október 9, 2005 § Hozzászólás

“Aurora úgy szerkesztette meg óriási művét, hogy tulajdon családtagjai képmásának meg kelljen küzdenie túlcsorduló képzeletével, azt sugallva ezzel, hogy a Cabral-félsziget meghittsége csak illúzió, az emberiségnek ez a hegye, ez a méhkasa, ez a végtelen, metamorf sora a valóság; és Camoens, akárhová nézett, a nők dühét, a férfiarcok megkínzott gyengeségét és megalkuvását, a gyerekek szexuális ambivalenciáját, s a halottak szenvtelen, beletörődött arcát látta. Szerette volna tudni, honnan tudja a lány ezeket a dolgokat, megkeseredett szájízzel érezte, hogy apaként kudarcot vallott, s azon tűnődött, hogy a lány ily zsenge korában hogyan hallhatott már ennyit a világ haragjáról, fájdalmáról és csalódásairól, pedig ugyanakkor alig ízlelt még valamit az öröméből, ha megismernéd az örömöt, akarta mondani, csak akkor lenne teljes a tehetséged, de a lány oly sokat tudott már, hogy ez elijesztette tőle a szavakat és nem mert megszólalni.”

“Nézzük a Tejutat és szerelmesek leszünk, de az univerzum kevésbé törődik velünk, mint mi vele, és a csillagok csak haladnak pályájukon, akármennyire szeretnénk is, hogy másképp legyen. Igaz, hogy ha figyeljük az ég forgását egy darabig, látjuk, hogy egy meteor leesik, lángra lobban és meghal. Ám ezt a csillagot nem érdemes követni; ez csak egy szerencsétlen kődarab. A mi sorsunk itt van, a földön. Nincsenek vezértcsillagok.”

/Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja/

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading at szalonnacukor.

Meta

%d blogger ezt kedveli: