Móra

Beszélgetés a ferde toronnyal

Pisa, május

Bizony isten nem olyan különös dolog, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, a ferde torony mindenkivel szóba áll, aki úgy csinál, mint én csináltam.
Először is az ember nem megy ebédelni a Hotel Nettunóba, hanem az egyik boltban vesz egy darab sajtot, a másikban vesz egy darab kenyeret, a harmadikban vesz két darab narancsot, azzal kimegy a dómtérre, leül a Battistero márványlépcsőire, és megebédel köröm közül, szemben a Duomóval, amely mögül a ferde torony kileselkedik, vagy ha mér éppen eszegetünk, mondjuk azt, hogy szájába néz az embernek. A frugális kosztból a torony mindjárt látja, hogy itt valóban kegyes zarándokkal van dolga, nem valami puruttya szájtátóval, akinek Baedeker szerkesztette az evangéliumát.
Mikor aztán az ember az ámenig ért, azaz beletörölte az ujjait a sajttakaró papírba, akkor a márványlépcsőről lehemperedik a fűbe, amelyre itt nem tilos rálépni, hanem igenis ajánlatos. Először is jólesik az embernek az a tudat, hogy ő a Campo Santo falán kívül hever a szép zöld gyepen, nem a Campo Santo falán belül a szép fekete földben, amit hétszáz esztendővel ezelőtt Jeruzsálemből hozattak maguknak az istenfélő signorok és signorinák. Másodszor sehol a világon nem ilyen smaragdszín a fű, és ha az  beletörik az ember nadrágjába, örök életre benne marad. Ennél alkalmasabb ajándékot az otthonvalók számára képzelni sem lehet. Meglepetés is, nem is nagyon drága, s a fináncok szó nélkül keresztüleresztik a vámon. Otthon aztán be lehet akasztani a sifonérba, s ha meg nem etetik a mollyal, még évek múlva is elcsodálkozhatnak rajta a késő unokák:
- Látjátok, ebben a nadrágban beszélgetett ősapánk a pisai ferde toronnyal.
Utóvégre az én maradékaimtól igazán nem lehet kívánni, hogy azt a páncélinget mutogassák, amelyben mint keresztes vitéz Szaladdin szultánt lelöktem a lóról. Különben is, ahogy én ismerem magamat, inkább Szaladdin lökött volna le a lóról engem, aminthogy a toronnyal való beszélgetésben is meglehetősen passzív szerepet vittem. A beszélgetést nem én kezdtem, hanem ő. Én csak néztem a zöld fűből a kék eget, és hallgattam a körülöttem gágogó libákat. Hattyúval vetekszenek itt az olasz libák, amelyek pár lépésre tőlem ott legelnek a temetőcsarnok falán is. Benozzo szívvidámító freskójában, ahol az öreg Noé tollas barettben, térdig felgyűrt nadrágban tapossa a szőlőt a kádban, míg körülötte híres fiai, Sém, Hám és Jáfet járják a forlanát olyan széles csípejű toscanai menyecskékkel, akiknek rögtön elhiszi az ember, hogy három világrészt népesítettek be fiaikkal. De mi lelhette azokat a trecento mestereket, akik a déli falra olyan borzalmait festették az Utolsó ítéletnek, a Pokolnak és A halál triumfusának, hogy az ember úgy érzi magát, mint mikor kisgyermek korában vasvillás ördöggel álmodott? Valami nagyon megijeszthette és nagyon megharagíthatta ezeket a szegény piktorokat. Talán nekik is a lábukra hágtak a csavargó angolok, mikor így hevertek a fűben, arkangyalokkal álmodván, és mikor kinyitották a szemüket, pápaszemes meszelőnyeleket láttak maguk előtt.
Én nem tudok a pemzlivel bánni, hát másképp adtam ki a mérgemet. Vettem az anzikszáruló rokkanttól egy ferde tornyos kártyát, és megcímeztem egy mérnök barátomnak. Tudom, hogy minden jóravaló mérnök örül neki, ha a másik mérnök rosszul csinál valamit. S hogy az öröme még nagyobb legyen, kommnentárt is írtam a kép alá.

Ferde torony körül amíg handabandál
Angol, orosz, német, francia s más vandál,
Rád gondol barátod s ilyen rímet skandál:
Nincs több a világon ily mérnöki skandál!

Az utolsó sort már akadozó pillával írtam le. Hol leejtettem, hol fölkaptam a fejemet, mint a döfni készülő kecske. Egyszer aztán úgy föl találtam kapni, hogy majd beleütöttem a toronyba. Nem mintha én törekedtem volna a magasba, hanem a torony hajlott felém. Meg is szólított. Egész tisztán értettem, pedig a nyolcadik emeletről jött a hang.
- Mit szólsz hozzám, nyájas idegen?
Nem mondhatnám, hogy nagyon meglepődtem. Hiszen a Szentírásban is benne van, hogy saxa loquuntur, s ha a Bálám szamarai mindennap megszólalhatnak, egyszer ez a márványcsoda is megpróbálhatja. Inkább az zavart meg egy percre, hogy nem tudtam, minek szólítsam a tornyot. De hát a magyar ember címzés tekintetében mindjárt föltalálja magát. Ötvennégy méteres tornyot nem lehet másnak szólítani, csak Magasságodnak.
- Örvendek, hogy jól szolgál az egészsége Magasságodnak. Látom, mint a száznyolcvan oszlopa megvan, és egyáltalán nem látszik meg rajta az a hétszázötven esztendő. A mi kultúrpalotánk Szegeden még csak harmincesztendős, de sokkal inkább műemléknek látszik, mint Magasságod. Tudniillik annak már régen nincs egy ép porcikája.
- Igen, de az idegeim! – nyögött a torony.
- Persze, a sok látogató, ugye? Rá is ijesztettek az újságok a világra, hogy Magasságod mostanában szédül egy kicsit.
A toronynak szemmel láthatólag jólesett, hogy foglalkoznak vele az újságok. Azt hiszem, e tekintetben még a babiloni torony is értelmes ember módjára viselkedne. Tódítottam is a bókot tovább.
- Kellemetlen volna, ha a modern mérnöki tudomány Magasságodat kiegyenesítené. Akkor a világhírű pisai ferde torony minden varázsát elveszítené. Olyan campanile lenne belőle, mint a többi.
Úgy láttam, mint most látom, hogy a torony megcsóválta a legfelső galériáját. Kongott-bongott valamennyi harangja, alig tudtam tőlük szót érteni.
- Látod, idegen, ez idegesít engem halálra – dörmögött komoran. – Mért hívnak engem ferde toronynak? Mivel szolgáltam én rá erre a gyalázkodó gúnyolódásra?
- Tessék? – ámultam el. – Hát Magasságod nem tudja, hogy annak idején messer Bohannus és messer Guglielmo rosszul alapozták meg, és ezért lett belőle világhírű ferde torony?
- Hazugság! – remegtette meg a torony domború mellét a fölháborodás. – Az ellenségeim találták ki ezt a gaz rágalmat. Hétszáz éve folyik ellenem ez az aknamunka, és hétszáz éve nem veszi észre senki, hogy olyan egyenes vagyok, mint egy márványból faragott gyertyaszál!
Határozottan mondhatom, hogy a torony e percben ferdébb volt, mint valaha. De hát az ilyesmit bajos nyíltan kimondani. Csak úgy hebegve véltem, hogy itt valami tévedés lehet.
- A legőrültebb tévedés – bólogatott a torony. – A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak én vagyok az egyenes.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsapott a márvány hűvössége. Mit tegyen az ember, mikor egy ötvennégy méteres ferde torony agyonütéssel fenyegeti, ha el nem hiszi neki, hogy ő az egyenes  és a világ a tántorgó? Inkább elhittem neki, és megígértem azt is, hogy fölvilágosítom az igazságról a világot.
Íme, meg is tettem. Hátha tanulnak belőle a többi ferde tornyok.

