október 10, 2005 § Hozzászólás

Szabó Lőrinc
Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

október 9, 2005 § Hozzászólás

“Aurora úgy szerkesztette meg óriási művét, hogy tulajdon családtagjai képmásának meg kelljen küzdenie túlcsorduló képzeletével, azt sugallva ezzel, hogy a Cabral-félsziget meghittsége csak illúzió, az emberiségnek ez a hegye, ez a méhkasa, ez a végtelen, metamorf sora a valóság; és Camoens, akárhová nézett, a nők dühét, a férfiarcok megkínzott gyengeségét és megalkuvását, a gyerekek szexuális ambivalenciáját, s a halottak szenvtelen, beletörődött arcát látta. Szerette volna tudni, honnan tudja a lány ezeket a dolgokat, megkeseredett szájízzel érezte, hogy apaként kudarcot vallott, s azon tűnődött, hogy a lány ily zsenge korában hogyan hallhatott már ennyit a világ haragjáról, fájdalmáról és csalódásairól, pedig ugyanakkor alig ízlelt még valamit az öröméből, ha megismernéd az örömöt, akarta mondani, csak akkor lenne teljes a tehetséged, de a lány oly sokat tudott már, hogy ez elijesztette tőle a szavakat és nem mert megszólalni.”

“Nézzük a Tejutat és szerelmesek leszünk, de az univerzum kevésbé törődik velünk, mint mi vele, és a csillagok csak haladnak pályájukon, akármennyire szeretnénk is, hogy másképp legyen. Igaz, hogy ha figyeljük az ég forgását egy darabig, látjuk, hogy egy meteor leesik, lángra lobban és meghal. Ám ezt a csillagot nem érdemes követni; ez csak egy szerencsétlen kődarab. A mi sorsunk itt van, a földön. Nincsenek vezértcsillagok.”

/Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja/

október 8, 2005 § Hozzászólás

ROXÁN: De hát a szellem…
CYRANO: Gyűlölöm, utálom
A szerelemben! És bűnnek találom,
Ha az ember, forrón s híven szerető,
Szavakkal játszik! Eljön az idő,
– És szánom azt, akit nem ostromol
E drága perc – mikor a szív komoly
Szerelmet érez… mélyet és valót,
Mely bántásnak vesz minden cifra szót!
ROXÁN: S e percet hogyha eljöttnek tekintem,
Mit mond nekem majd?
CYRANO: Minden, minden, minden
Ajkamra tódul!… Rád dobálom sorba,
Egész csomóstól és nem kötöm csokorba!
Megőrülök!… Szeretlek!… Gyönyöröm
Súlyát nem bírom!… Megfojt az öröm!
Szívemben mint apró ezüst harang,
Függ a neved Roxánom… s mert beteg
Vagyok a vágytól s folyvást reszketek,
A csöngettyű szól és a tiszta hang
Roxán nevét csöndín szüntelen!
A képed ott járt mindenütt velem.
Emlékbe zártam minden semmiséget.
Tudom: tavaly május huszadikán,
Megváltoztattad reggel a hajéked.
Ó, ez a haj napként ragyog le rám!
S mint a szem, merőn a napba nézve,
Káprázva lát piros gömböt sokat!
Úgy látok én, hajadtól megigézve,
Aranysugáros szőke foltokat?
ROXÁN: (megindult hangon)
A szerelem!…
CYRANO: Az!… Féltő, szenvedélyes
Vad indulat, amit a szívem érez,
Gyötrő, komor… valódi szerelem!
De nem kér semmit önző módra! Nem!
Hogy boldogabb légy, üdvösségemet
Akármely percben átadnám neked,
S jó tettemet nem rónám soha föl,
Hogy meg se tudd… Csak néha, messziről,
Gyönyörködném sugárzó életedben,
S örömmel súgnám: Ezt én cselekedtem!
Ha rám tekintesz, egy-egy új erény
Sarjad ki bennem s jobbá válok én!
Kezded-e látni? Ó, érted-e már,
Hogy e homályban, mint meleg sugár
Röpül feléd a lelkem? Drága éj,
Kedves homály, fönséges szenvedély!
Én, én beszélek és ő hallgat ott!
Bohó szívem szebbet nem álmodott
Soha, soha, mint e csodás valóság!
Küldj rám halált most, ó, isteni jóság!
Az én szavamtól reszket odafönn
A kék gallyak közt!… Úgy van, reszket ön,
Gyengéd levél a levelek sorában…
Érzem, hogy reszketsz lelked mámorában!
Zavart kezecskéd, gyönyörű virágom,
Hozzám remeg e nyíló jázmin ágon!
(szenvedélyesen megcsókolja egy lecsüngő ág végét)

október 8, 2005 § Hozzászólás

Octavio Paz
Kezem

Szétvonja lényeged előtt a függönyt
Egy másik meztelenségedbe pillant
Felkutatja a tested más testeit
Kezem
Testednek új testet fedez fel

