A társulat a Fruit Bats, most augusztusban jelent meg a legújabb lemezük, a The Ruminant Band. Kicsit hasonlít a Beatlesre, kicsit az Allman Brothersre, megtanulható szövegekkel, egy közepesen álmos angol délutánra igencsak odaillő, főleg ha háztartási sertepertét kell művelni és kint eshet az eső meg néha kisüt a nap.
× Háromnegyed órás porszívó-attakra kiváló, de utána keresnem kell valami mást.
×
Paolo Nutiniért most odavannak a londoni csajok, nagyon hip és cool, szinte minden újság ír róla, koncertek, bulik, sikítás. Az egyk szombati
képesújságban olvastam nemrég egy cikket a fiúról, Angliába bevándorolt olasz család tagja, ő már itt született, de nagyon erős a családi olasz kapocs, nagyszülőkkel, tágabb rokonsággal. Hazajár, merít, visszajön, bulizik. Meg persze gitározik és csajozik.
A legelső albumáról a Ten out of ten című számot hallgattam először, majd rögtön ráismertem, kihez tartozik a rádiókból agyonhallgatott Candy című dal.
Rögtön találtam is címkét, hogy el ne felejtsem, ő az a srác, akinek a nagyapja hangja van a torkában. Különben nem is rossz. Kedve támad az embernek csörögni egyet… vagy kismotoron furikázni egy városkában?
Koncerten. Majd kicsit később érdemes lesz visszanézni, vajon mi lesz/lett belőle.
**
Amos Lee ugyanabban a programajánló újságban volt, apróhirdetésben, koncertje volt egy pubban. Careless és az Ain’t no sunshine. Úgy találtam rá véletlenül, hogy a sarkon volt és feltűnt, mennyire drága a belépő. Ebben a városban egyenes arányban áll az felkapottság az árakkal, vagy fordítva és sokszor ami drága, jó is! Irány akkor a barátunk háza, google, és mindjárt a lejátszóban a srác, egy kicsit császkálunk, hadd szóljon, aztán majd elválik.
Ezt a kellemes kis zenés adást (EZ meg még jobb) találtam meg a telefonra, esténként, ha a zárós műszakban vagyok, mindig ezt hallgatom, amikor jövök haza. Gyorsabban jövök és egy kicsit átmozgat a feszült nap után, a lábam se fáj annyira már…
Ahogy most kutászkodtam a neten idelinkelhető példák után, Marc Gunn oldaláról eljutottam a Barbarian Pipe Bandhoz, el is kezdtem hallgatni a hallgatható bemutatójukat, és egészen erősen egyetértek ama megállapítással, hogy a zenének van tudatmódosító hatása, abban az értelemben, hogy elvarázsol és kikapcsol. Kapcsolok is ide mindjárt három példát. 1 2 3 Ha sokat hallgatom, teljesen máshová visz el, tisztulnak a gondolataim, csendesednek és kialakul egyfajta lebegő érzésem, amely megerősít abban, hogy bármi megtörténhet. 
Megtaláltam sok dal szerzőjét és címét, amelyek tetszettek, egyet rögtön annyira, hogy most vadászom a hosszabb változatát. Ők a Rattle the Boards és a The Parish Platform című lemezükről van szó. A kedvenc dal pedig ezen a lemezen a tizedik, a The Nightingale. A refrénje miatt tetszett meg bizonyára, mert éppen a mi London Roadunkon mentem hazafelé, amikor énekeltek az ő London Roadjukról és ez pont olyan kedves egybeesés volt, mint az első londoni zenevadászatom nótája, Tori Amos Welcome to England c. száma. Akkor kezdtem dolgozni a mekiben pont, amikor kijött a lemez. Meg én is :)
A második nagy kedvenc a 67-es adás 39-edik percénél kezdődik, ez akkor lett kedvenc, amikor elfelejtettem lakáskulcsot vinni és negyed órát topogtam egy tízcentis eresz alatt, kint meg nagyon zuhogott a eső. Mégse éreztem magam szomorúnak vagy bosszúsnak, csak vigyorogva ugráltam, hogy ne legyen hideg. Ők a Fiddlers 3 és a Boots and Shorts című nótájuk csinálja ezt, a Volume 3: The Rhythm Chapter lemezről.
Május 19-én jelenik meg hivatalosan, keddig hallgatható az album hivatalosan itt. Ma láttam a hírt, be is kapcsoltam, barátkozom, kint hol eső kopog az ablaküvegen, hol a szél tépi az ablakot, néha meg kisüt, pedig fél nyolc van este, azt hiszem, kiváló hangulatjavító lesz, amolyan szokásosan csendes de erős zene.
A legnagyobb sikítás akkor történt, amikor előkerültek a filmzenével töltött kazetták és ezek közül is az Eper és véré. Koleszos voltam, még kezdő és elsős, aztán a második vizsgaidőszakban nagyon nagy kedvenc volt. Sokkal később láttam a filmet, itt a vége, itt meg a kedvenc dal.
