November első hétfőjéről

November első hétfőjén még ott az előző vasárnap bélyege, aznap betört a városba az a fajta őszi időjárás, ami már csak egy hajszállal marad el attól, amit Európa keleti felén zegernyének mondanak. Mindenféle irányban esett, mit esett, zuhogott, felülről semmi sem jött, csak a szél és olyan barátságtalanul csapkodta a vizet a toronyirodák között, hogy még a kutyának se volt kedve kimenni, hát még ezen gondolkodni!

A hétfőre már úgy számítottunk, hogy hideg lesz és véletlenszerűen esni fog. Mivel ezt mondta a tévé is, hát felöltöztünk rendesen és tető alatti programokat szerveztünk a közös kirándulós szabadnapunkra. Délben kis navigációs hercehurca után (andi herce volt, én hurcoltam magam rossz helyre) az időjárásjósok minden figyelmeztetése ellenére vígan reggeliztünk a V&A múzeum előtti padon, sok perceket és közben hét ágra sütött a nap és a pulóverek a táskában maradtak. Szóval bizonytalan egy pálya a meteorológusé, hát még Angliában esőt jósolni!

A V&A múzeum láttán meghúztam a véleményemet a British Museum-ról. Az csak egy bazi raktár. Itt a nyomasztóan drága és értékes holmikból, épületrészekből – nem viccelek, tényleg volt nem is egy templomsarok az egyik teremben, meg a Trajanus oszlopa Rómából – és csetreszekből, ruhákból és még amit nem is láttunk… akkora nagy halmot hordtak össze, hogy egy negyed kerületnyi épületet kellett föléjük építeni. És még azt a tanulságot is levontam, hogy az angolok a harácsolásban még a Vatikánon is túltettek.

Este pedig egy légtérben tartózkodtunk Jimi Hendrix, Bob Dylan és B.B. King gitárjaival. Hard Rock Café. Csakis nyálcsorgatásnak. Viszont a Shop-ban elkészült az idei év legnagyobb londoni videója. Egy kutyajáték-nyüffögő plüssgitár segítségével.

Miért nem szerelnek a búgócsigára sebességváltót?!

Két hónap alatt annyi minden történt, hogy még arra se voltam képes, hogy mindezekről a meglévő fényképeket netesítsem. Mintha két év akaródzott volna ide belesűrűsödni… aztán néha azon kapom magam, hogy képes vagyok unatkozni, na jó, ezt általában a pult mögött szoktam véghezvinni két perc semmittevés közben.

Amióta megvan az új netbook, azóta van ismét vindóz (kicsit körülményes a linux-telepítés, de meg kell oldanom, mert a kisgép billentyűzetének vindózos megoldása enyhén trágya és a gépelhetetlenségtől ideges vagyok és mogorva) plusz minden más a saját lustaságom miatt van. Nade. Legalább egynegyed kupac fénykép felment a netre, újabb tárhelyre, mert az előzőek (nullától háromig) már megteltek. Feliratozást nem ígérek.

http://picasaweb.google.hu/metaharis4

A magyarországi látogatás óta érzem nagyon felgyorsultnak és kizökkentnek az időmet. Az kolbászkarácsony volt, amikor a barátaim itt voltak négy napig, utánuk megint egy szédülés (majd kifejtem, de ezen nyammogok már majdnem két hónapja, egyszercsak összeáll majd) és már megint át kell tervezni a jövőt, a madárinflu is itt kering, meg az idióta angol világ…

Közben az ágymatrac rugói virágzásnak indultak, véletlenszerűen vagy fenéken szúrtak vagy derékzsibbadást hoztak, megálljt parancsolni neki csak 35 font kiadásával tudtam, de olyan klassz matracot lejmoltam az IKEA-ban (plusz hat fontért három takarót is összesen), hogy megkeménykedett az ágyam és elmúlt benne a hideg is, ami alulról próbált felfurakodni. Valamint további tíz font kiadása után van már egy szobamelegítő ventillátoros kattogószörnyem, pont úgy néz ki, mint a Fekete Lovag a Gyalog galopp-ból.

Mindezek egymásra és egymás mellé rakásával, továbbá az ágyneműtartók bekönyvesítésével olyan kuckót csináltam, hogy nehéz onnan felkelni. Délben.

Az angoltudásom fejlesztése tele van kívánnivalókkal. Én kívánnám már a folyékonyabb tudást, de hiába toltam rá négy tequilát meg egy gint, nem lett jobb, bár az ingyen céges pia  nem egy csodaszer (október 22, crew party a bohócéknál – ma tudtam meg, hogy karácsonykor lesz még egy). Azt hiszem, kénytelen leszek átmenni egy másik étterembe, másik beosztásba, hogy javuljon a kényszerem és beszéljek még többet.

