október 6, 2005 § Hozzászólás

Lénárd Sándor
A reggel

Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetôsége van: feketékre s fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra – vagy jövôjük alapján: mennyországra és pokolra ítéltetettekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizothym Don Quijotékra, cyklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelôdnek, intro- és extrovertekre. Egyszerûbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedô kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik, hogy egyik a másikból következik – aki fekete és kizsákmányolt, feltétlenül peches, de ettôl még nyugodtan lehet extrovert – s hogy számtalan átmenet van, akik, mint a legszigorúbb határt is átlépô hermafroditák, mindkét lehetôséget egy személyben valósítják meg. A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztôórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseirôl. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tûrnek számot, statisztikát – de döntôen fontosak lettek volna. Tôlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét,az ébresztôóra az álmokat.
Az új-kaledóniai vademberekrôl olvastam, hogy halálos bûnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.
Jó helyre kerültem: addig alhatom, arníg a lassan erôsödô napfényben az utolsó csillagokkal az utolsó álomvalóságokból szôtt világ képe elhalványul. A régi hangulatok, átcsoportosított emlékek csendesen térnek vissza napközi rejtekhelyükre. Jöhet az új emlékgyártó nap. Reggel van.

Reklámok

október 6, 2005 § Hozzászólás

Szabó Lőrinc

Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
– Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
– Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
– Füst, láng, bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
– Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
– Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
– Hogy eddig csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
– Félelmes az isten ígézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
-Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
– Még a boldogság is rettenetes!

október 6, 2005 § Hozzászólás

“Mind jól tudjuk, hogy minden születő nap egyeseknek az első, másoknak az utolsó napja, de a legtöbb embernek csak egy nappal több.”

“A tanároknak jól tápláltan kell elmenniük az iskolába, hogy elviseljék azt az embernyúzó munkát, amellyel a tudás fáit vagy akár csak apró bokrait elültetik egy olyan talajba, amely az esetek nagy többségében inkább puszta fenyér, mint termékeny föld.”

“… és csak azt mondhatom neked, hogy megfontoltan kell cselekednünk, mindlettőnk számára előnyös döntéseket kell hoznunk, annak tudatában, hogy az élet az egyetlen dolog, amely élethosszig tart, minden más bizonytalan, ingatag, tűnékeny…
… de azt az egy dolgot biztosan tudom, hogy barátok vagyunk, és barátok is maradunk, szükségünk volna egy hosszú beszélgetésre, és aztán, meglásd, minden jóra fordul… csókollak… ennél rosszabbat nem is mondhatna az, aki be akar fejezni egy szerelmi kapcsolatot, azt hisszük, hogy becsuktuk magunk mögött az ajtót, de a végén kiderül, hogy beszorultunk a két ajtótábla közé, hogy a csókollakról, amellyel gyöngeségét elárulva elbúcsúzott, már ne is beszéljünk, és micsoda durva hiba volt az mondani, hogy szükségünk van egy hosszú beszélgetésre, noha legalábbis kötelessége volna tudni eddigi tapasztalataiból és a Magánélet Történetének Évszázadaira irányuló folytonos tanulmányaiból, hogy az ilyesfajta helyzetekben folytatott hosszú beszélgetések rettenetesen veszélyesek, hiszen hányszor kezdődnek úgy, hogy a másik halálát kívánjuk, és végződnek azzal, hogy a karjaiba hullunk.”

/José Saramago: Az embermás/

október 6, 2005 § Hozzászólás

“Együtt élünk, cselekszünk, reagálunk egymásra, mégis – legyenek bármilyenek is a körülmények – mindig egyedül vagyunk.
Az érzékelések, az érzések, a meglátások, az álmok – ezek mindig magánjellegűek és közvetíthetetlenek, legfeljebb szimbólumok segítségével, valódi élességüket letompítva lehet átadni másoknak a velük kapcsolatos, belőlük származó élményeket. Csak az élményekkel kapcsolatos információkat tudjuk megosztani egymással, magukat az élményeket soha.”

“Ha emlékszünk saját veszteségeinkre, gyászainkra, megszégyenüléseinkre, hasonló körülmények között képesek vagyunk vigaszt nyújtani másoknak, és bele tudjuk helyezni magunkat mások helyzetébe – természetesen sohasem teljes mértékben.”

