A valóság váza

Van egy utca útközben az étterem felé, ahol csak romos házak vannak. A napokban lettem figyelmes arra, hogy elkezték őket takarítani. Kidobálták a szemetet és a volt lakók “hagyatékát”.
Erre a gyönyörűségre lettem figyelmes, katt, katt… A vászonhuzat már lemállott, csak a rugóköteg hajladozik a súlyos novemberi szélben, nekem annyi maradt csak, hogy elképzeljem azokat a fekete fenekeket rajtuk.
Most már tudom, melyik rugó nyög, melyik nyikorog és melyik szúr alattomban.
Egyébként a bérszobákban mindenhol ilyen matrac van.

A Harrods áruház november esti kivilágításban

Rettenetes iramban

peregnek a napok… lassan két hónapja is lesz már annak, hogy megvolt a Nagy Szeptemberi Hazalátogatás, a fényképeket és az azóta történt fényképeket még csak most bírtam feltölteni a webalbumba. Illetve elkezdtem a töltést. Ha ilyen ütemben haladok, februárra lesznek hozzá feliratok, pedig most kéne még megírni azokat, amíg emlékszem rá, emlékszem a csavargások helyszíneire.

Félben lévő leveleim is várnak még a sorukra. Csak jelzem, én élek, pont mint egy fontkereső bevándorló robot, reggel beindítom a motort, hol kávéval, hol ánglius teával, aztán hátizsák fel és irány a város, melóhely, használt-papagáj-üzemmód, láb- és hátfájás, ésvagy kapcsolat havonta egyszer, akkor igen, amikor havonta egyszer eljő a sárkány-üzemmód is, dög hormonok, lassan csillapulnak, szóval a napok a szokásos (hangulati és tettleges) keszekuszaságukban folynak bele időm Temzéjébe, gát kéne, vagy megint egy kis pauza. Hogy kitisztuljon a kép, hol vagyok és mi történik velem. A miértek most egyáltalán nem érdekelnek. És  mostanában megint sztorikat álmodom, egyáltalán álmodom, ez is olyan szakaszos az életemben, fene tudja hová tenni, csak most erősen visszajön a közelmúlt, még a magyarországi utolsó évek, jaj, reggelre sokszor gyűrött lélekkel ébredek. Viszont az új matracom sokat egyenesített az éjszakai helyzeten, rugóval a seggemben már ritkábban ébredek. Na pedig sűrűbben lenne jó, hogy haladjak is végre valamerre.

Ű.

Ablakból reggel

Kicsit csalok, mert a kép csütörtöki, de még azóta sem változott a helyzet.

Fura helyzet áll elő, mikor küldtem ezt a képet a netre, még hajnal volt, sötét. Aztán amikor eljött a felkelés ideje, kiderült, hogy köd van. Az a jó rendes köd, amiről híres ez a város. A Fene Nagy Köd. Szó szerint tejfehér. Az első ilyen nap most ősszel. Egy kicsit csipked is a négy fok, de az angolok még mindig nem tettek le a mezítlábas papucsban mászkálásról. Ez a köddel együtt még mindig új nekem :)
Tavasszal nem volt köd, hiányoltam is.
Egyébként ma megint múzeumba megyünk. V&A Museum.

November első hétfőjéről

November első hétfőjén még ott az előző vasárnap bélyege, aznap betört a városba az a fajta őszi időjárás, ami már csak egy hajszállal marad el attól, amit Európa keleti felén zegernyének mondanak. Mindenféle irányban esett, mit esett, zuhogott, felülről semmi sem jött, csak a szél és olyan barátságtalanul csapkodta a vizet a toronyirodák között, hogy még a kutyának se volt kedve kimenni, hát még ezen gondolkodni!

A hétfőre már úgy számítottunk, hogy hideg lesz és véletlenszerűen esni fog. Mivel ezt mondta a tévé is, hát felöltöztünk rendesen és tető alatti programokat szerveztünk a közös kirándulós szabadnapunkra. Délben kis navigációs hercehurca után (andi herce volt, én hurcoltam magam rossz helyre) az időjárásjósok minden figyelmeztetése ellenére vígan reggeliztünk a V&A múzeum előtti padon, sok perceket és közben hét ágra sütött a nap és a pulóverek a táskában maradtak. Szóval bizonytalan egy pálya a meteorológusé, hát még Angliában esőt jósolni!

A V&A múzeum láttán meghúztam a véleményemet a British Museum-ról. Az csak egy bazi raktár. Itt a nyomasztóan drága és értékes holmikból, épületrészekből – nem viccelek, tényleg volt nem is egy templomsarok az egyik teremben, meg a Trajanus oszlopa Rómából – és csetreszekből, ruhákból és még amit nem is láttunk… akkora nagy halmot hordtak össze, hogy egy negyed kerületnyi épületet kellett föléjük építeni. És még azt a tanulságot is levontam, hogy az angolok a harácsolásban még a Vatikánon is túltettek.