—vége—-

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Esti szórakozások

Rapallo, április

Napóleon katonáira négyezer év nézett le a piramisokról, s ez a történetírók állítása szerint nagyon lelkesítő hatással volt rájuk. Hát énrám legalább negyvenezer esztendő néz arról a harminc-egynéhány angol és német úrnőről, akikkel van szerencsém együtt dínerezni, de az éveknek ez az imponáló száma engem csak gyors visszavonulásra lelkesít. Nem mondom, hogy az első estéken nem mulattattak, de ez csak addig tartott, míg rendszereztem őket. Végre is tanulmányúton vagyok, és olykor foglalkoztatnom kell a múzeumigazgatót is. Ez a lady itten kőkor, de már az a fejlettebb periódusa, amikor ismerték a festét művészetét. Ez a barlangi medvével élhetett együtt, és annak a fogait hordja még most is. Az a múmia a sarokban a Kheopsz fáraó anyósa lehetett – bizonyosan azért halt meg az a derék ember olyan fiatalon. Ez a skót várúrnő határozottan pelikántípus. Tokazacskója van, amelyből egykor vérével táplálta gyermekeit, most azonban már csak a skót várúr ijesztegetésére szolgál. E gentlemannek nagyon reszket már a keze, és megesik, hogy a pohár oldalához koccintja a schiaccianocit, amely szép névre az olasz diótörő hallgat. Ilyenkor mindenki odanéz, a glicíniadíszes kalapot viselő pelikán pedig haragosan szétnyitja és összeklappantja a csőrét. Az öregúr rémületéből látom, hogy  ez csak azt jelentheti:
- Mylord, én önt bekapom, mihelyst leveti a szmokingot.
Vannak még kanalas gémek, szürke gémek, pingvinek is a sala da mangiaréban, sőt egy-két kedves, fehér öreg dunnalúd is hápog a fruttós kosár fölött – mire hozzám ér, ki is színelik a narancsból a jaffait, s csak a helybelit hagyják meg, amely az ürükotletthez csakugyan élvezhető is ecetes paradicsom gyanánt -, de hát a tudományokba hamar beleun az ember. Mikor pedig az őstörténelem megindul a társalgó felé, és a Gianetto kezdi fölgöngyölni a tánchoza pokrócot, akkor az emberen határozottan erőt vesz az életösztön, és angolosan távozik az angolok közül összes termeibe.
Elvégre a szobájában is elmulathat az ember. Például a lámpákkal, amelyek közül a függőlámpa nem akar elaludni, az asztali lámpa nem akar meggyulladni. Azután megnézi, hogy be van-e csukva az ablak. Persze hogy be van, de rosszul van becsukva, tehát kinyitja az ember, és most már nem tudja becsukni sehogy se, tehát csak betámasztja. Ez azért szerencsés ötlet, mert most már el lehet gondolkozni azon, hogy ha az éjszaka jön a bóra, kicsapja az ablakot, megfázik az ember, mije fog fájni holnap? A bóra maga is nagyon kiadós téma. Rendkívül nagy családja van, nemhiába olyan öreg szél, már a rómaiak idejében is fújt. Vannak neki fiai, lányai, unokái: boretta, boretto, borella, borino, de mivel mind személyazonossági igazolvány nélkül jelentkezik, az olaszok maguk sincsenek vele tisztában, melyik kicsoda. Én csináljak most már külön tanulmányban rendet az olasz szelek közt? Nem, azt a barátságot nem teszem meg az olaszoknak, legalábbis míg Fiumét vissza nem adják. Faragjuk ki inkább a ceruzánkat, ezzel is telik az idő. Valóban eltelik egy félóra, míg az ember megnézi a felsőkabát, kiskabát, mellény, nadrág összes zsebeit, és a bujdosó bicska előkerül a fésűtartó tokból. Most már csak a ceruzát kell előhajhászni, s mire az is megtalálódik a pipában, ahol szurkálói minőségben tartózkodott, akkorra örömömben úgy eltettem a bicskát, mintha vámvizsgálatra készülnék. Bújjon beléd a bújócska – mondom neki, mikor kiderül, hogy a bal markomban szorongattam az egész idő alatt, míg a jobb kezemmel turkáltam utána, s most már csakugyan ráfogtam a ceruzára, amely, most veszem észre, nem is hegyetlen. No már olyan prédaságot pedig mégse csinálunk, hogy elrontsuk a készet, inkább megszerkeztjük vele azt a mondatot, amelyben reggel megkérjük a camerierát, hogy varrja föl a hálóingünkre a gombot.
Ez is megvan, még sincs több tíz óránál. De ne is legyen több, mert akkor kifogyunk az időből, pedig egy munka még hátravan. Az olaszoknál nagyon fejlett a szállodakultúra, hiszen abból élnek, de ha én Mussolininek volnék, már rendeletet adtam volna ki a szállodai ágyak miképpeni megvetése tárgyában. Az nem való, hogy egy vánkost teljesen elspórolnak a fáradt vándor feje alól, s a másikból is csak fele porciót juttatnak egy személynek.
Egy dicsőséges múltú nagy nemzethez, amely a háborúval is igen jól megvetette a saját feje alját, igazán nem illik ez a pikolóskodás. És nem csinálhat a vendég vánkospótlékot még csak a takaróból sem, amely áll két lepedőből, amely egy gyapjúdarabbal van töltve. Ennek a különös rétesnek a szélei azonban úgy be vannak tömködve a derékalj alá, hogy onnan csak karhatalommal volnának kihúzhatók, amivel azonban magamforma kisember még otthon se rendelkezik, nemhogy idegen országban. Itt nincs egyéb segítség, mint hogy a kis kézitáska a babvánkos alá helyeztetik (azonban a tintásüveget ajánlatos belőle kivenni), arra jön a kézirattáska, s végül a hazulról hozott kis japán álomvánkos. Így már a magasság megfelelő, a szélességet pedig azzal a kabáttal pótolja az ember, amelynek az időjárásbeli kilátások éppen nem kedveznek. Úgy is jó, ha a kabátgombok lefelé vannak fordítva, mert akkor nyugodtan lehet aludni, de az se baj, ha a kabát gombbal fölfelé teljesíti hivatását, mert akkor  nem lesz olyan hirtelen az átmenet ebből a nagy uraságból az otthoni fejtörésre.
Mondhatom, hogy amikor sikerül megadminisztrálnom az olasz ágyat, akkor el tudom képzelni, mit érezhetett Gömbös Gyula, mikor a választásokon megadminisztrálta a nemzetet. Csakhogy én, mikor már belemelegszem az ágyba, észreveszem, hogy valahogy léghuzat van. (Ugyan lehet, hogy Gömbös Gyula is észrevette azóta.) Fölkelek, és becsukom a nyitva felejtett ajtót, mire kinyílik a betámasztott ablak. Most már mindegy, úgy hagyom, legalább behallatszik a kvartett: a tenger zúgása, a békák brekegése, a fülemüle nászdala és a nottola kuvikolása. Természetesen a fülemüle hagyja abba leghamarabb, és a békák bírják legtovább. De már alig hallom őket, robog velem a vonat hazafelé. Már azt se hallom, már otthon próbálok belesni az ablakon, mikor a szomszédban elordítja magát a mainzi ügyvéd:
- Ruhe!
Hallgatódzom, kit csitít, de olyan csönd van, mintha ki volna terítve a világ. Csak a mainzi ordítja el magát minden öt percben:
- Ruhe!
Azt hiszem, álmodik, és a Marx-párti népgyűlésre kiabál, amelyik nem akarja meghallgatni. De az is lehet, hogy csak a feleségét fegyelmezi.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Ébredések