(ford.: Somlyó György)

twohands3

október 8, 2005 § Hozzászólás

HÁY JÁNOS

Látogató egy más világból

Meglobban a firhang,
pattan az ablaküveg,
valaki besurran hozzánk,
mikor te nem vagy velem.

Jön egy más világból,
jön, és azt ígéri majd ő pótol,
ebédet főz, zöldséget hámoz,
ha beteg vagyok, ápol.

Valami angyalforma,
egy kicsit igaz sánta –
nappal rendezné az életem,
és mellém bújna az ágyban.

Ott lenne velem a paplan alatt,
néznénk az elsötétült házfalat,
ahogy egy-két lámpa
fényt vet a kerti fákra.

Szorult hozzám, hogy mutassa,
a bőre milyen meleg,
ha víz loccsan rá
gőzösen sistereg.

Mintha most lenne tizenhat –
suttogja, holott előbb
nekem igérte az örökidőt,
ha szeretem.

Amikor nem voltál velem,
sánta angyalt küldtek
a sánta istenek,
hogy királlyá tegyenek,
de visszalöktem, mondja meg
az az ország a határaimon túl van,
az én birodalmam te leszel.

október 7, 2005 § Hozzászólás

“Mert az az az ember, aki visszajön a kapun, sosem lesz pontosan ugyanaz, mint aki átlépett rajta. Bölcsebbé válik, de veszít gőgös magabiztosságából, boldogabb lesz, de kevésbé önelégült, alázatosabban ismeri el saját tudatlanságát, de jobban megérti majd a szavak és a dolgok közötti összefüggéseket, a szisztematikus logika és a megfoghatatlan titok kapcsolatát – azét a titokét, amelyet örökösen, de mindig hiába próbál megérteni.”

“A meszkalin élettani hatásáról tudunk egy keveset. Feltehetően (mivel egyelőre nem lehetünk bizonyosak felőle) az agyműködést befolyásoló enzimrendszerre hat. Ezzel csökkenti az agynak, mint az értelmet a bolygónk felszínén található élet problémáira összpontosító eszköznek a hatékonyságát. Az agy – nevezhetnénk úgy – biológiai hatékonyságának csökkenésével, úgy tűnik, a tudatba juthatnak a mentális események bizonyos fajtái, melyek rendes körülmények között kirekesztődnek onnan, mivel a létfenntartás szempontjából hasznavehetetlenek. A biológiailag haszontalan, ám esztétikai és néha spirituális tekintetben is értékes anyag olykor betegség vagy kimerültség eredményeképp is befurakodhat a tudatunkba; esetleg koplalással, vagy egy sötét és teljesen zajmentes szobába bezárkózva is előidézhetjük ezt az állapotot.”

“Bármi, ami a természetben vagy a művészetben emlékeztet azon jelentőségteljes, ragyogó tárgyakra, melyekkel a tudat ellenpólusainál találkozhatunk, képes előidézni, ha csak részleges és gyengített formában is, a látomásos élményt.”

/Aldous Huxley: Az érzékelés kapui/

október 6, 2005 § Hozzászólás

“Amikor egy hatalom vagy egy hatalmi csoport elsődleges célja – a háború elkerülésének eszközeként – a béke megteremtése volt, a nemzetközi rendszer a legkegyetlenebb szereplőnek volt kiszolgáltatva. Helyesebb cél lett volna az erők egyensúlyán alapuló stabilitás.
Az igazi európai típusú konzervativizmus jellemzője, hogy akkor is a stabilitást keresi, amikor ezzel egy elnyomó rendszert védelmez.”

“Az a mentalitás, amely az alkudozást uralja az arab világban, többet jelent, mint pusztán huzavonát az ár felett. Egy bizonyos ponton, még mielőtt az alku létrejönne, ki kell alakulnia egy személyes köteléknek is a vásárló és az eladó között – egy bizalmi szövetségnek, amely a barátság érzését kelti bennük.”

/Henry Kissinger életrajzából/

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for október, 2005 at szalonnacukor.