Este pedig egy légtérben tartózkodtunk Jimi Hendrix, Bob Dylan és B.B. King gitárjaival. Hard Rock Café. Csakis nyálcsorgatásnak. Viszont a Shop-ban elkészült az idei év legnagyobb londoni videója. Egy kutyajáték-nyüffögő plüssgitár segítségével.

Miért nem szerelnek a búgócsigára sebességváltót?!

Két hónap alatt annyi minden történt, hogy még arra se voltam képes, hogy mindezekről a meglévő fényképeket netesítsem. Mintha két év akaródzott volna ide belesűrűsödni… aztán néha azon kapom magam, hogy képes vagyok unatkozni, na jó, ezt általában a pult mögött szoktam véghezvinni két perc semmittevés közben.

Amióta megvan az új netbook, azóta van ismét vindóz (kicsit körülményes a linux-telepítés, de meg kell oldanom, mert a kisgép billentyűzetének vindózos megoldása enyhén trágya és a gépelhetetlenségtől ideges vagyok és mogorva) plusz minden más a saját lustaságom miatt van. Nade. Legalább egynegyed kupac fénykép felment a netre, újabb tárhelyre, mert az előzőek (nullától háromig) már megteltek. Feliratozást nem ígérek.

http://picasaweb.google.hu/metaharis4

A magyarországi látogatás óta érzem nagyon felgyorsultnak és kizökkentnek az időmet. Az kolbászkarácsony volt, amikor a barátaim itt voltak négy napig, utánuk megint egy szédülés (majd kifejtem, de ezen nyammogok már majdnem két hónapja, egyszercsak összeáll majd) és már megint át kell tervezni a jövőt, a madárinflu is itt kering, meg az idióta angol világ…

Közben az ágymatrac rugói virágzásnak indultak, véletlenszerűen vagy fenéken szúrtak vagy derékzsibbadást hoztak, megálljt parancsolni neki csak 35 font kiadásával tudtam, de olyan klassz matracot lejmoltam az IKEA-ban (plusz hat fontért három takarót is összesen), hogy megkeménykedett az ágyam és elmúlt benne a hideg is, ami alulról próbált felfurakodni. Valamint további tíz font kiadása után van már egy szobamelegítő ventillátoros kattogószörnyem, pont úgy néz ki, mint a Fekete Lovag a Gyalog galopp-ból.

Mindezek egymásra és egymás mellé rakásával, továbbá az ágyneműtartók bekönyvesítésével olyan kuckót csináltam, hogy nehéz onnan felkelni. Délben.

Az angoltudásom fejlesztése tele van kívánnivalókkal. Én kívánnám már a folyékonyabb tudást, de hiába toltam rá négy tequilát meg egy gint, nem lett jobb, bár az ingyen céges pia  nem egy csodaszer (október 22, crew party a bohócéknál – ma tudtam meg, hogy karácsonykor lesz még egy). Azt hiszem, kénytelen leszek átmenni egy másik étterembe, másik beosztásba, hogy javuljon a kényszerem és beszéljek még többet.

Egyébként paráztatom magam az angol téli időjárás miatt, hogy sok eső meg szürkeség és napfénytelenség lesz, ami sose szokott feldobni, csak nyűgösíteni. Ha meg kizökkenek, észreveszem, hogy milyen szép az ősz, két hete nem esett rendesen, minden csupa narancssárga, piros és barna, kész veszteség ezt neonfény alatt bezárva tölteni. Megyek is kifelé, amint lehet, remélem, a hétvégéig így marad, meg egy kicsit még tovább is. Hihetetlenül színes minden idekint és a fények is mások, mint otthon, de nagyon feldobják a várost az őszi színek. Illata nincsen az ősznek. Se.

Koordináták

Gyomai (csabai) rettenetes kolbászkarácsony van. Ráadásul felzúzunk a London szemére, egy kör este fél hattól. Végre leesett ez a mérföldkő is a szívemről most kakukk énekeljen dobogást két rohanás között.
Zsu&AFK levelekkel tartozom fél nyár óta és a Józsiék Osztálynak is 3 hete tartozom, haholnap semmi világvége, akkor hamarost pótolom, tartozom persze még sok mindennel, de elvesztettem a klónozó doki számát.