Rapallo, április

A hajnal barátja ugyan a múzsáknak, de én már sok-sok esztendő óta nem vagyok barátja a hajnalnak. Homályosan emlékszem rá, hogy vannak szép hajnalok is, amelyeknek piros pántlika ég a hajukban, mikor kikönyökölnek az ég ablakán, de én már nagyon régen nem láttam ilyent. Az a hajnal, amelyik annál az íróasztalnál hasad rá az emberre, amelyiknél a napáldozat otthagyta, olyan, mint a rosszkor jött szerető. Az ember ásítva fogadja, és hátat fordít neki.
Az este eszembe jutott, megpróbálom, hátha itt még szép hajnalt is tudnék látni. Megkértem az öreg Subito bácsit, a hotelom portinaióját, hogy keltsen föl második kakasszóláskor. Subito bácsi a rapallói bejelentőhivatalban egész más néven van elkönyvelve, de azzal nem szolgálhatok. Nekem azért Subito, vagyis “azonnal”, mert rendkívül készséges gentiluomo, és mindent “azonnal” ígér. A fölkeltés irányában elé terjesztett kérésemet is ezzel honorálta:
- Subito!
- Nono – mondom -, nem olyan sürgős. Majd csak reggel öt órakor.
Persze nem ő keltett föl engem, hanem én keltettem volna fel őt, ha lett volna hozzá lelkem. De csak elnéztem, ahogy ott aludt a fülkéjében, félrebillent fejjel, és természetesen még álmában is fölfelé fordított tenyérrel. (Antropológusok mondják, hogy a kapuról nevezett emberfaj így is születik.) Most láttam először portássapka nélkül, kopasz feje búbján éppen olyan feltűnő három szál hajat visel, mint az a Szent Péter, aki a rapallói katedrális egyik oldalhajójának oltárképén őrzi a mennyország kulcsait. (A kulcsok nemigen vannak elkopva, a kép nyilván a venticentóból való.) Nem tagadom, ennek a hasonlatosságnak is lehet némi része benne, hogy nem zavartam meg a signore Subito álmát. Talán javamra írják ezt nekem, ha majd megérkezem abba a tartományba, ahová, remélem, útlevél nélkül indulok el, földi szegődésem kiteltén. És ha Péter azzal akar elutasítani, hogy az én számomra nem ott készítenek kvártélyt, akkor addig könyörgök neki, míg ki nem keresi a főkönyvben az én lapomat. Lesz ott a rováson elég, tudom én azt, de legalább innen, Rapallóból a javamra is lesz két tétel. Az egyik az, hogy nem keltettem föl egy embertársamat, aki aludt, a másik az, hogy egy éhes csigabigát a babérfa tövéből föltettem a babérfa derekára, ami neki legalább három hetébe került volna. (De ha lelkembe nézek, ezt a cselekedetemet nem találom egészen önzetlennek, mert közben arra is gondoltam, hogy ami babért ez a fontolva haladó elvtárs lelegel, azzal is kevesebbet vágnak bele az olasz pipadohányba.)
De mit csináljak most már, hogy emberséges ember is maradhassak, meg a holtelból is kijuthassak? Eszembe jutott, hogy az egyik szárnyon van valami kilátótorony, annak a teraszán szokott ebéd után a napimádás történni. Ez nagyon különös szertartás, amelynek látása nekem mindig igaz örömömre van. A hívő liegestuhlba igazítja magát, hátraveti a fejét, és kitátja a száját a napra. Azt még nem láttam, hogy a nap valakinek a szájába repült volna, ezt inkább a napfény gyermekei, a legyek szokták megcselekedni, amelyek itt természetesen sokkal muzikálisabbak, mint otthon, de éppoly demokratikus gondolkozásúak és közvetlen modorúak. Csak egy napimádó van, akinek ambíciója többet kíván, mint egy közönséges házi legyet. Ez Miss Strudle, angol teozófus, akinek mindig a hóna alatt van a Bunyan The Pilgrim’s Progresse. Amikor napkúrázik, akkor a feje alá teszi a halhatatlan üstfoltozót minden misztikus látomásával, és akkorára nyitja a száját, mintha imádkozó sáskát várna bele. Linné nevezte el Mantis religiosának ezt a hártyás szájú Torquemadát, aki szenteskedve teszi keresztbe azokat a bicskákat, fűrészeket és harapófogókat, amelyeket kezek gyanánt visel. Itt már ilyenkor igen éli világát, minálunk csak a kánikula körül szerez örömet találhatóságával a bogarászó gyerekeknek. Ha tudná, hogy hazánkban ájtatos táltor néven örvend közbecsülésnek a zsenge ifjúság körében, valószínűleg áttelepedne oda, mert itt nem hívják semminek se.
Arra gondoltam, hogy tán ennek a kukullóriumnak az ajtaját nem zárták le éjszakára, és ha lépcsőt találok hozzá, kijuthatok a szabadba. Persze egy alvó szálloda labirintusában óvatosan kell bolyongani, mert az ember sose tudja, hogy hová jut, láttam én már ilyent a moziban. De hát bátor ember vagyok, ahol egyedül vagyok, és elszántan kanyargok jobbra-balra az ajtók előtt silbakoló cipők, csizmák, bakancsok, szandálok és csónakok sorfala között. Eszembe jut egy nyugalmazott huszárőrnagy barátom, aki sokszor beutazta Olaszországot, és egy hosszú élet tapasztalata gyanánt közölte velem azt a megfigyelését, hgy akármilyen művésznemzet az olasz, a csizmát nem tudják fényesre pucolni. Magam is érzek rá némi hajlandóságot, hogy néplélektani következtetéseket vonjak le abból, melyik nemzet hogyan teszi ki éjszakára a cipőit az ajtóba. A német habdák elszántan, keményen és láb nélkül is befűzötten állanak, az egyik kétujjnyival előbb, és mindjárt megindulnának, ha vezényszót kiáltana nekik az ember. “Immer feste drauf!” A francia cipő az orrán pipiskedik és ágaskodik, mint egy kukorékoló kakas, az angol cipők feszesek és merevek, mintha sámfát nyeltek volna, orruk, sarkuk hajszálnyira egy vonalba van igazítva, de egy arasz távolság jelzi köztük, hogy az angolszász láb két hemiszférára támaszkodik. A foltos cipőka takarékos osztrákra vallanak – hozott lakkcipőt is, de azt nem veszi ki a kofferből -, a japánok sarui a földhöz lapulnak és összekancsalítanak, ahol pedig egymásra tapos a jobb és bal lábra való cipő, ott az ajtó mögött magyarok álmodják haza magukat. Továbbá azt a tételt is föl lehetne állítani, hogy ha a férfiak is olyan paragrafussarkú cipőket hordanának, mint a nők, akkor nyilván egész más irányt venne a történelem folyása.
Azonban haladjunk, mert nem azért küldettünk e földre, hogy új történelemfilozófiai rendszert dolgozzunk ki, és különben is helyen vagyunk már: zörgeti a szél a kukullórium ajtaját. Amiből nemcsak az következik, hogy szabad a kimenet, hanem az is, hogy a szál már fölkelt. Ez azonban nem számít, mert itt a szél le se szokott feküdni.
Ahogy kilépek a teraszra, még álom van a világ szemén. A tenger csak egy sirályröppenésre van tőlem, hallom a lélegzetvételét, de látni csak ott látom, ahol csillagok fürdenek benne. A Siriusra a vízben is ráismerek, s most jövök rá, hogy aranyszemű testvérei közt mért ő a legragyogóbb. Azért, mert ő marad legtovább a vízben. A többiek már rég fölvették  ködingüket, és behúzódtak kristálygrottáikba, amikor ő még mindig kisüt a habokból. Egyszer aztán a Sirius is elmerül. Genova felé hirtelen vörös csík lángol át a horizonton, de ez még nem a hajnal. A hajnal még valahol a dalmát partokon csókolgatja a szűz havasokat, amikor itt már elpirul a tenger. Szégyenli, hogy együtt aludt az éjszakával, amely, fekete uszályát maga után húzva, most szökik ki az ég nyugati kapuján. A világ kezdete óta így megy ez, de a tenger mindig megőrzi szemérmét, és azért marad örökre fiatalnak.
A Campanile harangja megszólal, és a szomszéd villa emeletén kinyílik egy ablak. Valaki kinéz rajta Chiavari felé, amelyre már lecsorog a hajnal tűzesője. Kilép az erkélyajtón, paletta van a kezében, arról ráismerek. Ez signore Gustavo, helybéli adóbecslő és tájképfestő. Kár, hogy Leonardo da Vinci és Raffaello nem voltak adóbecslők, mert akkor ők is korán kelő emberek lettek volna, és hagytak volna ránk olyan tájképet, amelyet Hajnal a tengeren címmel háromcsillagoznának meg a bédekkerek. Sajátságos dolog, hogy a reneszánsz nem ismerte a tájképet mint olyant, legföljebb csak mint ifjú angyalok és öreg szentek hátterét. Más okát nem tudom találni, mint hogy az emberiség legnagobb festői a későn fekvést sokkal jobban kedvelték a korán kelésnél, amiből azonban eszem ágában sincs azt következtetni, hogy minden korán kelő embernek okvetlen művészettel kell foglalkoznia.
Például a Viale della Palmén döcög fölfelé egy kétkerekű kordé, az hozza a tejet az albergóba. E tejesembernek például elengedném, hogy vízfestéssel foglalkozzék, de szemem láttára műveli azt. Tíz kanna tej közt arányosan porcióz fel két kanna vizet, amit a hegyoldal csurgójából fej. Ennek köszönheti a tej azokat a színhatásokat, amelyeket mynheer Bloom, a holland sajtkereskedő mindig ezzel honorál a reggelinél:
- Az is ökör, aki elhiszi, hogy ez a tej tehéntől származik.
Ilyenkor Alessandretto és Teodorulo, a két kis reggeli pikoló mindig alázatosan összemosolyodik. Most már tudom is, miért. Ők ketten veszik át a tejesembertől a lattés kannákat, és fél kanna igazi tejet kiihatnak érte, ha zio Giovanninak segítenek a csurgókutat húzni.
Elfordítom a fejemet, részben azért, hogy az érdekeltek zavarukban el ne tévesszék a keverési arányszámot, tíz kanna vízbe kevervén két kanna tejet, részben azért, mert meghat az üzleti csalásnak ez a primitív bája, amely a festészetben Cimabue iskolájára emlékeztet. A szarka azonban, amely a leanderfák közt virradt meg, nem olyan diszkrét, mint én vagyok, és rákiált a társaságra:
- Rubatori!
Ez annyit jelent, hogy “rablók!”, de nem bizonyos, hogy kiket illet, mert közben a pékkocsi is odanyikorog a hátulsó kapura, és a direttore reggeli harákolása is fölhallatszik a hallból. Mindenesetre érdekes, hogy az üzleti világ ébred elsőnek, beleértve a szarkát is, akinek nagyon jól áll, amikor tolvajt kiabál.
A zenit rózsás felhőhajói kezdenek aranyosodni, a tenger anzikszkéklesz, és a magnóliafáról leesik egy tulipánszirom. Egy cinege verte le, amely reggeli harmatot ivott a rózsaszín kehelyből. Ő maga ki se látszik, csak a farka hegye billeg ki a virágból, és a csittegése hallatszik. A magyar cinege azt mondja: “kis cipő, kis cipő, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér!” Az olasz cinegének egész más a világnézete, az azt mondja:
- Cinquanta, cinquanta, cinquanta, bruco, canonicato!
Mármint hogy ötven papmacskahernyó fölér egy kanonoksággal. Hát gusztus dolga. Különben lehet, hogy Olaszországban csakugyan így van.
A fecske is aránylag későn ébred, és csak itt jövök rá, hogy ő tulajdonképpen minálunk is olaszul beszél. “Csicseri-ficseri”: ez határozottan olasz idióma, csak azt nem tudom, hogy mit jelent. Subito bácsit már kikérdeztem, de csak annyit tudtam kivenni a feleletéből, hogy ő a pacsirtát jobban szereti. Tudniillik olajban kisütve.
Meglepett azonban, hogy a sárgarigó, amely egészen beleveszett a mimózafák sárga virágfüstjébe, itt is magyarul beszél. Nem tud leszokni arról az illetlen szavajárásáról, hogy “huncut a bíró”. Szerencsére, hogy az olasz hatóságok nem értik, amit mond, és azért nem tesznek ellene folyamatba semmi fenyítőeljárást. Ugyan a Rapallo saját tudósítója azt jelenti Rómából, hogy több törvényjavaslat készül a társadalmi rend hatályosabb védelmére. Lehet, hogy azok közt lesz a sárgarigók szólásszabadságának korlátozásáról szóló is.
A nap fölhág a Monte Oliveto csúcsára, az első emelet sarokerkélyén megjelenik Mr. Burberry, pizsamában, a kezében órával, és nézi a napot. Azt hiszem, hozzá akarja igazítani az órájához. Egy-egy lady feje is feltűnik az egymás után kipattanó ablakokban, de most nincs rajtuk kalap, sőt némelyikén még most haj sincs. Az olaszok danolva, a hollandok káromkodva ébrednek. Legkésőbben kelnek a németek, de azért a reggelizőteremben ők az elsők. A franciák hamarabb megindulnak, de a folyosókon találkoznak egymással, elkezdenek trécselni, s a reggelihez ők érnek utolsóknak.
Magyarok most ketten vagyunk Rapallóban, s mi természetesen összevissza ébredünk, és rendszerint rosszkor. Ha napos a reggel, akkor alszunk délig, de ha szakad az eső, akkor már reggel öt órakor etetjük a napot a fenével, és fogadkozunk, hogy belevágjuk a tengerbe az egész albergót.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Zia Nia Kilakoltatása