Egyébként paráztatom magam az angol téli időjárás miatt, hogy sok eső meg szürkeség és napfénytelenség lesz, ami sose szokott feldobni, csak nyűgösíteni. Ha meg kizökkenek, észreveszem, hogy milyen szép az ősz, két hete nem esett rendesen, minden csupa narancssárga, piros és barna, kész veszteség ezt neonfény alatt bezárva tölteni. Megyek is kifelé, amint lehet, remélem, a hétvégéig így marad, meg egy kicsit még tovább is. Hihetetlenül színes minden idekint és a fények is mások, mint otthon, de nagyon feldobják a várost az őszi színek. Illata nincsen az ősznek. Se.

Koordináták

Gyomai (csabai) rettenetes kolbászkarácsony van. Ráadásul felzúzunk a London szemére, egy kör este fél hattól. Végre leesett ez a mérföldkő is a szívemről most kakukk énekeljen dobogást két rohanás között.
Zsu&AFK levelekkel tartozom fél nyár óta és a Józsiék Osztálynak is 3 hete tartozom, haholnap semmi világvége, akkor hamarost pótolom, tartozom persze még sok mindennel, de elvesztettem a klónozó doki számát.

Magyarországi élmények

A szeptember eleje hozzátartozik ehhez az egy héthez, amelyet otthon-otthon töltöttem. Az augusztus huszadikai este, a repjegy-foglalás (londonimagyarul repjegybookolás) után volt egy kis szünet, pihenés, mondván az a huszonkettedikei repülés még olyan messze van!
Kicsivel később megérkezett a kétheti fizetés, jött vele a felismerés, hát már csak egy fizu lesz az elutazásig, talán tényleg el kellene kezdeni a szuvenírek és ajándékok begyűjtését. Eme tevékenység amúgy is idejekorai cetlizést vagy elgondolkodást takar, a kevés szabadnapok egyikén városlátogató soppingolást kell tartani, néha még műszak előtti/utáni boltozást is, no meg a beleférek-e a böröndbe jelszó folyamatos ismételgetését.
Hosszú idő óta először nem kellett kapkodni, minden sikerült jó pár nappal indulás előtt. Talán még egyszer meg tudom ezt ismételni, mondjuk idén nem lesz nagy karácsony..
Tizenpáradika után eljött az, hogy majdnem minden nap dolgoztam, előre spájzoltam a pénzt. Erről több szó nem is kell.
Közben volt egy egészen kellemes dolog, munkaértékeléseket osztogattak az étteremben, az a szabály, hogy fél évente kell adni ilyet mindenkinek. Meglepődtem, mert itt képesek voltak komolyan venni az értékelés, japersze elsőnek írni nem nehéz, a következőkben talán már nehezebb lesz újat mondani rólam. Hehe, ez tipikus magyar hozzállás volt részemről. A meglepetés tárgya viszont az, amit írtak. A ‘hard worker’ nem újdonság, de az, hogy ‘extremely reliable’ – na ez az volt. Illetve a mai napig meg tudok hökkenni a szókapcsolaton.
Ezzel a lendület-zsírozással sikerült átvészelni az amúgy egyre nehezebb napokat, fáradt is voltam, a lábfájás nem jó, és már nagyon kivánkoztam olyan helyre, ahol tudok beszélni és mindenki érti!
*
Indulás előtti hétvége: a táskarámolás fejben, lista-ellenőrzés, mindenkinek betettem-e a cuccát, mit hozok listát is összeszedtem, sunyi alvások a kanapé sarkában és máris itt a hétfő… Ezt a hétfőt még egy extra munkanappal fejeltem meg, kellett menni, hát mentem, 30 font volt. Éjfélkor értem haza, gyorsan kimostam még az egyenruhát, magamra raktam a másnapi gúnyát, hátizsákot levonszoltam a földszintre, cipő kifényesítve, kistáska töltve, két óra alvás…
Négykor felkunkorodtam az ágyból, gyorsan kávé, magamra húztam a trombóziszoknit, ruhákat, utolsó csekkolás és aztán irány a szomszét vasútállomás. Thornton Heath – London Victoria – EasyBus – London Luton repülőtér. A tervezett menetrendben voltak azért ráhagyás félórák-órák, kellett is. Mekis reggeli még utoljára, angol módra. Ingyenkávé, rendben.
A Luton reptér egy unalmas szürke hangár, legalábbis ezt látni kívülről és az alsó szinten is. Andi bevásárolt csokis muffinokból, később kiderült, nem volt ez rossz döntés. A repülőn extrán finom volt és jól is esett.
A check-in és a boarding között kaptunk extra fél órát késés miatt, úgyhogy szétsoppingoltuk a szemünket a tranzitban – ferrari kocsi, szuveníres, könyvesbolt és márkás napszemüvegek között, amit végül vettünk, az egy croissant volt és némi apró csecsebecse és angol mafkó.
A repülés külön szám!
És amikor már befordult a gép Magyarország fölé, az külön vicces volt, mert elkezdett rázni a gép, mintha a krumpliföldek az égig érnének… persze tudom a turbulenciát meg a dunafölöttmindigszél-vant.
Kiszállunk, ezer fok és még a napfénynek is forróbb színe lett! Lassú makett-felhőbodrok az égen és csak két kanyarig közlekedtek rossz helyen az autók…
Aztán az első este mindjárt megkívántam a zsíros kenyeret szőlővel. Íze és illata és az otthonsága miatt.