Keleti üdvözlettel

szakadozott valóságok

Akkor kedden, amikor visszarepültem Londonba, szeptember volt még, 29. Ma meg már október van és 9. Közben csak munkanapok voltak, ma az első szabad. Akkor kedden a repülőn éreztem már az orrdugulást és a torokkrákogást, melegem is volt, aztán kitört. Azt hiszem, hoztam ide egy jó kis magyarmadár-vírust, influ ez, bizony. A megfázásra gondoltam először, de mint később kiderült, a lakótársaimon is sorban végigment a dög, a kollégáim fele szintén beteg. Ezért aztán eszem a kivit, a magyar vitamint és a nyálkaoldót, meg dolgozom túlórában a tápos angolok helyett. Két pulóverrel az egyenruha alatt. A szokásos őszi/tavaszi vírustámadás szokásos hét napja helyett már a tizediken vagyok, viszont már egészen jól. Pár nap még a trüttyögés vége, aztán erősen mehetek bele az esőbe, megint.
Volt itt egy klassz kis októbereleje, meleg, napfény meg a minden, csodálkoztam is, hogy milyen jó. Két napja viszont beütött az egyenszürke. Erről azt mondják a kollégák, hogy angol ősz és angol tél. Tehát áprilisig ez lesz. Kezdem érteni, miért isznak az itteniek.
Arra gondoltam, hogy ha összekötöm az esőt a kádban fetrengéssel és a teáscsészényi ivással, teát persze tejjel, akkor talán átvészelhető lesz az évszak. Amúgy meg az itt kapható gyapjú pulóverek és felsőruházati melegségek miatt egészen jó a közérzetem. Az esőkabátom kopik csak.
Műszaki problémákról.
Sokszor alig van net este otthon, a lakótársak túlméretezett filmletöltési háborúja miatt, ehh, minek ez, nem tudom. Kihoztam magammal a filmgyűjteményem felét, a kézitáskám korlátlan súlyára való tekintettel repültem vele, aztán meg görnyedtem a Gatwick-Croydon távon, viszont végre van tartalom a filmekben, csak legyen idő nézni is. A számítógépem, az ősöreg laptopom energiabeviteli csatlakozó pontja kissé megtérdelt, a cédéíró is akadozik, de az energiaválságra való tekintettel tegnap csütörtököt mondtam és elszaladtam venni egy másik gépet.
Legalább volt értelme ennek a 55 órás munkahétnek.
Acer Aspire One netbook megy most, hamarosan tartok egy op.rendszer gyalulást, aztán már minden békességesen mehet a régi medrében tovább.
A felgyűlt élményanyaggal is kezdenem kell valamit. Főleg, hogy Madárandi is megérkezett vissza, kezdünk a csavargyárban ismét, tehát lesz fotó, fotó, fotó… A nyelvvel is haladok. Indián örömtánc majd egy másik bejegyzésben.

Az októberi telihold döbbentett rá

hogy itt mindenki masszívan hibbant. Szerda délutántól folyamatosan dolgozom (a nagy szabadságolás ugye itt úgy megy, hogy amíg nem dolgozol, ne is egyél, fizu nyista), a vendégek az étteremben egyre furábbak.
Vagy én tudok egyre jobban angolul és az ő tipikus humoruk egyre jobban villan – nincs határozott tudományom e téren, de hogy egy sor elmebeteg-vicces dolog történik, én meg mint a fakutya.
Két napja, sőt, már három! azon röhögök, ahogy a Sárga lesrilankázza az egyik kolléganőt, aki egyébként Shrikala. Viszont indiai születésű a csaj, minden hinduság látszik rajta, járás közben műteni lehetne és még csoszog is, habár penge a feje, csak kissé sokat beszél és fontoskodik. És azt le se tudom írni, milyen egy kínai angolja, amikor éppen nem kutyaugatást utánoz, hanem viccel. Szólval Srilanka most idecsöppent a bandába, mindenki csipkelődik vele és én is teli szájjal vihogok az új becenevén, naná, most már nem engem szívatnak. Azt hiszem, nem etikus ez, de annyira jól esik, hogy már kikerültem az alanyok közül, hogy gátlástalanul röhögök. Semmi lelkiismeret és az ő furkálása is off.
Ráadásul.
Ahogy itthon nálunk a nagyon szegénység jelzője a banglades, úgy az indiai lakosok között, akik londoni bevándorlóként élnek, ugyanilyen lesajnáló a Sri Lanka név. Hát ez új volt és még egy strigula a működő rasszizmus mellé.
Teljesenmás.
Tegnap este, amint kocogok hazafelé azzal a fáradt pingvin járásommal és még a talpam is fájt (fight volt, na), találkoztam egy villogó szem tulajdonosával, amint az éppen az angol alacsony kerítésen elhagyott félig üres pizzásdobozból húzta ki a maradékot. Őkelme róka volt. Ráadásul még vagy tíz percig azon gondolkodtam, hogy hívják ezt a dögöt angolul. És sehogyse jutott eszembe, pedig már a vakondnál tartottam, ‘aki’ gopher. Hazaértem, köszönés után rögtön hogyhíjjákarókátangolul, fox vagy mire is gondolsz, ánem-arraafolyékonyra-csakazállatnevekell….
Ma este már kettőt láttam, amint kedélyesen fosztogatják szaladgálás közben a kukákat. Érdekes, most tudatosul, hogy kóbor macskát egyet sem láttam errefelé. Ravaszdiból annál többet. A kertünkben a rókalyuk még a műholdról is látszik.
Jamég.
A masszív hibbantságról a folyományok. Az étteremvezető a legnagyobb forgalom idején egy összecsavart mosogatóronggyal hajkurássza a legyeket a kasszák körül. Eredeti angol csávó. Ugyanő a Facebook-on vicsorító vigyorral szerepel. Másik angol csávó: háromnegyedes ujjahosszú szövetkabát, alatta kockás ing, szűk fekete farmer, amely boka fölött úgy öt centivel hirtelen befejeződik, felfelé kunkorodó orrú cipő, elég alaposan koptatva orrától a sarkáig – megszólal és értelmes angolt használ (belvárosit), majd befejezi a kajarendelést és előhúz egy teletubbis bukszát, amiből fizet…
A rókát majdnem sikerült lefényképezni, legközelebb résebben leszek.