S. Margherita di Ligure, április

Liguria gyöngye riviérai fogalmak szerint elég jelentékeny hely. Nem hiszem, hogy tizenötször bele lehetne rakni Tápéba, legföljebb tizennégyszer, és akkor már csak annyi hely maradna, hogy legfeljebb még Portofinót és San Nicolát lehetne beleszorítani. Hogy milyen kicsire szabták ezt a Santa Margheritát, abból látni legjobban, hogy csak három templom van benne. Hotelja van tizenhét, és utcája kettő.
Mindez a Reiseführerekben is megtalálható, van azonban két nevezetessége a falunak, ami tudtommalmég eddig sehol sincs följegyezve. Az egyik az, hogy van egy Viktor Emánuel-szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harangszót meghallja, akkor mindig megemeli a kalapját. Ami nem kis dolog, mert pofon csapott bronzkalapja van, és az lehet vagy fél mázsa súlyú. Igaz viszont, hogy bronzkarja is van a kalapemelgetéshez.
Mármost ebben az az érdekes, hogy Szegeden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza-szabályozó Vásárhelyi Pál mérnök szobráról. Valamint Bod Péter is azt írja a Szent Herteokratesben – innen messziről nem tudom a pontos címét  kétszáz esztendős könyvnek -, hogy Rotterodamus város piacán ama nevezetes Rézmán, vagyis Erasmus doktor szobra mindig becsapja a kezében lévő nyitott rézbibliát, valahányszor meghallja a déli harangszót. A dologban persze az a huncutság, hogy sohase hallja meg a harangszót se a rézdoktor, se a rézmérnök, se a rézkirály. És aki erre rá nem jön, azt kinevetik Szegeden is, Rotterdamban is, meg Santa Margheritában is. Egy nótára megy az egész világ.
A másik nevezetessége az a jelen levelem dátumában jelzett helynek, ahová reggelenként átsétálok Rapallóból, hogy ma találtam benne egy hazai lapot. Ott feküdt a giardino pubblico márványlócáján. Nem kell mondanom, hogy nagyon megörültem neki, és az első percben azt hittem, hogy ezt egyenesen nekem hozták hazulról az angyalok. Otthon nem vagyok én ilyen naiv, d itt úgy körül van véve angyalokkal az ember, hogy egész természetesnek tartja az ilyen szívességet. Mihelyst azonban éppen a tulajdon tárcámban paprikás szalonnára valló ujjlenyomatokat találtam, mindjárt láttam, hogy rossz nyomon járok. (Nota bene: a tárcámra a sajtóhibákról ismertem rá.)
Mindegy no, ismeretlen honfitársamnak mindenesetre hálás köszönetet mondok e helyen, szíves feledékenységéért, amellyel hozzájuttatott ahhoz az örömhöz, hogy otthon érezhettem magam a vérrel virágzó kaméliafák alatt. Főképp azért  éreztem magam otthon, mert az újság éppen négyhetes volt, s én otthon se igen szoktam frissebben olvasni az újságot. Olyan öreg újságírónak, mint én vagyok, meg lehet ezt bocsátani, s különben szegény édesapámat, az öreg szűcsmestert is mindig csak viselt subában láttam, holott ő maga csupa új subákat csinált.
Köhécselős napom lévén, először természetesen az időjárást néztem meg, mert már kezdek belejönni a köhögés lélektanába. Ha azt hallom, hogy otthon jobb idő jár, mint itt, akkor mindjárt erőt vesz rajtam az elkeseredett köhögés, de mihelyst arról kapok hírt, hogy otthon sokkal jobban köhögnek, mint itt, azonnal elhallgatnak a mellemben mindazon hangszerek – hegedűk, cimbalmok és hárfák -, amelyeket családi körben becéző néven cinicáknak hívunk.
Most is mindjárt megnyugodtam, mihelyst azt olvastam, hogy otthon fújdogál a szelecske, és hősüllyedés várható csapadékkal. Ezen föllelkesedve olvastam aztán el annak a gyurói postásnak a történetét, akit majd agyonvertek az ismeretlen tettesek, mert nem fogadott szót a hatóságnak, és nem bontotta le a házát. Hát ez olyan szép történet, hogy most már nem is olvasom tovább az újságot, míg olasz párját nem hasítom ennek a történetnek. Ez lesz a Zia Nia históriája.
Zia annyit tesz, hogy “néni”, a Nia pedig a Szidóniának a megrövidítése. Zia Nia tehát nem egyéb, mint Szidi néni. Szidi néni Magyarországon is eléggé ismeretes személy, mindenki tudja róla, hogy őelőtte nem mer Berci páros csókot adni, az idevaló Szidi néninek azonban más jelessége van, noha az szintén a párossággal függ össze. Zia Niának a gyerekei születtek párosával. Először született neki két fia. Másodszor született két leánya. Harmadszor született két fia és két leánya. Hogy aztán negyedszerre mi történt volna, azt nem lehet tudni, mert a négyes keresztelő után nemsokára Zio Ignaziónak az az érthetetlen gondolata támadt, hogy ő megfürdik a tengerben. Meg is tette, bele is fulladt. (Egyike a legritkább halálnemeknek az olasz falusi népnél; aki csecsemőkorában bele nem fullad a fürösztőteknőbe, azt később nem fenyegeti e nemű veszedelem.)
Zia Nia fölvette a vedova nevet és rangot, és viseli öt év óta becsülettel. Nyitott egy kis bottiglieriát, és abban méri a vino cattivót. (Az olaszoknak – az isten tudja, milyen eszmetársítás révén – a viharos tenger és a rossz bor egyformán cattivo.) A halászok és bárkások igen kultiválják is a csárdát, mert nagyon jó helyen van, két penziópalota közül közvetlenül a tengerbe ugrik ki, úgyhogy az ajtaján kitántorgó hazafi közvetlenül a csónakjába eshet bele, ami olyan szép berendezés, hogy a legdrágább hotelben sem található.
Történik azonban egyszer, hogy mikor Zia Nia éppen a reggeli pappát kanalazza szét a nyolc gyereknek, beállít hozzá az ispettore, ez olyan utcakapitány-féle hivatalos ember, két guardiával meg hat darab csákányos férfiúval.
- Hát ti? – mereszkedik rájuk Zia Nia. – Mi jóban jártok?
- Mink bizony utcát igazítunk, Zia – mondja az ispettore.
- Ejnye, hejnye – csóválta meg a fejét Nia nenő -, még ilyent se hallottam. De csak mindenre ráértek! Hát aztán hogy igazítjátok az utcát?
- Úgy, Zia, hogy lebontjuk ezt a te házadat, mert nagyon kiugrik az utca sorjából. Küldött már teneked efelül a borgomastro elég írást, de te mind hallatlanná tetted, hát most már elküldött minket.
Zia Nia erős, zömök menyecske, az ispettorét akár megdagaszthatta volna, ha négyszemközt kapja, de már a bakteroknak meg a csákányos embereknek mégse mehetett nekik. De nem is volt neki az esze ágában sem, inkább betessékelte őket a küszöbről a tavernába.
- Ami parancs, parancs, annak eleget kell tenni. De már éhgyomorral mégse fogjatok hozzá, harapjatok egyet előbb, ti perdigiornók.
Ha az embert füstölt asinellivel kínálják, akkor azt se bánja, ha lenaplopózzák. De a füstölt tengeri szamárkát nagyon sok szálkával ruházta föl a jó Isten, az csak ákovitába áztatva üdítő eledel. Az első butéliánál azt mondták az emberek, hogy kár ezért a szép házért, de ami rend, az rend, aztán az angoloknak más az ízlésük, azok beszélték tele a borgomastro fejét. A második butéliánál azt mondták, hogy de bizony ők inkább a borgomastroba vágják a csákányt, mint ebbe a szép házba. A harmadiknál aztán már nem mondtak semmit, mert ki az asztal tetejére borulva szenderedett el, ki az asztal alatt húzta a bőrt.
Zia Nia meg csak ezt várta, akkor előhúzta a nagy kétkerekű lettigát, abba belefogta az öszvért, ülésnek föltett rá egy szál deszkát, a háta mögé behajigálta a nyolc gyereket, azzal a nyaka közé szedett a mulónak, s már uccu neki a világnak!
- Mammina, mammina! – riadoztak a gyerekek, ahogy nagyokat zökkentett rajtuk a kóla a meredek lejtő sziklatuskóin.
Zia Nia hátracsapott az ostorral, a gyerekek elkezdtek bőgni, ettől az öszvér kótyagosodott meg, s most már úgy nekilódult a zörgős kolesszal, mint a veszett sárkány. Az emberek mindenütt szájtátva néztek utánuk, s akinek ráérő ideje volt – az pedig itt mindenkinek van -, az mind a nyomukba szegődött, kíváncsian arra, hogy mért akar Zia Nia kikocsikázni a világból.
A furfangos nenő pedig éppen ezt akarta, a mentül nagyobb spektákulumot. Mire odacsörömpölt a rossz kocsi a municipio elé, akkorára az angol király őfelségének több alattvalója is odacsődült, s a nagy zörgésre, lármára, gyerekordításra ijedten szaladt ki a borgomastro is a portikuszba.
- Mi dolog ez, asszony? Kié ez a sok gyerek, és mit akarsz velük?
Zia Nia leugrott az ülésről, internacionális asszonygesztussal a csípőjére tette a kezét, és rászikrázott a szemével Liguria gyöngyének leghatalmasabb urára.
- A nyolc gyerek eddig az enyim volt, de ezután a tied lesz, borgomastro, mert ha lebontatod a fejük felől a házat, akkor vidd őket a te házadba, és ezután keress nekik kenyeret te!
A borgomastro visszaugrott a szobájába, és nem telt bele egy miatyánknyi idő, Zia Nia már sigillós írást kapott róla, hogy az ő életében senki a házához nyúlni nem fog.
Ha Cornelius Nepos ezt megérte volna, Zia Nia bizonyosan a Gracchusok anyja mellé kerülne a középiskolai oktatásban.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Anziksz Mihálynak