‘Beszélj kalózképpen’-nap volt ma

Találkoztam is az Earl’s Court metróállomáson sok kalóznak beöltözött fiatallal meg némi alkohol. Bevásárolni indultam, börönd-e vagy hátizsák és némi szuvenír, de nem lett ebből semmi. Elmentem inkább Richmondba, megnézni a Temze partját. Mit ne mondjak, óriási meglepetés ért. Párás idő és távoli köd látszott, a víz fölött mohaszag, a városka nagyon angolosan vagány volt, régi házak és közlekedési dugó késő estig, a Temze partja meg mint egy népünnepély.
Tegnap műszak után Caterham-ban jártam és Caterham-on-the-Hill falucskában is, sőt Old Coulsdon be is röpült a kedvenclistámba, a Tudor-stílusa miatt.
Na ezt is gyorsan megnéztem – ilyen napok voltak, kirándulási kiindulások lesznek, őszi programokra jók, jajj, csak legyen rendes szabadnapunk!
Plusz: Kew Gardens igencsak szaftos növénylátnivalónak ígérkezik.
Képek hamarosan, azazhogy coming soon.

Talált japán

Izgalmasan finom volt.

Present Perfect or perfect present

Szörnyű sok szervezkedés után végre eljutottam a Brick Lane-re. Egy kicsi körülnézés jutott, de kezdetnek ez is sokk volt. Most Monica Ali-könyv beszerzésére kovácsolok terveket. És már tudom, hogy van olyan és akkora hatás, amire csakis szájat lehet tátani és bámulni. Ringlispílben nem lehet élesen nézve követni a földet. Most ezt. Aztán majd vissza kell menni oda. Sokszor.

*

A nyár eleje óta minden vasárnap arra készülünk, hogy megnézzük még egyszer a Brick Lane piacát, ami csak vasárnap működik mindenféle borzasztó és borzongó forgataggal. Olyan a környék, hogy egy lepukkanással kezdődik, aztán a csövik és a fűszívók meg a mindenki más, aki alternak neveztetik, mindent árul, ami piacképes és még ha képtelen is, akkor is ott fekszik a lepedőn az utcakövön. Persze piálnak és kiabálnak és beszélgetnek és nembeszélgetnek és zajlik minden törvény nélkül az élet. Első látásra ijesztő, menekül is a bőr alá rejtett zsebbe pénztárca, fontos buksza, a fotógép is a táska aljára bukott, kézre csavart ridikülpánt és már megint túlöltöztük a környéket. Ilyen. Aztán amit ott kapunk, látvány, hang, illat, íz —

Nekem most olyan volt, mintha ringlispílbe kaptam volna egy helyjegyet azzal a kikötéssel, hogy mindenre élesen kell emlékeznem, négyzetméterre pontosan látni a helyet. Forgott velem a világ.

Én nem tudom ezt a Londont megszokni, hogy ennyire más minden utcasarok, holott a külső, a házsorok és a házkockák felfelé az égbe ugyanaz. És az emberek is, füstösképű és fehér, sárga, vegyes és rohanós és ottállós és traccsolós és konzum, idióta és fejhangon sipítva beszélgető csajok — mindenki bátran lehet itt akárki, sajátmaga vagy valaki más, büszkén is lehet az és fontoskodva, vagy csak egyszerűen beleél a soppingolásba, melóscipőjével rikító narancssárgában keresi a pénzt és az idiótán tuskó fiatalok, amikor péntek esténként, najó,  már csütörtökön eszméletlen részeggé választják magukat — én ezt vagy megszokom, vagy megszökni azért se fogok, mert találnom kell valakit, aki itt én vagyok.

*

Akkor hát eljutottunk végre a Brick Lane-re egy fél estére, hát ennyi volt a kezdet és ide még el kell jönnünk, de ez a koordinátaközpont is sokadik a listán, valahogy arra meg nem visz rá a lélek, hogy megint oda menjek, ahol már voltam. Mikor még mindig nem értük el az 1 %-ot a városmegismerési terveimben. Azt már tudom, hiába fogok végigmenni a térkép összes utcáján, a házfalakra rakódott múlt, majd a jövő miatt minden mindig totálisan más. Persze, hogy emiatt entitás, valahogy benne van a londonerség a levegőben, és amikor megkérdezek valakit, hogy hol lakik, mégis azt mondja, hogy egy postai irányítószám. Mint ahogy én is a CR7-be lüktetek el és vissza minden munkanap.

*

A Monica Aki meg a Brick Lane embereiről írt egy történetet, ami máris kultkönyv lett a városban. A megismert részletei alapján — érdekes, érdekel.