Fél lábbal a hétfőben

és fél lábbal a böröndben vagyok, hétfő délelőtt el kell készülnöm a szajrétömörítéssel, húsz kiló kifelé-befelé, listák hosszú sora, mitviszek, mithozok, kinekhol a cucc és még amit elfelejtek… hogy el ne felejtsem, és aztán amikorra visszajövök, pár csip-csup kötelezőt előre elintézni, lakbér, számlák, tej legyen… menetrend hajnalra holnapra, megsaccolni, hogy kedden esik-e majd pesten, aztán hogy mikor kit kell felhívni…
na ha ezt tudom, hogy ilyen bonyolult lesz visszamenni az Országba… akkor is kijöttem volna, de olyan furcsa helyzet ez, a kijövetelre pakolás megvolt két nap alatt szervezéssel együtt. Most meg már egy hete csak a…. gondolok és intézkedem és úgyis lesz olyan, amit elfelejtek…
mint például a területileg illetékes ocsmányirodába időpontot foglalni.
Na most jól tökönlőtt szarvas lettem, mert pont ez a legfontosabb dolog, amiért hazamegyek. pfff.
de legalább van két üveg csodás cider a táskában :)

‘Beszélj kalózképpen’-nap volt ma

Találkoztam is az Earl’s Court metróállomáson sok kalóznak beöltözött fiatallal meg némi alkohol. Bevásárolni indultam, börönd-e vagy hátizsák és némi szuvenír, de nem lett ebből semmi. Elmentem inkább Richmondba, megnézni a Temze partját. Mit ne mondjak, óriási meglepetés ért. Párás idő és távoli köd látszott, a víz fölött mohaszag, a városka nagyon angolosan vagány volt, régi házak és közlekedési dugó késő estig, a Temze partja meg mint egy népünnepély.
Tegnap műszak után Caterham-ban jártam és Caterham-on-the-Hill falucskában is, sőt Old Coulsdon be is röpült a kedvenclistámba, a Tudor-stílusa miatt.
Na ezt is gyorsan megnéztem – ilyen napok voltak, kirándulási kiindulások lesznek, őszi programokra jók, jajj, csak legyen rendes szabadnapunk!
Plusz: Kew Gardens igencsak szaftos növénylátnivalónak ígérkezik.
Képek hamarosan, azazhogy coming soon.

Ez meg épp a legjobbkor…

Eléggé régóta ismerem a könyvet a borítójáról. Otthon az Alexandra könyvhodályban nagyon sokszor került a szemem elé, de mindezidáig nem nyitottam ki, nem vettem meg, borsos árat írtak rá ugyanis a boltosok. Mondjuk itt is az… vajon miért, fene tudja. Szerencsére egy könyvtári példányt megszereztem, azóta ezzel kelek, fekszem. Pedig nehéz, mondjuk most pont azért, mert keménytáblás és a nyelv… na az egy kezdő angolos nyelve, nem győzöm hámozni, mit is akar az elbeszélő mondani, hibahemzsegés van. Persze aki itt engem hallgat, ugyanezt érzi.
Én meg ugyanazt éltem és élem át nagyjából, mint a főhős. Kikeveredett a csaj Londonba, angolul tanulni és állandóan a kultúraközi különbségek esnek a fejére. Hát nem csoda, ha nagyon megfogott most ez az egész történet. Az irodalmi értékét most nem is nézem.
Annyi sok minden mondat van benne, hogy nemistudom-micsinájjak, írjam-e fel mindet, vagy vegyem meg magamnak és jegyzeteljem szanaszét.
Majd elválik.
Egyelőre pár dolgot majd ide felírok, ha lesz mód, magyarul is megszerkesztem a saját változatot.

Sárgacetlis stílusban

Arról álmodom, mert mostanában már csak alvásra jut, szerencsére azokból összejöttek jó hosszúak is, arról álmodom ezekben az órákban, hogy nem kell beszélni, nem kell nézni, nem kell hallani, enni, csak benne lenni a valahol. A napokban döbbentem rá, hogy millió elintéznivalót szerkesztettem magamnak a szeptember 22-i hazaúttal. Első nekifutásra meg kell keresni a pénzt a szabadságra, a kieső hétre itt Londonban és a beugró pesti dolgokra is. Kevés idő van. Meg már neki kell állni összeszedni a böröndbevalókat, aztán újabb lista készül a kifelé böröndbe, mit honnan kell előhalászni és bepakolni, satöbbi, satöbbi. Napirend, órarend vagy fene tudja, percren is lesz, hahh meg hű, aztán listázni a kihagyhatatlanokat meg a feltétlen megmutatnivalókat.