“Ha úgy látjuk magunkat, ahogy mások látnak minket, kitüntetettek vagyunk. Nem kevésbé fontos az a képesség, amelynek birtokában úgy látunk másokat, ahogy ők látják magukat.”

“Valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz megválni a mesterséges Paradicsomoktól. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabb esetben olyan fájdalmas, a legjobb esetben pedig annyira monoton, sivár és korlátolt, hogy a menekülés utáni vágy, az öntranszcendentáció csupán néhány percre jelenik meg benne – ha megjelenik egyáltalán. Pedig éppen ez az, amire a lélek vágyott, vágyik és vágyni fog. A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása – ezek mindegyike, H.G. Wells szavait használva, kapuk a falon.
Privát, mindennapi használatra mindig léteztek vegyi anyagok…
Ezen tudatformáló anyagok többségét csakis orvosi utasításra lehet használni, vagy illegálisan, óriási kockázatot vállalva. A nyugati világban egyedül az alkohol és a dohányáruk fogyasztását engedélyezik. Minden más egyéb kaput, ami a falon nyílik, drognak neveznek, használóikat pedig gonosznak vagy betegnek tartják.
A modern korban sokkal többet költünk italra és dohányra, mint az oktatásra. Ez persze nem meglepő. Az én elől és a környezetből való elszökés kényszere az emberek többségénél állandóan jelen van.”

“A pokol anyagi valóságában való mélységes hit nem tartotta vissza a középkori keresztényeket attól, hogy kielégítsék vágyaikat. Tüdőrák, közlekedési balesetek, sokmillió szánalmas és nyomort teremtő alkoholista – ezek éppen olyan szilárd és megingathatatlan tények, mint amilyen Dante korában az inferno volt.
De mindezek a tények távolinak és megfoghatatlannak tűnnek az itt és most érzékelhető, szinte már tapintható vágyhoz képest, hogy enyhülést, nyugalmat kapjunk valamitől, esetleg éppen egy italtól vagy egy cigarettától.”

“A megvilágosodás nem más, mint mindig tudatában lenni a maga másságában létező totális valóságnak – tudatában lenni, de közben megmaradni önmagunkban, mert állatként csakis így maradhatunk életben, így gondolkodhatunk és érzékelhetünk emberként, így térhetünk vissza szükség esetén a zord és komor logika síkjaira. A célunk az, hogy felfedezzük azt, hogy mindig ott voltunk, ahol lennünk kellett.”

/Aldous Huxley: Az érzékelés kapui/

október 5, 2005 § Hozzászólás

Szabó Győző Gyula

Úgy szeretném…

Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,

Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Más városban, hol este csíp a fagy,

Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nappal, ha egymást ismerni sem szabad,

Éjjel, ha ágyamban kínálod magad,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nem tehetsz semmit! Kirké hiába vagy.

Duzzogj akár, vagy alázd meg magad,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Próbálj csak adni! Kérni nem lehet.

Úgy szeretném, hogy én szeresselek!

október 5, 2005 § Hozzászólás

Nemes Nagy Ágnes

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:
Kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
Beleszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos , barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis magam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
Enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint szárny suhan, suhan velem,
Hintázó tájon, fénylőn végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s az ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen..

október 3, 2005 § Hozzászólás

“A szex minden egyes alkalommal halálugrás, bele az ismeretlenség sötétjébe. A jól ismert partnerrel is új és más minden nap, minden éjszaka. Más lesz a ritmusa, másképp adja magát a férfi és másképp fogad be a nő. Át kell hatolni egy ismeretlen falon, át kell hatolni egy másik testbe, be kell engedni egy idegen testet. Megsemmisülve felemelkedni.
Ehhez hihetetlen mértékű BIZALOM kell. Bízni abban, hogy a halálugrás közben elkap, hogy az én megsemmisülése nem szegényebbé tesz, hanem gazdagabbá, bízni abban, hogy a birtoklás értem és nem ellenem lesz.”

/Bácskai Júlia: Együttélősdi/

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for október, 2005 at szalonnacukor.