Augusztus végi Bank Holiday

A Bank Holiday-ekből azt szűrtem le, hogy itt Londonban ez azt jelenti, hogy a bankok ugye zárva tartanak, nincs pénzmozgatás – ez volt az evidens része a történetnek. A munkahelyek jó nagy része (főleg a bankok és kapcsolt részeik, meg a hivatalok meg az office-ok meg ami még lógni akar) zárva tart és a benne dolgozók pihenhetnek egy sort. Augusztus 31-e a következő Bank Holiday. Azért a britek vigyáznak arra, hogy a kapitalizmus jól működjön, nincsen túl sok Bank Holiday egy évben. Nyolc van és ebből öt amúgy is a keresztény vallási ünnepekhez kapcsolódik meg az évvégéhez, a maradék három az igazi érdekesség.

A Nagy Szél van a Városban című eseménysorozatra gondolok, amikor is a bevásárlásra alkalmatos intézmények tárt kapukkal és akciósra százalékozott árcédulával várják az éppen szabanapos néptömeget. Szezonok nyitása-zárása kapcsolódik ezekhez a napokhoz, a leárazások csúcsideje, az egyedi ajánlatok tömege köthető ide. Itt egyébként mindig Sale van valahol, de a Bank Holiday-ek környékén különösen nagyok. Ebből aztán egyenesen következik, hogy mivel általában a Bank Holidayek előtt amúgy is fizetésnap van, a népek degesz bukszákkal rohannak megnézni, mit is lehet venni az akciókban. Ekkor vásárlóhordát még nem láttam életemben, most következik a harmadik alkalom, talán szerencsém lesz, hogy a felét a munkahelyemen töltöm. Aztán a karácsony még messze van!

Azért nemcsak soppingolásból áll az ünnepnap, rengeteg turista- és mászkáláscsábító ajánlatot lehet olvasni, hallani a városból. A szokásos Notting Hill Carneval mindig az augusztus végi B.H. és előtte vasárnap tartatik, felvonulással, cirkusszal meg még ami kell, kirakodóvásár, utcai előadások, zene minden mennyiségben. Idén – úgy néz ki – csak neten olvashatok a fesztiválról, mivel mindkét nap pénzt kell keresnem a Bohócnál, de jövőre bármi megtörténhet.

Szombaton és vasárnap az egyik metróvégállomáson lesz ünneplés, a District Line megépítésének 50. évfordulója lesz, kihoznak a múzeumból egy rakat csudaságot és ki lehet próbálni őket. Mint például régi metrókocsik. A belépti díj csekélység, ráadásul lesz szuvenír-vásár a közlekedési társaságtól és amúgy is van ott egy szélmalom a közelben… ráadásul a szombat az egy szabadnap nekem.

Ha nagyon esik – most egy kicsit hidegre fordult a fújó szél és villám-záporok is sűrűn vannak, akkor talán egy múzeumozás belefér. Egyébként meg annyi program van!

Hoxton, számokba fojtva

2009_08_18_Hoxton

valamint Pacman vadászat… Kerónak sok szeretettel :D

Ez a kedd a fotókiállításé volt

Egyszer már terveztük, de nagyon korán vége lett az ötletnek, hogy megnézzünk egy kiállítást, ahol André Kertész képeiből is láthatunk jó néhányat. Ezen a kedden viszont már nem volt akadály sem időjárás, sem másik hely, irányba vettük az Oxford Streetet. Aztán mégis akadályozott minket – azazhogy csak próbált, de mi nyertünk – a tömegközlekedés metrós része és egy rettenetes könyvkiárusítás. A találkozási pontunk és a célpont között úgy száz méter távolság lehetett, megtétele tartott 3/4 1-től 1/2 5-ig. Node odaértünk simán.

André Kertész – On Reading. A kiállítás helyszíne pedig a Photographers’ Gallery volt.

A kiállításról a hírt a reggeli Metro újság hozta hetekkel ezelőtt, a London for Free rovatot szoktuk rendszeresen ellenőrizni, hátha van hétfői vagy keddi szabad szájtátós program. Ez a tippjük most nagyon bejött. A Guardan honlapján ízelítőt is adnak, aztán majd még idekoppantom a falra írt szöveget is, de közben egy kis szerda azért el fog telni, főleg mókuskerék-hajtással.

A katedrális másik oldala – ez is egy közhely vagy köz-hely

2009_08_03_TATE_Modern

Tankonyv, varosnezo eset

Reszes esetben vagyunk es a St Paul Cathedral elott. Megint varosnezo setat tartunk valamint reszt veszunk egyeb muzeumokbol is (negyedik nekifutas a Tate Modernnek es a museumshop-nak)

Southwark Cathedral, here since 606

museum

Azt olvastam a katedrális melletti kis táblán, hogy az első templomot ezen a helyen 606-tól használják, amely egyszercsak leégett, a következőt 1212-ben adták át. Micsoda számmisztika ez, kérem! – gondoltam, és olvastam volna mondjuk a 2424-ről is, csak az még nem jött el… De mi lenne, ha egyszer utána járnék, mi történt a templommal mondjuk 1818-ban… a tábla kicsi volt és esett is már az eső, úgyhogy nem böngésztem tovább, hanem eltettem az infót a kisfüzetbe a Megnézni nem árt rovatba.