Aztán ide vissza, mindjárt zutty dolgozni aztán, később jön egy október, remélem szuper lesz, vagy valami hasonló, csak fizetésnapról fizetésnapra tervezni megint bonyolult. Azután karácsony. Az idei terveink listája meg még mindig olyan nagyon hosszú, de félek, ebben a tempóban sikerül túlteljesíteni azt is.

Aztán álmodtam már nemrég a tengerrel is. Opp, ez olyan, mint a furfangos északi szél, menni kell… Közben megint mesét olvasok, néha rávesznek a lányok, hogy nézzek filmet (Az ördög Pradát visel, pff) vagy mint ma, éppen nagytakarítás levezetése képpen almás palacsintát sütöttem. Aztán megint a BFG, ez most az aktuális kedvenc, de nehéz, mert varázs-szavakkal van teli és sokat lógok a netes szótárakon. De leginkább aludni kellene még többet. Az őszi trüttyösorr-hét várható, felkészülnöm nem árt.

És itt az ősz is menetrendszerűen érkezik, szeptember elsején volt egy hideg szélfuvallat, felkapott valamit, megrázta az üvegajtót és egy sárgásbarna levelet söpörtem fel a padlóról. Előtte nap még harminc fok volt. Mostanában meg már csípősek az esték és a reggelek. Napközben még szandál, de vandál módon széttörték a nyarat, elment egy hussra, mire felfogtam volna, már megint zokni kell.

Talán egy kicsit elfáradtam, főleg a fejemben. Fél év, pff. A következő is itt lesz, ez már fixesedni látszik, de hogy milyen, azt nem tudom. Nagyon sok minden tetszik, nagyon sok minden meg furcsa és idegen és fel nem foghatom, miért olyan. Sokan meg ájuldoznak, nade ez az ország Európa Amerikája, felfogom, ezért biztos a millió szokatlanság, meg a szabadság. Elmesélhetetlen egy része, pedig pontosan ezt az életérzést lenne jó elmondani. Persze úgyis az lesz a legfontosabb kérdés és a legelső, hogy mennyit keresek.

Kultúraközi alkoholizálás, ünneplés, folyt

Házbéli örömteli események, munkahelyi előrelépés (nem nekem, hálistennek), szabadnap (nekem, hálistennek), munkahelyi egyéb ügyek és szabadságolási európai keresztberepkedések után… a konyhaasztalon ma az alábbi dolgok fordultak meg. Na persze utánuk a padló is, egy kicsit, fordult, de bánjakányaeccerélünk…

A kaput persze a lengyelektől kapott likőr tette be, a kapura a lakatot meg a fütyülős málnamézespáliiinkaaa… zwack, hukk.

Hazafelé hangulatban

Második változat.

Talált magyar

A Limehouse Basin meglátogatásának a napján este még láttuk a Canary Wharf tornyait kivilágítva és aztán irány haza… azaz, még mielőtt a lábamat a vonatra feltevém, átugrottam a Tower Bridge-hez, ha már itt vagyok, akkor elkapom. Ott a parton találtam egy érdekeset, először a képeket néztem, dejó, gondoltam, másodjára tűntek fel az ékezetek a szavakon és csak harmadjára derült ki, hogy miért értem az egészet, pedig valami fura van ott… hát igen, magyar szavak és nevek… jól esett. A sétányon volt egy kiállítás, annak egy darabja ez. Plakátmagány nem volt, pedig ázott az éjszaka, most meg végre itt meg tudom mutatni.

Talált japán

Izgalmasan finom volt.

Present Perfect or perfect present

Szörnyű sok szervezkedés után végre eljutottam a Brick Lane-re. Egy kicsi körülnézés jutott, de kezdetnek ez is sokk volt. Most Monica Ali-könyv beszerzésére kovácsolok terveket. És már tudom, hogy van olyan és akkora hatás, amire csakis szájat lehet tátani és bámulni. Ringlispílben nem lehet élesen nézve követni a földet. Most ezt. Aztán majd vissza kell menni oda. Sokszor.

*

A nyár eleje óta minden vasárnap arra készülünk, hogy megnézzük még egyszer a Brick Lane piacát, ami csak vasárnap működik mindenféle borzasztó és borzongó forgataggal. Olyan a környék, hogy egy lepukkanással kezdődik, aztán a csövik és a fűszívók meg a mindenki más, aki alternak neveztetik, mindent árul, ami piacképes és még ha képtelen is, akkor is ott fekszik a lepedőn az utcakövön. Persze piálnak és kiabálnak és beszélgetnek és nembeszélgetnek és zajlik minden törvény nélkül az élet. Első látásra ijesztő, menekül is a bőr alá rejtett zsebbe pénztárca, fontos buksza, a fotógép is a táska aljára bukott, kézre csavart ridikülpánt és már megint túlöltöztük a környéket. Ilyen. Aztán amit ott kapunk, látvány, hang, illat, íz —

Nekem most olyan volt, mintha ringlispílbe kaptam volna egy helyjegyet azzal a kikötéssel, hogy mindenre élesen kell emlékeznem, négyzetméterre pontosan látni a helyet. Forgott velem a világ.