Rapallo, április

Kedves öreg Mihály,
aki már negyedik hete nem dorombolsz nekem jó reggelt – ugyan nem is sok értelme volna, mert itt nem kávézunk kolbászt -, többször tapasztalhattad már barátságunk hosszú évei alatt, hogy nem vagyok árulkodó ember, sőt a szakértő bizonyos római jellemet is találhat bennem. Talán emlékszel rá, hogy mikor egyszer te fogtad el a hálószobába beszabadult egeret, én voltam rá büszke, és más alkalommal, mikor én fölöztem le a jegesben a forralt tejet, neked tulajdonítottam ezt a sikeres vállalkozást, és azt mondtam közös úrnőnknek, hogy “most már úgyis beleevett a macska, adjátok neki az egészet, és máskor ne felejtsétek nyitva a jeges ajtaját.” Mommsen lehet rá a bizonyság, hogy a római gyarmatpolitikának is ez volt a lényege.
Azonban nem a gyakorlati politikáról van itt szó, Mihály, hanem arról, hogy közös úrnőnk téged nem vett be azoknak a listájába, akiknek okvetlenül kell olaszországi anzikszot küldenem. Ez a lista első szövegezésében igen rövid volt, alig háromszáz névből állott, de azóta tizennégy bővített kiadást ért, és az olasz posta idei statisztikájában nagy szerepet fog játszani. Egyelőre az eredmény annyi, hogy Mussolini segéd-postáskisasszonyt neveztetett ki Rapallóba, aki azonban nincs felruházva azzal a joggal, hogy hitelbe adjon bélyeget. Eggyel több ok arra, hogy haragban legyek a ducéval, és egyúttal magyarázata annak, hogy miért nem találod ezen az anzikszon III. Viktor Emánuel őfelsége képét, akinek éppúgy megfehéredett a bajusza, mint az enyém és – mi tagadás benne – mint a tiéd is, öreg Mihályom. Pedig mi fascisták se vagyunk, mint ez a szegény felség, de hát a bajusz megfehéredése független minden világnézettől. Épp azért az okos macskák idejében leborotváltatják a bajuszukat, amivel nem akarok Mussolinire célozni.
Kedves Mihály, levelemnek nincs egyéb célja, mint közölni veled, hogy az olaszok igen jó emberek, mert nagyon szeretik a gyereket meg a macskát. Szinte hallom, amint tüsszentesz egy mérgeset, amikor azt hallod, hogy fajod itt nagy népszerűségnek örvend, és azt gondolod magadban, az már régi dolog, hogy az olaszok szeretik a macskát. Biztosíthatlak azonban, öreg, hogy ez a tüsszentés nem indokolt. Jusson eszedbe, hogy a francia népmesékben is ogre-nak hívják az emberevő óriást, mert a franciák már ezer esztendővel ezelőtt is azt hitték, hogy a magyarok emberhúst esznek. Pedig mi tudjuk, ugye, Mihály, hogy ebből egy szó se igaz, mert a magyarok legfeljebb egymást eszik meg, az pedig nem számít, mert a családban marad. A kannibalizmusnak ez a neme különben a föld minden művelt nemzeteinél megtalálható, és így nem ismeretlen az olaszoknál sem, de azt csak a ravasz német vendéglősök találták ki a gyanú elkerülése céljából, hogy az olaszok összetévesztik a macskát a nyúllal.
Megvallom azonban, hogy a régi rómaiakért nem harapom meg az ujjamat, mert az inkább a klasszika-filológusok föladata. Nekem, mint laikusnak, már többször feltűnt, hogy a római költészet fénykorában a macska alig szerepel, és tíz akadémikus egész élete munkájával se tudna a római szerelmi lírából tíz olyan hasonlatot összeszedni, amelyben a nő a macskával helyeztetik párhuzamba. Ez azért különös, mert a római költőket kedveseik több ízben emlékeztetik galambra, gerlicére, verébre, párducra, sőt nőstény farkasra is, Juvenalisban pedig egyszer a szerelem a vadszamár képét idézi föl. Más magyarázatát nem tudom adni a dolognak, mint hogy akkoriban a macskák még nem voltak olyanok, mint a nők, s csak a római birodalom bukás után tanulták el tőlük a kecsességet, a bájt és a manikűrözött körmöket.
Hanem azt mondhatom neked, Mihály, hogy a reneszánsz idejében Itália már a macskák paradicsoma volt, mert a legnagyobb mesterek se festenek soha lakomát macska nélkül. Tudod, én most műtörténeti tanulmányúton vagyok, és főleg ebből a szempontból figyeltem meg a quattrocento és cinquecento művészetét, mert szeretek hiányt pótolni, és e téren bizony sokat elmulasztottak az előttem itt járt esztétikusok. Bode ugyan figyelemre méltatta, hogy Paolo Veronese Kánai menyegzőjén egy macska is látható az asztal alatt. (Ősöd lehetett, Mihály, mert éppúgy dörgölődzik a Jézuska lábaihoz, mint te szoktál az enyémhez. Majd ha hazakerülök, utánanézünk a macskák nemesi almanachjában, mert nézd, pajtás, akármilyen demokrata vagy is tavasz ébredésén, a mai világban sose tudhatja az ember, mikor veheti hasznát a nemességének.) A Veronese képén azonban két kutya is található, amint egy ürücsonton marakszanak. Mármost mi fog történni, ha a két kutya elkészül a konccal, észreveszi az ősödet? Határozottan rossz néven veszem a művésztől, hogy nem festett oda egy eperfát is, amire az ősöd veszély esetén fölszaladhasson. A bédekker megháromcsillagozza a képet, én azonban rád gondoltam, öregem, és a három csillagból kettőt kivakartam.
Azt hiszem azonban, ma már a veronai Pál mester is több gondot fordítana a kánai macska biztonságára, és nem az asztal alá terítene neki, hanem odafestené az Úrjézus ölébe. Nincs fogalmad róla, Mihály, milyen nagy urak itt a te atyádfiai. Otthon például néha elkeserített, ha nem mondtam is – mert az okos ember nem mond ki mindent, amit gondol -, mennyire több szabadságod van neked a háznál, mint nekem. Például neked mindig szabad volt fölfeküdnöd az ágy tetejére, sőt a zongorára is, s elgondolni is rossz, mit szólt volna ahhoz közös úrnőnk, ha én csak egyszer próbáltam volna ráfeküdni a zongorára. De mióta olasz tanulmányokat végzek, Mihály barátom, azóta látom, hogy te se vagy egyéb elnyomott rabszolgánál. Itt nemcsak a zongorán pihentethetnéd öreg csontjaidat, hanem ha ahhoz volna kedved, belefekhetnél a dagasztóteknőbe vagy a levesestálba is. Mit mondjak neked, Mihály, hogy fölébresszem benned a vágyat Itália szépségei után? Láttam egy öreg halászt, aki fogatlan, vén macskájának megcsócsálta az ételt, úgy rakta a szájába, és láttam egy fiatal signorát, aki egyik keblén gyermekét ringatta, a másikon valamelyik unokanővéredet dajkálta. Még ennél nagyobbat is mondok neked, Mihály. Tegnap délután a Via Marsalán a Mr. Burberry autója elütött egy macskát. Ha engem ütött volna el, akkor engem a kihágási bíró elítélt volna mint forgalmi akadályt, aki előgetek az autóknak, és a bírónak igaza is lett volna, mert Rapallónak több haszna van az autós csavargókból, mint a magamforma gyalog csavargókból. Ellenben, ha a macskagyilkos el nem szelel, akkor a közfelháborodás burberryvé cserzi az irháját, és nem tudom, nem tették-e ki azóta közszemlére szegény rokonod véres tetemét, mint annk idején Julius Caesarét.
Azonban azt is tudatom veled, Mihály, hogy itt az egerek igen kövérek, topónak hívják őket, és egy topo már két napja itt topog a szobámban. Nem tudom, melyikünk fél jobban a másiktól, hanem azt látom, hogy a trappolától nem fél. A trappola olyan egérfogó, amit nálunk famacskának hívnak, és ez igen buta állat, az egér most itt ott futkorász a hátán, amit a tieden bizonyosan nem tehetne meg. Öreg pajtásom, gondold meg a dolgot, és gyerek ki utánam, neked nem kerül az annyiba, mint nekem, talán ki tudsz járni valami vasúti kedvezményt, sőt a magyar államvasútra esetleg szabadjegyet is kaphatsz. Hiszen könnyen kimutathatod, amit szükség esetén én is igazolhatok, hogy nem vettél részt az októberi forradalomban, és mint Kacor király, már csak elvi okokból sem tettél esküt a Nemzeti Tanácsra.
Isten veled, Mihály!