31 lepes mulva

Trafalgar Square

Most mar arrebb allok

St Martin’s Place

Bővebb kivitelben itt látható a nap csavargás része:

2009_07_26_Camden

Itt állok a Soho egyik közepén

Ugyan kicsit esőszagúak a képek, mert csak a mobillal, de első találkozásnak igencsak jók, most már tudom, hogy ide – is – megint kell jönni, ismételni, sétálgatni, flangálni, bámulni, majd többször kipróbálni… A teraszos vendéglátás mindig is közel állt hozzám, ezen a területen meg mint a gomba, nőnek a placcok, járkálnak a népek még este nyolckor is, szitáló esőben akár. A mozik előtt hatalmas tömeg mindenhol, színházak, jajj, musical-reklámok, ó jajj ismét. Szereztem egy műsoros füzetet, most majd fel kell túrni a TeCsőt ízelítők után, jajj, miért érzem én azt mostanában fokozottan, hogy rám szakad a világ és beszippant és fel se bírom ezt fogni, mi minden történik egy pillanatban, és akkor ez még csak a látnivaló és hol van a megértés… Ha lesz egy kis nyugadalom, akkor meg azon aggodalmaskodom, hogy túl lassan tanulom az angolt… Jól van, azért legközelebb lassabban és kevesebbet iszom cidert :)) ja de hogy a Sohoban ezt kell csinálni? Hát akkor semmi cicó, ide azt az üveget, még jó, hogy angolul glass a pohár is és ezek után legyen még egy kis terasz és legyen sok világmegváltó beszélgetés!

Camden Basic

Ehhez a vasárnaphoz tartozik egy mottó: 11 év múlva. Remek kis találkozás volt, gyors élettörténet-skiccek a piaci forgatagban egy tál curry mellett és némi kicsike alkohol egy pub emeleti ablakában. Szereztem egy újabb strigulát a “London nyüzsgő és fantasztikus” címkém mellé, megtapasztaltam ismét, hogy igenis létezik az, hogy “ugyanott folytattuk, mint…” és apró trükköt is kaptam az ánglus nyelv tanulásához. A végén meg három akkora fánkot (csokist főleg, de almás is volt) vettünk egy fontért, hogy beillett két napi hideg élelemnek…

A metróban nagyon meleg volt, nem is volt még annyira nagyon késő, a bérletem jogosított mindenféle tömegközlekedős garázdálkodásra, ezért kijöttem a föld alől és sétáltam egy kicsit a Soho-ban, uhh, fantasztikus, csábító, zenés, könyves, szeszes, látványos, forgatag és riksák is láthatók. Egy kicsit ugyan esett az út végén, ezért keveset fotóztam, többet vonatoztam a belső pályaudvarok között és aztán ismerősök hangjára lettem figyelmes, amikor már majdnem indultam haza. Szerencsémre nem vettek észre, igazán nem volt kedvem a volt lakótársaimmal bájmosolyogni egy ilyen nap után. Azt hittem, hogy már soha többet, erre sorra botlom valamelyikükbe… hmm… na majd remélem ez is egyszer elmúlik, ki fogok kopni a köztudatból. A vonatozás közben kristályosodott egy összefoglalás, ezt csak úgy magamnak írom, csiszolgatás végett, életcél csak a megszállottaknak jár.

Egynapi látnivaló egyhavi élménnyel – és ez csak az épület

Voltunk egy negyed napot a British Museumban, láttunk négy termet és egy múzeumboltot, készült közel száz fénykép és talán még fel se fogtam, mennyi mindent nem láttunk, a kapott élmények emésztése is jócskán napokat vesz igénybe. Az első döbbenet élményem az volt, hogy mennyire kicsi vagyok a sok tárgy és a felhalmozott világtörténelem mellett. Igazából a történelemnek már csak az a felsorolása is hatalmas, amit a tárgyak mellé kiírtak, mint évszám, név, téma…

Vasárnapi rántotthúsemésztős idő van, elővettem hát a légifotós képeskönyvemet, megnézni, hátha van csemege az égből a BM körül. Van, persze hogy van.

Régi BM, ahogy az 1900-as évek elején látták. A neten való nézelődés során találtam egy remek oldalt, Andrew Cusack honlapját, ahonnan a még zöld tető nélküli múzeum képét csórtam, de nemcsak a BM-ről van ott kép, hanem más híres épületekről is. Ráadásul sok a légifelvétel is!

¤

¤

Mai BM, ahogy az égből látni… egyébként ennek kifejezetten örülök, hogy a kedvenc londoni könyvem képeit meg tudjuk nézni a szerző oldalán. A könyvben lapozgatva és a képeken molyolva észrevettem egy érdekeset, amely ismét homlokoncsapás-élményt adott. Sokáig próbáltam tájolni a Temze fölötti területet, magát a múzeumot, hogy merre lehet pontosan, melyik városrészben, és hogy ha majd a házak lábainál kóválygok, irányban legyek, erre most veszem észre a fényképen, hogy a BM-től két utcányira én már jártam, sőt fényképeztem is bőszen. Igazolva látom a véleményemet ismét, itt úgy van, hogy az utca egyik fele még ilyen, a házak hátsó részétől a másik fele meg akár homlokegyenest más is lehet. Hogy az egyik fele még piros köves gazdag házsor, fehér oszlopokkal és párkányok mindenütt, hátramegyünk, tovább és máris egy szürkésbarna barakkvidékbe csöppenünk. Nincs átmenet. És minden mozgásban van.