A másik kedvenc az Arizona Dreams. A kezdet éz egyik kedvenc. Illetve a zenékből mindegyik kedvenc és a filmet is láttam legalább húszszor.
A lista filmzenés részében a továbbiak: Flashdance, A padlás (abszolút), Zongoralecke, Apám nevében, Légy jó mindhalálig, Rocky Horror Picture Show (kedvenc), The Crow (érdekes, ezt a filmet sohasem láttam, nem is vagyok rá kíváncsi, de a zenéjét szerettem akkor, bár most már meg nem bírom hallgatni).
Na még egy dal, utána repülünk.
*
Az időszak: nyolcvanas évek nagyon vége, kilencvenes évek eleje, kockás ing, farmer, szőrszatyor oldalt, index. Válogatott a lista, azokat írtam ide, amelyeket azóta nagyon keveset hallottam. A végén a többi ömlesztve.
A nagyszerű hangulatra való tekintettel, egy üde kis szám. A.E. Bizottság. Balanescu Quartet: Possession 1 2 Big Black 1 Billy Joel 1 2 Björk: Debut 1 Bonnie Tyler: Natural Force 1 Faith No More: Angel Dust 1 2 Fleetwood Mac bestof 1 2 3 Guns N’Roses: Lies 1 HBB: Vadászat 1 Jane’s Addiction 1 Janis Joplin bestof 1 2 3 Jethro Tull: Broadsword 1 Kispál és a Borz: Ágy asztal tévé 1 Laurie Anderson: Mr Heartbreak, Strange Angels 1 Leonard Cohen: I’m your man 1 2 Lisa Gerrard: The Mirror Pool 1 2 3 4 M.É.Z. 1 Pink Floyd: Meddle 1 Sisters of Mercy: Vision Thing 1 2 3 Sonic Youth: Washing Machine 1 The Perfect Name: Könnyek és virágok 1 The Pogues: Irish Rovers 1 Tracy Chapman 1 Vangelis: Spiral 1 Vaya con Dios: Flies 1 Yello: Zebra 1 2 Young Gods: Play Kurt Weill 1 2 *
Ezeket hallottam már azóta is, cd, mp3, rádió, csapból némelyik: 60-as évek táncdalai válogatás. ABBA bestof. Baba Yaga. Benkő Dániel válogatás. The Irish Rovers of Budapest. Cream bestof. David Lee Roth. Dead Can Dance: Aion. Deep Purple all. EDDA mix. Enigma 2. Ennio Morricone bestof. Frank Sinatra: The Reprise Years. HBB: Blues az esőben. HBB: Tábortűz mellett. Hortobágyi László: Transreplica meccano. Iggy Pop. Jethro Tull all, de különösen a Heavy Horses és a Passion Play. Jimi Hendrix all. John McKenna’s Jig: The Braes of Moneymore. Kings Galliard: Rocky Road to Dublin 1991. Kispál és a Borz: Föld, kaland, ilyesmi. Massive Attack. Mike Oldfield all. Ministry. Miquel Montanaro soproni koncertje + Vents D’Est. Nick Cave: Let love in. Nirvana: Nevermind. Pearl Jam: Vitalogy. Prodigy: Music for the jilted generation. Queen: A day at the races. Queen: A night at the opera. Republic: Tüzet viszek (760 Ft volt a címke a dobozon). Sebestyén Márta: Dúdoltam én. The Art of Noise: In visible silence. The Cult: Pure Cult. The Cure: Disintegration. The Cure: Mixed up. The Cure: Three imaginary boys. The Mission: Carvedinsand. The Police all. The Whistlebinkies and Ted Makena 1977. Tom Waits all. Vangelis: 1492.
*
A nap végére meglett a terven felüli linkje is a napnak. Nemmegmondtam linkincs ez – a helyzet neve, és a dal, amit mellékesen megtaláltam, és ezer éve nem…. Sziámi: Világegyetemista. Hogy lehetek ennyire régi? Mennyi sört kapott e zene mellett az akkori vesénk…
kőkori és hőskori emlékdarabok kerültek elő a madár alól, amelyekből madelein lett seperc alatt. A fizikai valóságban ez azt jelenti, hogy eljutottam ahhoz a dobozhoz (az egyikhez, az egyikhez csak!), amelyben a zenei kazettáimat tároltam, hogy hátha még egyszer… belehallgattam most néhányba, de annak a technikának leáldozott már a csillaga. Recsegés a legjobb eredmény, nyúláshangú a legtöbb és sajnos az egyik szalag el is szakadt. Fekete zsákba kerültek, de előbb egy listába, majd ide.
