo Szombati csavargás, ingyenes belépés, egy falat kultúra, majd némi india a tányéron, sok szél és végre napsütés, napsütés, napsütés. Fotókiállítással kezdődött tehát. Volt ott két holland fotográfus, itt van róluk kritika, sajnáltam, hogy hiába a fényképező bent a táskában, múzeumban nem megy, titkon lopni szép képek részleteit… ehh, vágyak csak, maradtak azért fejben ötletek és hmm, hmm, talán némi inspiráció, angol tájak, spanyol tengerpart, ó. Pedig nem is a táj volt a hangsúlyos, hanem a foci, a mi focink, nem a nagypénzes reklámgyár, hanem a harmadosztály, a gólöröm, a játék figyelme és a vasárnapi szurkolók. A második fotósember fényképeket fényképezet, nem kisebb élménnyel, mint a sportos kollégája. Családi, személyes ereklyefotók eredeti környezetben, képkeretbe sarkozva, betűzött gyűrött sarok a kredenc üvegei között, kiürült parfümös üvegcse mögött a rég vágyott kedves kalapban-bajuszban, szakadozott ómama és ópapa és persze a mi gyermekkorunk pöttyös kendőbe burkolva a kanapé pokrócán. Érzelmes élmények, emlékek lógnak ott a falakon, hiába francia, spanyol, bolgár, német a készítés helyszíne, az emlékek, a képszereplők szinte ugyanazok, szívünk legbelső csücskei.

Az internet szerint még négy hétig tart Budapesten a fesztivál, ez komolyan jó hír.