Tettem is fehér pöttyöket a gyanús részekre, és igen, akkor buszoztam azon az utcán, amikor először mentem Camden Town felé és megállt a busz. A fekete kockás téglás házak voltak a gyanúsak, máshol még nem láttam ilyet, nahát, még ilyet! (tele vagyok állandó meglepetésekkel, szeretem ezt)

A terjeszkedő BM, amelyet majd unokáink látnak réginek :)

Lunch break

Az ötödik terem után szükség volt egy kis kitérőre, talán a muzeum kávézójában hátha jól esik egy kis pihenés? Az ajándék- és emléktárgyak boltja ravaszul elén állt, abszolút a már megismert és megszokott színvonalon hozta a választékát, ceruza-toll-vonalzó-füzet, bögre, kendő, bigyótartó, na persze igényes művészeti kiadványok (az információtartalmára gondolok éppen) és könyvek, pólók, esernyő és táskabiznisz. Minden logóval. A kávézó is a megszokott stílus: háromszor annyi a keksz és az étel, mint máshol, a választék mondhatnám múzeum-standard.

Hát akkor menjünk ki, a környező utcácskákban bizonyára találunk íz-galmasat. Így is lett, alig pár lépés után megláttunk egy thai café táblát és az ajtóban lógó étlap alapján kipróbálásra ítéltük. A fénykép az elénk tálalt ebédről szól, ugye nem angol, tehát ehető, nem is kell már ezt írnom. Cod and rice with sweet chili sauce, na ennek volt egy négy szótagos thai neve, esélytelen fejből idéznem, még olvasni is nehéz volt, viszont az íze! Féltem a chilitől, végül igazán jót tett a halnak, a rizs beszippantotta a szószt és fehér tányérokat hagytunk magunk után. Az előétel kis spenótos tekercsei, nyamm, no ezt valahogy beszerzem majd otthonra is, a chips mint rágcsálnivaló ezennel kivonul a konyhámból. Majonézzel vadított édes csili volt a mártás, erős spenótlevelek a ropogós tésztában, merész de nem rendkívüli párosítás, ideje gondolkodni a vega életmód szép oldaláról. A leves – könnyű zöldséglé és ropogós nagy zöldségek, a húsos táska belül – remek, na itt megvan a név: won ton. Ezt még biztosabbra mondom, hogy újra kóstolni fogom.

A nap egyik (jajj, de hiszen rossz nem is volt egy sem, miket emlegetek én itt össze!) csúcspontja volt a thai ebéd. Este a buszon olvastam a szokásos ingyenpapírt és a reggeli lapom maradékát, a Guardian-ban találtam egy cikkecskét az alábbi honlapról, úgy érzem, érdekes kontraszt. A szerző, Erik Trinidad szerint ‘ igen, a fastfood még mindig rossz neked, de legalább lássuk, jól is kinézhet az egész’, és átformálja éttermi kinézetűre a gyorskajákat. www.fancyfastfood.com Komolyan felhúztam a szemöldökömet, ahogy néztem az átalakítás képeit, nahát, vicces ez, de mégis ad valami pluszt, talán egy hajszálnyi lelkiismeretet elvesz a szervezetbe tömött E anyagoktól, aztán persze azok mennyisége egy cseppet se csökken, visszajön a furdalás. Meg a kérdés is, vajon az éttermi ételek ugyanígy tartalmaznak E-ket? Csak mert jól néz ki… hmm… még nem biztos, hogy 100% természetes alapanyag… na inkább nem gondolkodom, eszem egy almát. Vagy.

Main Entrance

2009_07_13_British Museum

Lely’s Venus – Aphrodite

Nereid Monument

Perikles

Vase painting at Corinth

OMFG – hat itt – el se hiszem

Most van az a nagy nap, amikor eloszor lephetek be ide. Igazabol sohasem gondoltam en arra, hogy valaha is lathatom. Erre tessek… Nem is tudom, a Big Ben nem tett ram ekkora hatast, meg a parlament. Ott valahogy arra gondoltam, ennyi csak az egesz? A teveben es a konyvekben olyan nagy, impozans, fontos es elokelo, hogy talan a vilag kicsit korul is forogja oket. De nem. Itt sokkal inkabb erzem ezt, hogy valami Nagy melle kerulhettem es itt leszek inkabb kozel ahhoz, ami az igazi vilagot forgatja.
Milyen szerencse, hogy unneplo ruhaban jottem.