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Beszélgetés a mesterrel

Recco, április

Ebben a liguriai faluban van egy Madonna, amelyet némely szakértők Raffaello ifjúkori munkájának tartanak, mások Peruginóra ismernek benne, szerény véleményem szerint azonban a kép a firenzei eklektikusok iskolájára vall. Meg is tudnám indokolni az állításomat, s azt hiszem, me is győzném a jóindulató olvasót, azonban nem akarok összeveszni senkivel, s a képet különben sem láttam, nem is hallottam róla soha, de biztosra veszem, hogy van, mert e nélkül nem tudok elképzelni olasz templomot, se tudós disputa nélkül olasz képet.
A jó Isten megbocsájtja nekem, hogy nem látogattam el a reccói házába, de itt egész más szándékkal vetettem ki a horgonyt. A sok fehér inges kerubin után, akik mind egyforma információval szolgálnak az égi mezőkről, szerettem volna végre egy fekete inges férfiúval szót érteni az idelent való dolgokról. Négy hét óta ugyan láttam belőlük eleget, a határtól kezdve ott silbakolnak minden vonaton és minden állomáson, de semmi különöset nem tapasztaltam rajtuk azon kívül, hogy nemcsak az ingük fekete, hanem a jambósapkájuk is. Mikor Postumiában először láttuk őket végigmenni a gyorsvonat folyosóján, több kupéból történtek feléjük réveteg ujjmutogatások.
- Látta? Fascista katonák.
Később azonban minden érdekességüket elvesztették. Még csak a vonatról se hajítanak le senkit, sőt nagyon készségesek és udvariasak mindenkihez. Arra ugyan semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy Anglia szűk keblű, de szép lelkű leányait rabul ejtsék, és elvigyék az Abruzzók közé, de ha azok megkérdezik tőlük, hogy ugyebár, signore, eső az, ami az ablakot veri, nagyon barátságosan felelik, hogy a signora eltalálta az igazat, mert az valóban eső és nem narancsbólé. Mikor Pisába mentem, Chiavarinál fölszállt a vonatra egy ilyen fekete inges pretoriánus, valami főgenerális lehetett, mert kétfelé is leffentyűje volt a sapkájának, bekukkantott a kupéba, és kérdezte, hogy nem volna-e a számára egy kis hely.
- No, signore – ráztuk a fejünket.
Aztán azt kérdezte, hogy a táskáját betehetné-e. No, azt meg már végképp nem. Őt magát esetleg az  ölébe venné valamelyik romantikakedvelő lady, de a táska hagyjon föl minden reménnyel.
- Grazie – billegtette az ujját köszönésre a centurio, azzal letete a táskát a folyosón, magát meg rátette a táskára, és ott lökdöstette magát negyvenhárom alagúton keresztül, míg csak Pisába nem értünk. Közben mosolyogva dúdolta az “E donna mobilé”-t, én pedig azt dúdoltam magamban a Szabolcska dallamára, hogy: – Hej, ha ez a vasút magyar vasút volna…
De hát ezek mind városi fekete ingesek voltak, akik újságot olvasnak, márpedig nekem valami olasz Sóhajtás Hidegvágó András kellene, mert abban tartózkodik az igazság. De hát hol találok ilyet idegen létemre? A rapallói szállodadirektor azt mondta, hogy Reccóban van fascista circolo, ami nem fascista cirkuszt jelent, hanem fascista kört. No hát, ott próbálok én szerencsét.
Azonban nem jutottam odáig, mert abban a vicolóban – magyarul kutyaszorító -, amelyikbe befordultam, megállított egy cégtábla. Az volt ráírva: fucina. Mi az ördög lehet az a fucina? Azt már megtanultam csavargásaim közben a schildekről, hogy olaszul a borbélyt parókásnak hívják, a trafikost tubákosnak, a cukrászt pástétomosnak, a szabó nevét pedig már a Carlyle Sartor Resartusából ismerem, de mit mérhetnek a fucinában?
Hát ott bizony ráfot mérnek a kocsikerékre, és patkót a ló lábára. A fucina kovács-officina. No nézzük meg ezt is, mert még ilyet úgyse láttunk.
Ami a műhelyt illeti, nem sok rajta a néznivaló. A berendezését Alpáron is szégyellenék. Persze, ahol a kutyaólat is márványból csinálják, ott az üllőtőke is sziklából van hasítva. Maga a kovács is olyan, mint egy nagy darab kőszikla, de inkább trachit, mint márvány, mert vörös is, meg ragyás is. (Otthon azt mondanám, hogy képpel szaladt neki a nádtetőnek, de ezt a stílust az olasz építészet nem ismeri.) Inkább Siegfriednek látszik, mint Vulcanusnak, ezt még a cimberek és teutonok felejthették is annak idején. Ezt azonban már csak így írás közben gondolom hozzá: mikor megláttam, csak annak örültem meg, hogy fekete inge van. Ohó, ez az én emberem! Azt én nem tartozom tudni, hogy elvből fekete-e az inge, vagy hivatásból, a fő az, hogy interjút adjon.
Csak az a baj, hogy nekem nincs gyakorlatom az interjúcsinálásban. Sejtem azonban, hogy a kováccsal egészen másképp kell bánni, mint Lloyd George úrral, mert ha az dobja ki az embert, attól nem törik csontja, de ha engem ez a behemót ember kihajít, akkor Szent Lukács evangélista se rak össze. (Azt hiszem, ő az újságírók védőszentje, mert ő van úgy ábrázolva, hogy egy ökör néz az írásába, mint cenzor.)
- Prego, signore – barkácsolok össze egy mondatot az olasz tudományomból -, un poco di fuoco!
Gondolom, egészen stílusos egy kis fuocót kérni a fucinában. Van itt parázs annyi, hogy ökröt lehetne rajta sütni. (Nem az evangélistáéra gondolok.)
- Ecco – vigyorodik rám az óriás, és egy kétágú forchettával akkora parazsat igazít a pipámba, hogy a hamvától én is egyszerre fekete inges leszek. Na annál jobb, most már egy hiten vagyunk, közvetlenebb lehet a diskurzus.
- Come sta duce? – hunyorítok rá, míg tüntetőleg szétkenem az ingemen a kormot. Hadd lássa a testvér, hogy én is született fascista vagyok, noha nem tudom is, hová kell névelőt tenni.
A testvér azonban hoz egy nedves szivacsot, és azt addig nyomkodja az ingemre, míg a bőröm is felveszi a fascista jelleget. Azonközben pedig elmagyarázza, látván együgyű voltomat, hogy itt valami tévedés van, ő nem herceg, hanem kovácsmester, mastro fabbro, név szerint Onorato Varralo.
Vessz meg a neved napján – gondolom magamban, és másképp formulázom meg a kérdést.
- Come sta Mussolini?
Vagy a kiejtésemben van a hiba, vagy az ő kormos fülében, de megint nem érti, mit akarok. Vagy mindenki így tesz, akit meginterjúvolnak? Kikaroltat a műhelyajtóba, és elmagyarázza, hogy ha fölfelé megyek a vicolón, és a harmadik sarkon jobbra fordulok, ott van egy conferioni, abban megmondják, hogy áll most a muszlin, amit olaszul mussolának hívnak.
Hát most már mit csináljak? Eszembe jut, amit a földrajzban tanultam: hogy az olaszok mind művészek. Márpedig két művész mindig megérti egymást – ha nem egy országból való. Fölkapok egy darab szenet, és a napsütött utcai falra rárögtönzöm a Mussolini fejét. Én ugyan nem tudok rajzolni, de hát van azzal úgy más is, mégis megél belőle.  A diktátornak olyan jellegzetes arca van, hogy azt lehetetlen el nem találni.
- A, Benito! – ismert rá Onorato mester a vezérre. – Gentiluomo!
Ezt olyan szívbeli meggyőződéssel mondta, hogy közben a szemöldöke felszaladt a sapkája alá, a két szája vége pedig a szemöldöke után kapadozott.
Nagy dicséret, ha egy olasz közpolgár azt mondja valakire, hogy gentiluomo. Én megpróbáltam tódítani, hogy kedvében járjak az elvtársnak. Babérkoszorút kanyarítottam a duce hatalmas koponyájára, és azt mondtam:
- Eroe!
A mester rábólintott, mert Benito valóban hős, de a babérkoszorút kevesellte. Kivette a kezemből a szenet, és a laurusfüzér fölé rajzolt egy koronát. A korona sokkal jobban sikerült, mint a babér.
- Benito, il re! – ütött a vállamra olyan hatásos jóindulattal, hogy semmi kedvem se volt ellentmondással kiprovokálni egy rosszindulatú vállveregetést. És különben sem tagadhattam volna, hogy ennél rosszabb babéros és koronás fejeket is láttam már imperátorok érmein.
Kis olasz bórembukkok játszottak a kocsiúton olyan játékot, amit nálunk csak a felnőttek szoktak játszani; azt próbálgatták, ki tud nagyobb követ a lábára ejteni a másiknak.
-Giuoco soldatesco! – magyarázta a mester ragyogó szemmel, és hol a szénrajzra mutogatott, hol a bórembukkokra. Hogy mire azok megnőnek, akkorára Benito megcsinálja az új háborút! – Tutti soldato!
Már hogy ezekből mind katona lesz, és akkor lesznek megint nagy urak a kovácsok.
- Nem a – ráztam a fejemet -, előbb mindnyájából kovács lesz. Tutti fabbro!
Onorato értetlenül nézett rám. Megkérdeztem tőle, tud-e olvasni. Nem? No erre előhúztam a zsebemből a Popolo d’Italiát, amely virzsíniatakarói rendeltetéssel tartózkodott nálam, és kikerestem belőle a legvastagabb betűs hirdetést, amelyben a San Pellegrino vize ajánlatik mint igen hasznos ital minden ismert és ezután felfedezendő nyavalyák ellen.
- Che cosa? – kérdezte csodálkozva a mester. – Micsoda az?
Persze, hogy azt mondtam neki, az a Mussolini új törvénye. Jövő esztendőtől kezdve minden olasz gyereknek ki kell tanulni a kovácsmesterséget, hogy mire háború lesz, mindenki maga tudjon magának puskát csinálni. Bizony. Egy-két esztendő múlva minden kovácsmester bezárhatja a fucinát, és elmehet zabot hegyezni Cuccinóba.
A mester olyan képet vágott, mint a pisai gót freskókon az ördög, mikor a remete imádságára kiejti a szájából a bőregeret. Sose gondoltam volna, hogy ilyen illetlenül mérgesen tudjon nézni az olyan ember, akit Honoriusnak kereszteltek. (Igaz, hogy aki Honoriust eddig ismertem, az igencsak pápa volt.) Megint fölkapta a széndarabot, és olyan nyakravalót hurkolt vele az eroe álla alá, hogy elborzadva fordultam ki a Reccóból.
A circolóban bizonyosan még estére tisztázódni fog a dolog, és én holnap nem mernék újra interjút csinálni a mesterrel. A mait azonban mégiscsak megírtam, már csak azért is, hogy Mussolini tudja magát mihez tartani a kovácstársadalom irányában.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Nagymosás volt Genovában