2008.02.26. Ma találtam az ÉS-ben, Darvasi László is járt a kiállításon.

Tavaszi szeles szombatról

február 23, 2008 § 3 hozzászólás

Budapest_2008_02_23

Keleti mese – nyugati világ

február 23, 2008 § Hozzászólás

Dzevad Karahasan - Keleti d�ván“Édesem, drága, rémült kis árvám, kedves kis pávácskám, máris írok neked, hogy megnyugodjon az én pici madaram, és ismét szép legyen. Ne reszkess, nem fogom alátámasztani a félelmedet.
Most menj, és ékesítsd fel magad, fesd ki a szád, és húzd ki a szemed, vedd fel azt a ruhád, melyről egyszer azt mondtad, hogy a szél szőtte (emlékszel, reszkettem, mint a nyárfalevél, amikor néztelek benne; most te is reszkethetsz úgy, mint én akkor, megengedem, sőt meg is követelem tőled, de amazt a rémült, csúnya reszketést hagyd el), aztán, ha megtetted, olvasd tovább a levelet. Azt akarom, hogy szép legyél, hogy olyan légy, amilyennek e pillanatban látlak (te tudod, milyennek látlak, nagyon jól tudod, és ez gyönyörűségesen melenget engem). Most, hogy ilyen szép vagy, folytasd az olvasást, én pedig nézlek a levélből, és szeretlek abban a ruhában, mely oly áttetsző és olyannyira a miénk.
Megvagy? Folytathatom? Most elmesélem azt a történetet, amit már meséltem neked egyszer rég, azokban a napokban, amikor bíbor selyembe burkolózva hevertél, én pedig úgy tettem, mintha ennék. Nem jegyezted meg, persze, mert elkalandoztak a gondolataid, és én sem tuodm, hogy pont így meséltem-e el, mert nem volt kedvem mesélni. Azon járt az eszem, hogy mit ígérsz nekem, és fájt, hogy el kell mennem. A történettel azt próbáltam elmagyarázni, hogy útnak kell indulnom, és hogy miért muszáj megtennem ezt, így aztán el is ment a kedvem a távozástól.
A sivatag legszélén, egy nagy sziklában az egér talált egy lyukat, melybe szépen be tudta fészkelni magát. Elég volt elgondolnia, milyen békés és nyugodt életet fog nyújtani neki ez az odú, máris olvadozott az örömtől. Vége az állandó szorongásnak, többé nem kell megrezzennie minden neszre, többé nem kell fejetlenül menekülnie mindentől, amit lát és hall. Itt minden oldalról védett, és tökéletes biztonságban van. A nyílás olyan kicsi, hogy rajta kívül senki sem bír beférkőzni rajta, az odú pedig elég nagy ahhoz, hogy kényelmes, sőt pompás szállást nyújtson. Isten ajándéka, és igaz bizonyíték arra, hogy Isten jobban szereti őt bármely teremtményénél, miatta teremt mindent kerek e világon, így a lyukat is a legszilárdabb sziklában. Mégpedig épp a sivatag peremén, a helyen, mely mindenkinek, s így neki is, a legjobban megfelel. Alkonyatkor kibújt az egérke a lyukból, hogy harapjon valamit (az orra előtt a mezőn bőségesen akadt élelem), majd bezárkózott az odvába, hogy aludjon, akár a császár vagy más kegyelmesek. S ha majd felébred, biztonságban pihenhet, és a nyíláson át bámulhatja a világot, élvezheti a pompás kilátást, melyet mintha neki teremtettek volna, és így még több örömét lelheti új otthonában.
Ez idő alatt valahol messze, az erdő legszélén, bőszen és éhesen jártkált le-föl az oroszlán, hús után szimatolva. Két-három napja nem került élőlény a szeme elé, és egy falatot sem evett. Már arra gondolt, hogy tele van ugyan a környék gazellákkal és kutyákkal, bivalyokkal és más ízletes étellel, ám ő mindebből nem lát semmit, mert az éhségtől vagy valami más betegségtől elvesztette a szeme világát. És ekkor megpillantotta a tigrist, amint élvezettel marcangol valami szép, nagy állatot, melyből mindketten torkig jóllakhatnának. Nekiugrott, hiába fogadta meg egy pillanattal azelőtt, hogy ilyesmit soha, semmi pénzért nem tenne. Nem, mert büszkesége nem engedi meg neki, hogy a más megkezdett ételét egye, nem, mert a vér nélkül szerzett hús nem is igazi lakoma, és azért sem, mert a tigris nem éppen ijedős, és nem fog elmenekülni akárki elől. Őszintén szólva még most sem volt kedve nekitámadni a tigrisnek, ámde muszáj volt, és megtette, anélkül, hogy igazából tudta volna, mit csinál. Szinte akarata ellenére ugrott neki, hogy csillapítsa éhségét – és beteljesítse az egérnek szánt sorsot.
Borzalmasan, véresen marakodtak, úgy harcoltak, mint két igazi császár és a két legnagyobb hős, bátran, észvesztve. Egyformán erősek és egyformán hatalmasak voltak, úgyhogy sejteni sem lehetett, melyikük győz majd.
Már a csontjuk is látszott, addig marcangolták egymást, több helyütt a szőrrel együtt lenyúzták egymás bőrét, de egyiküknek sem sikerült halálra sebesíteni a másikat. És amikor már úgy látszott, hogy nem lesz győztes, amikor már mindketten kimerültek, elgyengültek, és már-már felhagytak a harccal, az oroszlán véletlenül belekapott a mancsával a tigris szemébe, és egy percre elvakította.
A tigris, véresre harapva és megszégyenülten, a fájdalomtól és a haragtól, a megalázottságtól elhomályosult elmével elmenekült a vereség elől. Felmászott egy fára, hogy kitalálja, miként áll majd bosszút, és megvárja, míg visszatér a látása. És épp, amikor ismét visszatért a szeme világa, mire lenyalogatta a sebeit, és teljes világossággal elé tárult a szégyene, egy elefánt sétált a fa alá. Egy normális tigris sohasem ugrott volna rá egy elefántra, hisz az neki semmire sem jó, és egyébként sem szokása, ám a sebesült tigrisnek most ki kellett töltenie a mérgét valakin, le kellett mosnia valaki vérével a szégyenét és a megalázottságát. Így hát leugrott a fáról, és tébolyultan beleharapott a vétlen elefántba, akit egyébként, őszintén szólva, soha meg sem kóstolt volna.
Az elefántot megőrjítette a hirtelen fájdalom, eszeveszett üvöltésbe kezdett, és úgy nekilódult, hogy döngött a talpa alatt a föld. Ugrált, rángatózott és dobálta magát, megpróbálván lerázni a hátáról a fura támadót. Elakadt a hangja, mire még borzalmasabban felüvöltött, a föld még jobban döngött a talpa alatt, úgy tűnt, hogy megnyílt az ég, mindjárt megnyílnak a sírok, és eljön a végső nap.
A föld döngése és az elefánt borzalmas üvöltése sosem látott zűrzavart idézett elő a nagyvadak meg a kisebb állatok körében, akik békésen eszegettek az erdő szélén és a mezőn. A majmok ráugrottak a zebrák meg a zsiráfok hátára, akik ettől még jobban megijedtek, és tébolyult vágtába kezdtek. A gazellák és a bivalyok, a kutyák meg a vadmacskák, a farkasok és a madarak seregei halálra rémültek tőlük. Mind rohantak ész nélkül, tudomást sem véve egymásról, anélkül, hogy maguk elé néztek volna.
A hátborzongató rohanás a mezőkön át a sivatag szélét is elérte. Megijesztette a kígyót, aki épp a napon süttette a hasát, mire a kígyó ész nélkül belebújt az első lyukba, amit megpillantott a sziklában. A lyukban rátalált az egérre és lenyelte, de azt mondják, az ő kilógó farkára is rálépett egy nagyobb állat, csakhogy a kígyónak ez nem ártott, mert az ő farka ismét kinő, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy akkor még nem ütött az órája.
Hát ez a történet, egyetlenem, mely megválaszolja a kérdésedet. “Mi történik?” Nem történik semmi, csak folyton föl-alá járkál valahol egy éhes oroszlán, aki miatt azt tesszük, amit muszáj, nem pedig azt, amit akarnánk. Ezen a héten semmit a világon nem kívántam úgy, mint veled lenni, ám egy pillanatra sem lehettem együtt még saját magammal sem, mert nap mint nap, reggeltől estig éhes oroszlánokkal kellett foglalkoznom, és más állatokat mutatni nekik, hogy ne engem bántsanak.”

/Dzevad Karahasan: Keleti díván/

Diófának három ága

február 23, 2008 § Hozzászólás

A MEGÖLT LEGÉNY

1

Eltiltják az ifjú legényt
A barna leánytól.
Eltiltja az édesanyja,
A legény nem hallja.
Jár a leány háza körül,
Míg ott marad halva.

Odament az édesanyja,
Költi, de nem hallja.
– Kelj föl, kelj föl, édes fiam,
Borulj a nyakamba.
Gesztenyeszín sárga haja
Vállára van fagyva.

Odament az édesapja,
Költi, de nem hallja.
– Kelj föl, kelj föl, édes fiam,
Borulj a vállamra.
Sárga sarkantyús csizmája
Lábához van fagyva.

Odamene testvérbátyja,
Költi, de nem hallja.
– Kelj föl, kelj föl, jó testvérem,
Borulj karjaimba.
Sárga irhás bőrbundája
Vállához van fagyva.

Odamene a babája,
Költi, de meghallja.
– Kelj föl, kelj föl, édes babám,
Borulj karjaimra.
S föl is kelt a halott legény,
S borul karjaira.

(Marosszék, Sóvidék)

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for február, 2008 at szalonnacukor.