Én nem tudom ezt a Londont megszokni, hogy ennyire más minden utcasarok, holott a külső, a házsorok és a házkockák felfelé az égbe ugyanaz. És az emberek is, füstösképű és fehér, sárga, vegyes és rohanós és ottállós és traccsolós és konzum, idióta és fejhangon sipítva beszélgető csajok — mindenki bátran lehet itt akárki, sajátmaga vagy valaki más, büszkén is lehet az és fontoskodva, vagy csak egyszerűen beleél a soppingolásba, melóscipőjével rikító narancssárgában keresi a pénzt és az idiótán tuskó fiatalok, amikor péntek esténként, najó,  már csütörtökön eszméletlen részeggé választják magukat — én ezt vagy megszokom, vagy megszökni azért se fogok, mert találnom kell valakit, aki itt én vagyok.

*

Akkor hát eljutottunk végre a Brick Lane-re egy fél estére, hát ennyi volt a kezdet és ide még el kell jönnünk, de ez a koordinátaközpont is sokadik a listán, valahogy arra meg nem visz rá a lélek, hogy megint oda menjek, ahol már voltam. Mikor még mindig nem értük el az 1 %-ot a városmegismerési terveimben. Azt már tudom, hiába fogok végigmenni a térkép összes utcáján, a házfalakra rakódott múlt, majd a jövő miatt minden mindig totálisan más. Persze, hogy emiatt entitás, valahogy benne van a londonerség a levegőben, és amikor megkérdezek valakit, hogy hol lakik, mégis azt mondja, hogy egy postai irányítószám. Mint ahogy én is a CR7-be lüktetek el és vissza minden munkanap.

*

A Monica Aki meg a Brick Lane embereiről írt egy történetet, ami máris kultkönyv lett a városban. A megismert részletei alapján — érdekes, érdekel.

Limehouse Basin

Full-screenLondon’s canal port since 1820, Limehouse Basin is still a hive of activity today.

A második – (love, life, london)

A második darab, amelyet teljes áron szabadítottam ki a boltipolc karmai közül. Két hétig vonzott. Most már olvasom és azt erősíti bennem, hogy szeretem a Londont.

Vannak olyan napok, egymást követő napok meg néha egész hét is, hogy történik valami kellemetlen a helyi lakosok és köztem, egyrészt nyelvi problémák, másrészt viselkedésbeli problémák merülnek fel. Én elmerülök a felerészt érthetetlen szótengerben, az ángliusok elmerülnek az alkoholban és az E-kajákban, tiszta szörnyű. Ilyenkor a francba kívánom az egész szituációt, a ‘hogy voltam képes ide keveredni’ gondolatsorból aztán – eddig mindig szerencsére – kirángatott valami apró vagy fajsúlyosabb esemény, látnivaló, ízlelnivaló, ottlennivaló. Ekkor meg nagyon örülök és kába vagyok az ittlevéstől.

Mrs. Dallowayt amúgy is szeretem, mindjárt a könyv elején idéznek is belőle, hát akkor én is. Sajnosmostcsak angolul.

For having lived in Westminster – how many years now? over twenty, – one feels even in the midst of the traffic, or walking at night, Clarissa was positive, a particular hush, or solemnity; an indescribable pause; a suspense (but that might be her heart, affected, they said, by influenza) before Big Ben strikes. There! Out is boomed. First a warning, musical; then the hour, irrevocable. The leaden circles dissolved in the air. Such fools we are, she thoght, crossing Victoria Street. For Heaven only knows why one loves it so, how one sees it so, making it up, building it round one, tumbling it, creating it every moment afresh; but the veriest frumps, the most dejected of miseries sitting on doorsteps (drink their downfall) do the same; can’t be dealt with, she felt positive, by Acts of Parliament for that very reason: they love life. In people’s eyes, in the swing, tramp, and trudge; in the bellow and the uproar; the carriages, motor cars, omnibuses, vans, sandwich men shuffling and swinging; brass bands; barrel organs; in the triumph and the jingle and the strange high singing of some aeroplane overhead was what she loved; life; London; this moment of June.

Egyszer majd megkeresem a magyar példányból a magyarul ezt.

EZY5444 landed 21:58

London, Gatwick Airport.

Megtudtam, hogy a repülőgépek közlekedésénél a Landed és az Arrived között eltelhet akár 7 perc is. A leszállt állapot és a megérkezett állapot között talán 7 percig kóvályog a gép a betonúton… Saját emlékeimben ez sokkal hosszabb idő volt, de akkor persze március volt és hideg, hátha minden lassabban ment. A kijelzőről még a csomagok állapotát is követni lehetett, külön jelzés jött, amikor elkezdték kiadni a böröndöket. Azt hiszem, a reptéri várakozásból is szükségem van egy kis tréningre. A Gatwick-en nincsen sehol terasz, ahol a puszta látogatók láthatnának egy kis gépbeszállást-felszállás, csak egy koszos pub-ablakba lóg be pár gépmadár-farok. Ferihegy igazán nagy kegy ebből a szempontból, meg is kell becsülni.