Genova, április

Vagy négyszáz lepedőt, vánkoscihát, inget, mit olvastam meg Genovában egy álló helyemben a “Szent Brigitta teknőjé”-ben. Félreértés ne legyen belőle: ez nem valami mennyei mosóintézetnek a szerelvénye, hanem egy keskeny szurdok a Genua superba legősibb negyedében. Az olasz neve Truogoli di S. Brigida, s a híressége abban áll, hogy itt nemcsak signorinákat lát az ember az ablakban, hanem a dessous-ikat is látja az ember a feje fölött. A négy-öt emeletes palotasorok közt minden emelet magasságában ruhaszárító kötelek vannak kifeszítve, s azokon lengnek, ringnak, feszülnek, dagadnak a járókelők feje fölötta legintimebb ruhadarabok. Ha az embernek olyan természete van, mint Kemény Zsigmond regényében, a Zord időkben Barnabás diáknak, aki egy talált harisnyakötőből megkonstruálja Dóra kisasszony alakját tetőtől talpig, akkor itt az ember sokkal érdekesebb esztétikai tanulmányokat végezhet, mint a Via Balbi és Via Cairoli márványpalazzói közt. Engem, mint gyakorlati embert, inkább a közgazdasági vonatkozások érdekeltek, és megállapítottam a Truogoliban, hogy Genova óvárosában nagyon rosszul mehet a cérnakereskedőknek. Tudniillik annyi rongyos fehérneműt én még az életben nem láttam, mint itt, ezt azonban nem megszólásképpen mondom. Hiszen lehet, hogy ez is hozzá tartozik a Truogoli romantikájához, amelyet az angolok és németek annyira megcsodálnak, s talán a ravasz genovaiak külön közalkalmazottakat tartanak arra, hogy kiteregetés előtt megszaggassák a csipkés és csipkétlen alsóruhákat. Minálunk ugyan ezt fizetés nélkül is megcsináljáka közalkalmazottak, noha ők nem rendeznek kiállítást az ingeikből, s talán nem is engednék ezt meg nekik. Emlékszem rá, hogy mikor gyerekkoromban az Ábel bácsi felesége a kerítésre teregette ki száradni a kimosott ruhát, Hegedüs rendőrkapitány úr leparancsolta őket onnan a városi bakterekkel, holott Ábel bácsi is közalkalmazott volt, városi dobos. Éppen ebben bizakodott az Ábel bácsi felesége, mikor újra visszaaggatta a ruhákat a kerítésre, azonban nagyon megjárta vele, mert Hegedüs kapitány úr a civilizáció nevében lila tintával öntötte le a magyar textiliparnak a város dobosára szabott termékeit. Mindazonáltal azt hiszem, hogy ha a kapitány úr valaha ide vetődött volna a Truogolira, ő is elragadtatva konstatálta volna, hogy mennyi báj és mennyi festőiség van abban, ha a büszke Genovában pelenka esik az ember fejére.
De hát csak úgy tanul az ember, ha világot lát. Például sokszor megesett nálunk gyerekkoromban, hogy szegény édesanyánk nem ért rá délben levest főzni, hanem csak egy kis keménytarhonyát pirított szalonnával, s akkor előételnek vajalját ettünk, konfektnek pedig érett sajtot. Az ördög tudta addig, amíg Olaszországban nem jártam, hogy ezt a levestelen ebédet hívják lunchnek. Mióta tisztába vagyok vele, hogy én tulajdonképpen már gyerekkoromban is lunchöztem, azóta elégedettebben gondolok vissza életem hajnalára, amelynek eddig kissé kesernyés íze volt, mint a keménytarhonyán az égett szalonnának.
Éppen a lunchnél ültünk, a Truogoli föltekintése után, a Restaurant Cinottóban, és a makárnak nevezett tengeri sündisznóval viaskodtam – ha a szálkáját külön szervíroznák, egész tűrhető hal volna -, mikor én e megjegyzést tettem.
- De ezt csak nem írod meg? – kérdezte az asztaltársam, egy pesti egyetemi professzor, akivel a véletlen sodort össze az állomástéri magyar rikkancsnál.
- Mit? – bámultam el.
- Azt, hogy te gyerekkorodban pirított tarhonyát ebédeltél.
- Megállj – mondom -, addig nem írok semmit, amíg ez a szálka keresztben fekszik a torkomban. No, fene bele, lent van már. Most már parancsolj velem. Mi kifogásod van a keménytarhonya ellen? Tisztességes eledel volt az, nem kenték össze paradicsommal és sajttal, mint itt a spagettit.
A pincér valami tojáson kirántott tengeri herkentyűt tett elénk. Az asztaltársam körülnézett, mert nem tudta, a sok villa közül melyiket kell abba beleszúrni.
- Látod – állapodott meg végre a narancshoz kirendelt villában -, azért utálom én az egész modern irodalmat.
- A gambarettiért?
- Mi az, kérlek?
- Amit most méltóztatol döfölni.
- Hja úgy. Sőt ellenkezőleg. A keménytarhonyáért. Mondd, kérlek, ti írók mit hisztek, érdekel valakit a ti keménytarhonyátok? Megmondom őszintén, hogy engem nem érdekel. Nemcsak magyarul nem érdekel, németül se, angolul se, franciául se, oroszul se. Mert mind egyformák vagytok, modern írók. Talán az egy Bourget kivétel, mert annál még találni előkelő levegőt. De tinálatok sehol, a ti számotokra csak polgári társadalom van, paraszt, hivatalnok, kereskedő, művész, úgy tesztek, mintha arisztokraták már nem is volnának a világon. Értesz engem?
- Ühüm – szopogattam az olajbogyót. (Azt hiszem, ha a mi zöld mandulánkat sós vízbe áztatnánk, az éppen ilyen ínycsiklandó találmány volna.)
- Hihetetlen, mennyire agyondemokratizáltátok az irodalmat, de azt hiszem, nem tart már sokáig. Meglátod, hogy az irodalom újra fel fogja fedezni a magasabb köröket, s ha nem csalódom, ez a reneszánsz a nemzeti öntudatra ébredt Németországból fog kiindulni.
…Nos, én meg fogom mutatni, hogy ez a nagy fordulat azért is Magyarországból indul ki. Hazafelé jövet, egész úton egy regény tervét szőttem, amelynek gróf lesz a hőse, aki hanyagul dől hanyatt az angol bőrfotelben, míg az eső halkan veri odakint az ablakot. (Mert amennyire emlékszem, Montepin Xavérnél is mindig odakint veri az eső az ablakot, sohasem a szobában.) Mikor az eső eláll, a grófnő kiül az erkélyre, s míg lent az aratók víg danája hangzik, tekintete végigsiklik a pusztán, hajával pedig könnyű szellő játszik. (É-ÉK irány.) A gróf keresztbe rakja lakkcipős lábait, a grófnő pedig hátraveti magát a hintaszékben, és éjfekete szemeiben a bánat méla homálya borong. A grófnő arra a juhászlegényre fog gondolni, akinek mély tüzű szemei vannak, férfias arcát pedig a nap égeti, s akiről a regény végén ki fog derülni, hogy egy daliás főherceg törvénytelen gyermeke. Az égen kigyúl az alkonypír, a gróf könnyed kézlegyintéssel a kandallóba veti az átlagosnál sokkal illatosabb cigarettáját, és többször azt mondja: “Átkozott!” Lesz a szobában kutya is, az ilyenkor a gazdája térdeire fekteti a fejét, és néz. Természetesen okos szemeivel fog nézni, mert egyetlen Bourget-regénytse tudok, amelyben a hű kutya a füleivel nézne. Azt mondanom sem kell, hogy a kutya dog lesz, mégpedig dán dog.
A regényben gyakran fog kínos szünet is beállni, amely mindig miközbennel törik meg. Többféle miközben lesz, de leginkább azt kedvelem, amikor a grófnő idegesen topog kis lábaival a puha szőnyegen. Lábdobogás szőnyeg nélkül nem megy, ellenben lehet olyan miközben is, mikor a gróf kezeit nadrágja zsebeibe mélyeszti. E tekintetben nincs teljes egyöntetűség az ifjúkoromban divatos szerzők közt, bár bizonyos dolgokban feltűnő a megegyezés. Például a jószágigazgatók feltétlenül öregek, és a kastélyukhoz jegenyefasor veze, amelyben ózondús levegő áramlik. (A levegő persze még ózondúsabb lett volna, ha a szerző, miközben a regényt írta, felkötötte volna magát egy sudár fára, s ugyanaz a szél, amely a grófnő haját megbontotta, lengette volna őt is, míg odalent az aratók danája hallszik.)
Azonban ideje, hogy a kínos szünet után belépjen az inas, és jelentsen valamit, amire a grófnak kötelessége izgatottan felemelkedni. Azután beszélgetnek, a gróf lassan ismétli, hogy “átkozott!”, és sértő gúnnyal tekint ki az ablakon. Azután jő a metsző gúny, amire a grófnő ezüstös hangon nevet, mert – érdekes, de így van – a grófnőknek nincs érzékük az aranyvalutához. Nem is csoda, mert egyébbel nem foglalkoznak, csak selyem zsebkendőjüket tépik össze.
Azonban ismét jön az inas, és ezüsttálcán levelet hoz, amelyből a gróf megtudja, hogy birtoka elúszott. Ennek dacára a gróf még mindig bámulatos egykedvűséggel dől ide vagy oda, de mindig valami szilárd tárgyhoz dől, és sohase dől fel egészen. Mikor azonban a foglalni jött fiskális arany óraláncával játszik, akkor a gróf szemei rémeset villannak, a dán dog pedig hosszan elnyújtott nyakkal üvölteni kezd. (Mert rövidre összehúzott nyak és üvöltés nem fér össze.) És mit csinál Baptiste, a hű komornyik, akiről nem szabad föltenni, hogy a gazdájától lopott ingben jár, és családi körben János névre hallgat? Baptiste elfojtottan zokog az előszobában, míg odakint vagy az eső stb. vagy az aratók vidám stb.
Most jön a nagy jelenet. Dühös kacaj, görcsös kacaj, végül őrült kacaj, s a gróf elrohan. Hová rohan? Talán egy cigarettáért, hogy gondosan ápolt ujjával hidegvérűen verje le róla a hamut? Szó sincs róla, a gróf a fegyverterembe rohan, s leakaszt a falról egy pisztolyt. Azért nem a velencei tükröt akasztja le, mert azt hiába irányozná a homlokának, pedig most az következik. Aztán egy dörrenés, s a gróf az őseihez költözött. A grófnő idegesen toppant stb. A fiskális játszik vastag arany stb. Baptiste elfojtott stb., s a négylábú dán is okosan néz a szemeivel mindezen dolgok közé, amelyek az irodalom reneszánszát jelentik.
A regényt pedig dedikálni fogom a professzor úrnak, aki mint asztaltársam, irodalmi nagymosást rendezett Genovában, s aki különben, mint a Szinnyei lexikonából tudom, egy szűrszabómester fia, tehát méltán veheti rossz néven a demokráciát az irodalomban.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Pogányszentmihályi gondolatok