Konyhafilozófiai töprengő mondat sikeredett egyszercsak: ki hitte volna, hogy az egykori nagy értékkel bíró tárgyak, több polcnyi műanyag dobozka és a belőlük kijövő zene, a hozzájuk tartozó hatalmas hangulat a kilencvenes évek elejéről mára, 2009-re egyetlen kis textfile 56 kb-jára zsugorodik? Következett még egy töprengő mellékmondat: na de az emlékek szépsége nemhogy csökkent volna…
Ahogy írtam fel a címeket, feltűnt, mekkora az eklektika, rockzene, elektromos, népzene, ipari zaj, minden volt ott, no meg persze romantika és mélabú, mint általában a kezdő húszévesek lelke, egyszerre zavaros, egyszerre felemelő, aztán tanácstalan vagy mindenttudó vagy határozott és sokszor félénk.
A mindenttartó TeCső segítségével el is telik mindjárt ez a nyomi esős délelőtt, itt bent meleg van és roppant kedves emlékekkel teli zenélgetés. Még várok egy infóra, és nyaggatom magam, hogy haladjak a pakolással.
inkább ma este, mint holnap, holnapra alvás a terv, súlyos döntés előtt jó a tiszta fej, hová megyek lakni, ahol tejet kapni, izé, ahol fejet kapni most nekem :) egy utolsó kört futok még az egyik kedvenc társaságommal (a Nájlongyári Spinék Happy Band ők ám inkognitóban, néha) és aztán beköszönt a 2009 és ha minden igaz, gyökeres lesz.
*
Bori szerint a legszebb szerelmes dal.
Rodrigo Leão lemezére nemrég bukkantam rá, akkoriban is esőre állt, most is úgy volt délután. Nem nagyon kutattam utána, kiezmiez, csak hagytam, hogy a zongoraszó kiszállingózzon a lejátszóból és mint a füst, elillanjon és hagyjon maga után egy kis kedves nyugalmat. A sárga dobozba tettem három számot, ízelítő.
*
De még mielőtt megszáll a pokrócba bújtatott fokhagymaszag és elmacskásodnának a lábaim, gyorsan ide egy kis vicceset is. Eredetileg a ‘have me’ fordulat helyett egy vulgárisabb szerepelt, de az ámerikai PC átírta, hát í.j.
ITT szól.
Biagio Antonacci zenélget ma este, még nem balladai homályban, de már erősen sötétedik, a tea melegszik, a hangulat olasz. Toszkánai képek nézegetése mellé kifejezetten ajánlatos. A Vicky Love c. albumot választottam.
Új kedvenc érkezett, pont mint az augusztus.
A prágai kiránduláson sikerült elkapni ezt a kirakat-képet, a retrónak nevezett irányzat odakint is tombol – mondhatnánk első ránézésre. A kép egy kivágás, az egész kirakat az egyik vencel-téri nagy könyvhodályból erről a stílusról szólt, rá se fért mindenki a fényképre. Le is vontam a következtetést, szó sincs itt retróról, ez a stílus virul és él és sutba a musictelevisionnal, Karel Gott összes lemeze azonnal kapható. Helena Vondrácková-dalokat nemrég fájlcseréltem, így aztán hanggal is megvan az érzés, három taktus után röpülés a nyolcvanas évekbe vissza. Viccesnek hangzik viszont a cseh nyelvű amerikai nóta, nincs valódi tudásom a szövegről, feltételezni viszont merem, hogy a fordítás nem szöveg-, hanem korhű. Mindenesetre érdekes.
A narancssárga BOX-ban van három példa.
Csak mert annyira gyorsan elszaladt ez a hétvégének kinevezett pár óra, és mire belejönnék a pihenésbe, már kezdeni is kell a következő mókuskereket, vagy mákdarálót, vagy mindegy is, hogy minek nevezem. A zene elvisz a vad nyugatra egy kicsit, az a fajta gyerekded kicsi country, ami váratlan utazásoknál olyan hangulatos.
December ötödike, este. Idén nem tudok menni, sajnálom is nagyon, hát annyiban maradok, hogy a korábbi koncertélményeimet ismételgetem, képen, videón, zenében. The Braindogs – és most szívfájdalom, a dalok miatt is, a hangulat miatt is.
Masszaszürke nap végére mi lehetne más hangulatjavító, mint egy kis dünnyögő énekszó, ami a háttérben megvidámít? Vagy ha úgy hozza a kedvszél, akár tapétaszaggató hangosan is? Vagy közepesen, de akkor nem baj mellé a mézes tea és a kispárna.
Tori Amos és az ő Tales of a librarian című lemeze keringett a lejátszóban ma délután. Bár lehetett volna akármelyik lemeze, mert mindegyiket szeretem, ezt talán egy hajszállal jobban.
Az Allmusic.com-on bele lehet hallgatni.
 | csigusza on A valóság váza |
 | Meta Hari on Rettenetes iramban |
| Meta Hari on Rettenetes iramban |
 | Vera on Rettenetes iramban |
 | rhumel on Rettenetes iramban |