A lényeg amúgy is az a rettenetes nagy túrórudi-szállítmány volt. Persze a szállítók is… :D

Az augusztus huszonkilencedikéről

csak annyit, hogy munka volt, de előtte a lakótársak kissé alkoholos és társaságos éjjelezést tartottak, szóval alvás az semennyi perc nem volt, reggel nyolctól gálya, az a szívós fajta, amikor nincs elég társ a munkához, de a munka csak nem akar elfogyni, na és akkor délben mondták, hogy a következő nap két órával korábban kell kezdenem, én meg azt mondtam, hogy nem. Elmeséltem a hangosságos balhét az éjszakáról (egy kerítés, egy kuka, de ezt visszaszereztük, négy üvegpohár, egy zuhanyfüggöny, a lakás állapota bánja az éjszakai jókedvet, a szomszéd kínai nem mer szólni, helyette ő is bömbölteti a gyerekét éjfélkor, én aludnék, na végül vasárnap sikerült délig) és nem kell mennem korábban. Este megint megyek a Gatwickra mozgójárdázni, plusz vinnem kell egy olyan reptéri fogadótáblát is, vicc lesz.

Augusztus végi Bank Holiday

A Bank Holiday-ekből azt szűrtem le, hogy itt Londonban ez azt jelenti, hogy a bankok ugye zárva tartanak, nincs pénzmozgatás – ez volt az evidens része a történetnek. A munkahelyek jó nagy része (főleg a bankok és kapcsolt részeik, meg a hivatalok meg az office-ok meg ami még lógni akar) zárva tart és a benne dolgozók pihenhetnek egy sort. Augusztus 31-e a következő Bank Holiday. Azért a britek vigyáznak arra, hogy a kapitalizmus jól működjön, nincsen túl sok Bank Holiday egy évben. Nyolc van és ebből öt amúgy is a keresztény vallási ünnepekhez kapcsolódik meg az évvégéhez, a maradék három az igazi érdekesség.

A Nagy Szél van a Városban című eseménysorozatra gondolok, amikor is a bevásárlásra alkalmatos intézmények tárt kapukkal és akciósra százalékozott árcédulával várják az éppen szabanapos néptömeget. Szezonok nyitása-zárása kapcsolódik ezekhez a napokhoz, a leárazások csúcsideje, az egyedi ajánlatok tömege köthető ide. Itt egyébként mindig Sale van valahol, de a Bank Holiday-ek környékén különösen nagyok. Ebből aztán egyenesen következik, hogy mivel általában a Bank Holidayek előtt amúgy is fizetésnap van, a népek degesz bukszákkal rohannak megnézni, mit is lehet venni az akciókban. Ekkor vásárlóhordát még nem láttam életemben, most következik a harmadik alkalom, talán szerencsém lesz, hogy a felét a munkahelyemen töltöm. Aztán a karácsony még messze van!

Azért nemcsak soppingolásból áll az ünnepnap, rengeteg turista- és mászkáláscsábító ajánlatot lehet olvasni, hallani a városból. A szokásos Notting Hill Carneval mindig az augusztus végi B.H. és előtte vasárnap tartatik, felvonulással, cirkusszal meg még ami kell, kirakodóvásár, utcai előadások, zene minden mennyiségben. Idén – úgy néz ki – csak neten olvashatok a fesztiválról, mivel mindkét nap pénzt kell keresnem a Bohócnál, de jövőre bármi megtörténhet.

Szombaton és vasárnap az egyik metróvégállomáson lesz ünneplés, a District Line megépítésének 50. évfordulója lesz, kihoznak a múzeumból egy rakat csudaságot és ki lehet próbálni őket. Mint például régi metrókocsik. A belépti díj csekélység, ráadásul lesz szuvenír-vásár a közlekedési társaságtól és amúgy is van ott egy szélmalom a közelben… ráadásul a szombat az egy szabadnap nekem.

Ha nagyon esik – most egy kicsit hidegre fordult a fújó szél és villám-záporok is sűrűn vannak, akkor talán egy múzeumozás belefér. Egyébként meg annyi program van!

Már majdnem

Már majdnem kolbászos muffin. Csak egy lépés választja el…

A reggeli gyorsító elfogyasztása közben/után bukkantam erre a gyöngyszemre és még pár elvetemültségre a The Huffington Post honlapján.

Egyébként már majdnem megszerettem ezt az országot, mert itt annyiféle bacon van, hogy ihajj, füstölt, nem füstölt, szeletelt, egész (ez olyan, mint az egész trappista sajt, csak nem piros a nájlonja, hanem átlátszó), érlelt, borsos meg még ki tudja mennyi. Azt még nem tudom, hogy igazi bacon-mekkába keveredtem-e, mert a mi vidékünk kevéssé lakott english-angolok által, de majd mindenképpen végzek vizsgálatokat e tárgyban. Tegnap amúgy is sajtos-békönös lepényt (quiche) vettem, már majdnem megettem, de inkább ma éjszaka lesz ez a vacsora.