Vonatos nap

Folyamatosan viszket a talpam, mióta nem kell mennem a raktárba, a mekis cipő szorítja a bütykömet, na tehát akkor mi a megoldás? Szabadnapon vonatozás, naná. Megnéztem magamnak a St. Pancras International állomást, ahonnan indulnak az Eurostar vonatok, a csatornamászó villámgyorsak. Eredetileg a 9 és 3/4-ik platformot kerestem a King’s Cross pályaudvaron, de ott akkora nagy építkezés és állványozás volt, hogy el is tévedtem a palánkok között. Inkább átmentem a gyorsvonatokhoz, egymás mellett van a két vasútállomás.
Nem messze van oda a British Library, meglepő feliratot fotóztam a bejáratánál, utána buszozás, Regents Park és környéke, majd az oxford streeti szombati soppingoló tömegbe keveredtem, jajj, onnan el, Regent Street dettó, hát akkor inkább lementem a föld alá.
Ott jöttem rá, mi volt a fura a londoni metróban, hát az, hogy az alagút pont akkora, mint a metrókocsi, vagy fordítva, mindegy, és mégsincs huzat, ha jön a vonat. Csak egy kicsi, de az sincs mindenhol.
Ezután hülyére mozgójárdáztam magam a Heathrow összes terminálján, nem láttam repülőket felszállni, mert a biztonsági csomagellenőrzőkön nem lehet átmenni csak úgy. Viszont szereztem egy Daily Telegraph-ot, a szombati kiadást, amit éppen elég volt hazahozni, mert közel volt a kilóhoz a csomag súlya. Kilencféle újságbetét jött ki belőle, a hétvégére való tekintettel.
Visszafelé becserkésztem a Charing Cross pályaudvart is. Képek itt, egy ideig fotóztam csak, aztán elfáradtam a látnivalóktól, majd egyszer máskor folytatom. És a táskámban ott volt a Szívecskés Bomba, csak nem vettem ki, bocsánat vagyok.

Unnepi eghajlat

Vegre megtalaltam azt, ami egyre jobban hianyzott itt a varosban. Parkot talaltam, nem nagyon messze a haztol, park, fu, padok, fak, csend es levego. Husvet hetfoi tojastalalassal felero unnepi pillanat volt, amikor beleptem a Park Hill kapujan. Fogok meg jonni, az biztos.  (Na es az milyen mar, hogy itt egy parknak is van sajat honlapja… hogy itt minden az emberek hasznaert van, csak oda kell nezni, o-o.)

Ut kozben lottem egy-ket helyzetjelento kepet, lassan minden viragba borul, a napfenypaplanokon macskak napoznak es elkezdett illata lenni a foldnek. Szabadsagszag van a levegoben, lassuk , mire lesz ez jo!

Husvetkoszonto fenykepem lett ez a kek kovetkezo, hatterkep a nyul utan a laptopra es a tobbi majd alakalomadtan felkerul a netes tarhelyre. Viragok minden mennyisegben, felhok es repulogepek rajzolta kriksz-krakszok mindenfele. Amugy ez majdnem hetkoznap itt, annyi a levegoben a gep, mint Kobanyan a szemet, akarmikor nezek fel, mindig van legalabb egy ott… szokni kell a nagysagot is.

A penteki kirandulas alkalmaval kiderult, hogy a multkori Tejfel-toronybol nem is egy van, hanem ketto, en meg a kisebbikre izgultam ra, most a busszal elmentunk a nagy mellett is. Hetfon tiszta volt az eg, le is kaptam mind a kettot.

Tisztelettel jelentem

a husvet rendben eltelt, mar azt hittem, hogy meguszom a jo magyar szokasokat es nem lesz pukkadas a kajalas miatt, hat erre tegnap egy akkora Cadbury csokitojast kaptam, mint a fel fejem es ki tudna ennek ellenallni… en nem :)

Greenwich Part 2

Ismét egy nap, amelyben több volt, mint egy napnyi élmény és még maradt máskorra is! Folyamatosan ámulok, hogy errefelé az ingyenes múzeumok is mennyire tele vannak látnivalóval, tájékoztatással és látogató-barátsággal. Ugyan nagy néha felfigyelnek ránk a biztonsági őrök, amint – nekik – szokatlan helyről és módon készítünk fotókat, tegnap például volt egy, aki szabályosan jött utánunk, talán még egy pincefolyosót is átszelt, ihajja, alapvetően azért mindenki normális és kedves. Az információs feliratok elegendően nagyok ahhoz, hogy pár lépésről is, tompaszemmel is el lehessen olvasni, a kiállított képek előtt van tér és vannak működő modellek, filmek, interaktív képernyők és hangok és tegnap még egy igazi hajó recsegésében is benne lehettünk. Rövidre fogva, meg vagyok varázsolva múzeumilag :) az előző életemben azért egy vármúzeumnál erősen húzódoztam, hogy már megint csak bútorok és cserepek és bádogok és menni kell libasorban, pisszenés nélkül, piros kordonkötél mögül szívni a dohot.