Kint esik, bent takarít, zene aláfest

A társulat a Fruit Bats, most augusztusban jelent meg a legújabb lemezük, a The Ruminant Band. Kicsit hasonlít a Beatlesre, kicsit az Allman Brothersre, megtanulható szövegekkel, egy közepesen álmos angol délutánra igencsak odaillő, főleg ha háztartási sertepertét kell művelni és kint eshet az eső meg néha kisüt a nap.

× Háromnegyed órás porszívó-attakra kiváló, de utána keresnem kell valami mást.

×

Keddi keddve

Ezen a napon mindig az a mottó, hogy ‘Megjön a kedve, ha vár a keddre, mert minden kedden más és más kedvezménnyel kedveskedik…’
*
Megtaláltam a csillag gombot a lassan széthaló billentyűzetemen, hurrá, évek múlva, na most persze használom mindenhol.
*
Már a múlt héten is benne volt a levegőben – főleg huszadika óta – egy kis nyüsszögés és hangulatromlás, de nagyon hullámosan telnek a kedélynapok. Van ilyen, sőt, még jó hogy van, különben sótlan lenne az Élet, közhelytakaróm alá bújva várom a meleget és az alvást, sok esetben ez segít. A távolugrók dobbantása ez, amikor rátrappolnak a deszkára és az visszaüt. Mire elmúlik az érintés zsibbadása, már méterekkel arrébb… a téma csak emlékeztető.
*
Ami mára erőst kikristályosodott, az annyi, hogy jobb a dolgokat néha befejezni, mert a félségek és a fejezetlen tárgyak el tudják úgy lepni a környezetet, hogy az már kupi. Szóval ma erőst takarítanom kell, mosógépet etetni és fürdőszobát szőrteleníteni, ablaktábla csillogást törölni újságpapírral és pókvacsorát elküldeni a kukába. Ja van egy fél sült halam a hűtőben, azt is leküldeni, majd egy nagy bögre angol teával fotelba süllyedni és szeptember végét tervezgetni kell. Hosszú nap lesz, de tegnap jó volt, ismét mászkáltunk, számokra és állatokra vadásztunk, elfáradtunk, kínait kajáltunk és metróban röhögtünk. Ez utóbbi frenetikus volt, meg se merem tudni, sikerültek-e a képek. Az ánglius népek csendben tűrték, moccanni se mertek. Még jó, hogy leszálltunk két megálló után.
*
Az angoltanulás pauzálva nem hasznos. Újra kell kezdeni, és lekardozni a lustaság miatti lelkiismeret-sárkányt. El kell ásni a vulkán mélyére a ‘milettvolnaha’ kérdéseimet, még ez alá kell tolni az ‘érdemesvolte’ aggályokat, hagyni a fenébe mindent, ami múlt, csak itt, csak most az van, hogy szezámmagok és félanalfabetizmus. Az akadálypálya egyik kerítése és ez egyáltalán nem alacsony, másik út sehol, nem létezik.
*
Tegnap szóba került a Beatles, elmegyünk majd az Abbey Roadra, szépen turistáskodunk, mint a többiek. Ma meg találtam egy olyan kis zenét, amely erősen hajaz a beatlesi gitározásra, kifejezetten jó takarításra és amikor kint csepereg az eső olyan kabát alá bújós vízgömbökkel.

Eső előtt

- Olyan alacsonyan szállnak ma a repülők, hamarosan eső lesz?
- Nem látok felhőt, de hallom ezt a zúgást én is.
- Talán holnap?
- Szerintem még nem, bár elég nyomott a levegő.
- Akkor csak az olajszag lehet…

Hazafele érkezős hangulatban

Talált zenék, barangolós sétáláshoz (zárójelben: gitáros szépfiúk)

Paolo Nutiniért most odavannak a londoni csajok, nagyon hip és cool, szinte minden újság ír róla, koncertek, bulik, sikítás. Az egyk szombati
képesújságban olvastam nemrég egy cikket a fiúról, Angliába bevándorolt olasz család tagja, ő már itt született, de nagyon erős a családi olasz kapocs, nagyszülőkkel, tágabb rokonsággal. Hazajár, merít, visszajön, bulizik. Meg persze gitározik és csajozik.
A legelső albumáról a Ten out of ten című számot hallgattam először, majd rögtön ráismertem, kihez tartozik a rádiókból agyonhallgatott Candy című dal.

Rögtön találtam is címkét, hogy el ne felejtsem, ő az a srác, akinek a nagyapja hangja van a torkában. Különben nem is rossz. Kedve támad az embernek csörögni egyet… vagy kismotoron furikázni egy városkában?
Koncerten. Majd kicsit később érdemes lesz visszanézni, vajon mi lesz/lett belőle.
**
Amos Lee ugyanabban a programajánló újságban volt, apróhirdetésben, koncertje volt egy pubban. Careless és az Ain’t no sunshine. Úgy találtam rá véletlenül, hogy a sarkon volt és feltűnt, mennyire drága a belépő. Ebben a városban egyenes arányban áll az felkapottság az árakkal, vagy fordítva és sokszor ami drága, jó is! Irány akkor a barátunk háza, google, és mindjárt a lejátszóban a srác, egy kicsit császkálunk, hadd szóljon, aztán majd elválik.