A következő adag kávé/tea/juice mellé akkor egy kis mazsolás keksz. A Cutty Sark megállóban kell elhagyni a DLR-t, és elindítani a tengerészeti-csillagászati múzeumozást. Egészen készületlenül jöttem ide, az útikönyvemben egy-két szakkifejezést fellapoztam, hogy saccolni tudjam a rám váró érdekességeket, de semmi több, illetve a térkép, hogy mi merre van.

A Cutty Sark egy hajó, mint kiderült, a Temze partján van kint, orral a víz felé, és éppen annyira renoválják, hogy egy sátoron kívül semmit nem láttunk. 2010-ben lehet visszajönni.

Greenwich volt egészen sokáig (az 1860-as évekig) az a kikötő, ahová-ahonnan a királyi és a diplomáciai hajók érkeztek és indultak. Egészen impozáns környék fogadta őket, ahogy látni lehet már az épületekről is. Később aztán a dokkokat bezárták, az ezredforduló környékére teljesen felújították a vidéket, és erről a rehabilitált vidékről kapta a DLR (hasonlít a mi HÉV-ünkre) a nevét, a helyi automatán közlekedő vasút. Docklands Light Railway.

Nelson admirális már életében szent volt, ahogy meghalt, rögtön rácsaptak az ereklyevadászok, és még a haját is eltették. A Tengerészeti Múzeumban nem lehetett fotózni, így aztán az a szürkésbarna hajtincs csak fejben, illetve neten látható.

Voltunk egy Chapel-ban is, amely akkora, mint nálunk egy közepes templom, puritánabb a díszítés, a padokon szivacsos plüss és mindenhol ablak, az ablak díszítései mellett meg mindenhol világítás. Adományszedő doboz itt is volt.

London népessége az 1930-as években volt a legnagyobb, 8,7 millió fő, ma ‘csak’ 6,5 millió ember tartozik Nagy-Londonhoz, azt mondják, így kényelmesebb. Ebből a sok emberből – szerintem – majdnem mindenki ingázik és a Greater London térképi határ is csalóka, mert onnan még mindig van kifelé, még mindig nőnek a sorházak, csak itt már több a fa és néhol látni egy mező távoli sziluettjét.

A nagy régi tengerjáró hajók (amelyek még fából készültek) hátsó része azért hasonlít egy igazi angol házhoz, hogy a vízen sokáig utazók még ott se nélkülözzék a megszokott angol dolgokat. A gazdagabb hajók berendezése éppen ezért majdnem pontosan olyan volt, mint az utasok otthoni házainak belseje. Dohányzószoba és nappali – mintha csak téglaház lenne, kandalló mint dekorelem – ez is volt a hajókon. Aztán jöttek a fémből épített óceánjárók, a luxuskivitel ezek után már csak nekem volt újdonság (Titanic filmet nem láttam).

A tudósok lakosztálya viszont nagyon puritán volt, egyik leghíresebb csillagászuk házát is meg lehet nézni a Királyi Obszervatóriumban. Valószínűsítem, hogy a tudósokat régen sem fizették agyon, illetve semmi figyelemelterelő dolgot nem hagytak meg maguk körül. Lehet látni működő camera obscurát, egy egész épület nagyságút is John Flamsteed házában. A Time Ball pedig csak most utólag derült ki, mekkora attrakció. 1800-as években készült és ma is működő órák ketyegének hangjáért szintén érdemes volt odamenni.

A nulladik hosszúsági fok körüli felhajtás szokásosan nagy, turista-lökdösődés és egyen-fotózás, bármilyen szokatlan is, de most olyan jó volt standard-turistának lenni és pontosan ugyanazt csinálni, mint ők. Találkoztunk magyarokkal is, ők rendesek voltak :) Találtam egy körpanorámát. Gyakorlatilag úgyis ezért az attrakcióért indultunk ide, minden, ami előtte volt, csak hab a napi tortán.

Greenwich

Egy röpke szabadnap keretében átközlekedtünk Greenwich-be, megobszerválni a királyi tengerészeti kiállítást, iskolát, csillagvizsgálót és parki mókusokat. Mindezt úgy, hogy egyszerre volt zuhanyos eső (shower, ami náluk a zápor), ezerfényes napsütés és bolond szél. Már megint egy ingyenes hely és hülyére gyalogoltuk a lábunkat, csak a harmadát láttuk és záráskor megint volt az a tuszkolás, kifelé, haza. A múzeumboltban már nagyon nagy volt a kísértés egy hűtőmágnesre, de még nincs meg az a kőgazdag életszakasz, úgyhogy hamarosan vissza kell menni oda és befejezni a sáskajárást.

Több dologra is a kiállításokon döbbentem rá, ami ma egyszerű és természetes, az mondjuk háromszáz évvel ezelőtt még földrészeket felforgató probléma, és csodálatos, ahogy a dolgok, eszközök és számítások eljutottak erre a pontra, ami most van. Navigáció, időmérés, hajóépítés, na ilyenek. Kicsit később majd folytatás lesz, meg fényképek, most ágy, lábam a polcra.

A nap linkje: egy kis tengerészeti történelem.