San Michele di Pagana, április

A legapróbb azok közt a gyöngyszemek közt, amelyeket az Úristen a világ teremtésekor szétszór a Riviérán. De olyan szép, hogy ezt addig bizonyosan külön tokban tartotta. Hogy a térképen nincs rajta, az csak azért van, mert amilyen kicsi a hely, olyan hosszú a neve. (Ezt különben a menükártyákon is tapasztalom, de erről majd máskor beszéljünk.)
És hogy miért hívom Pogányszentmihálynak? Tetszik tudni, ez remineszcencia s lehetne a régi jó háborús világra. Van a szerkesztő koromból való limlomjaim közt valami hivatalos írás, amely annak idején “szigorúan bizalmas” volt. Azt parancsolta meg benne az ügyészség az újságíróknak, hogy most már, míg a világ világ lesz, addig Durazzót mindig csak Dörcnek szabad hívni. Sajnos, Durazzo olyan kis ideig volt Dörc, hogy nem volt alkalmam ennek a parancsnak eleget tenni, s ezért  kárpótlom most az Armeeoberkommandót, mint régi tisztelője. Különben is azt hiszem, hogy azok a di Paganák, akik a középkorban a falu földesurai voltak, valaha pogány magyarok lehettek, akik a brentai csata után itt vertek maguknak sátrat. Egy pogány virtusukról mindenesetre tud a helyi krónikás. (Pietro Asciugamanónak hívják, ami magyarul annyit tesz, hogy Törülköző Péter, ami igen stílusos név, tekintve, hogy Pietro kéményseprő, és így többször kénytelen megtörülközni, mint az olyan Pietrók, akik például csak cukrászok.) Pietro azt állítja, hogy a di Paganák igen hosszú életű emberek voltak, és az adóvégrehajtókat, akiket a genovai dózsék a nyakukra küldtek, mint belehajigálták a tengerbe. Hogy a hosszú élet és a végrehajtók ilyen kezelése közt van-e valami összefüggés, annak a földerítése a biológusokra tartozik, azt azonban laikus szemmel is látom, hogy azon a helyen, ahol ezek az adólerovások történtek, az azúr tenger ma is epezöld.
Egy üveg birrát fizettem a törülközőről nevezett Péternek e régi szittya történetért, három csoda dolgot azonban ingyen tapasztaltam a pogányokról nevezett Szentmihályban. A negyedik csoda az volna, hogy az olasz földön ingyen is lehet valamit tapasztalni, de erről tán jobb föl nem világosítani a római nemzetet. Különben is az első csodáról kiderült, hogy az nem gilt. Itt láttam ugyanis életemben először sovány mészárost, fél borjút cipelt a vállán. Hát ezt a csodát kétszer is helyre kell igazítanom a megsértett igazság nevében. A fél borjú csak kecske volt, és a sovány férfi, aki roskadozott alatta, nem mészáros volt, hanem tanító, aki természetben kapta a falutól a havi fizetését. Hiába, csak egy falu az egész világ.
Hanem a másik két csoda igazán igazi volt. Az egyik egy kivágott narancsfa, a másik egy elhullott sirály. Majd sírva fakadtam, ahogy megláttam őket. Hát ez is lehet? Hát meghalhat a Hesperidák aranyalmafája, aki született a Nap és Föld csókjából, és meghalhat a viharmadár, akit fogant a tajtékos tenger a szélförgetegtől? Hát nem jönnek az emberek, megkérni a haragos isteneket, akik megölik a narancsfát, és megölik a sirályt?
Jött egy öreg halász, köpött egyet csak úgy mentében, és azt mondta:
- Carogna.
Neki ez csak “dög” volt, a narancsfa is, meg a sirály is. Neki köphetnékje támadt attól, amitől nekem ríhatnékom van. Ő az örök tavasz fia, én csak a hazajáró tavaszé.
Ó istenem, a mi tavaszunk otthon! Mit tudják ezek, mi az a tavaszhó, amely meghozza az első langyos borulatot, megszenteki  a füvellő mezőket a kikelet első meleg permetével, és meglobogtatja fölöttük az első szivárvány égő pántlikáját! Ezeknek minden lépten-nyomon van egy világhírű Annunciáta-képük, de a kalendáriumukban nem piros betűs nap a Gyümölcsoltó. Ők nem tudják, hogy a március ünneplőruhában jár a hónapok közt, mint a napok közt a vasárnap, s hogyha a magyar istenre volna bízva, akit ott hagytunk valahol a turáni tulipántos mezőkön, akkor nem a fehér hajó január ringatná az ölében az új esztendőt, hanem az aranyfürtű március.
Elvénhedett és kifakult trópusok ezek, szégyellném is őket máskor leírni, de mikor a hazám tavaszára gondolok, olyan maguktól rügyeznek ki a lelkemből, mint otthon a cseresznyefák testéből a bimbók, amelyek az örökkévalóság kezdete óta mindig egyformák, mindig ugyanazok, és ó, mégis milyen új csodái minden tavasznak! S ha jövő-menő világ-hatalmasai útját beszeghetik kibérelt ódák piros bársonyával, miért ne integethessek én innen messziről a lelkem fehér gyolcskendőjével a magyar tavasznak?
Akit én, ha énrajtam állna, országunk megszentelt címerébe is belevennék, mert igazabb szimbólum ez, mint az a három hegy és négy folyó, amit elprédáltunk. A nagy magyar nekibuzdulások, az eget nyitogató lelkesedések, a csillagokra szikrázó remények, az ezer esztendőket megifjító gyümölcsoltások szimbóluma ez – amelyeket a nagy megrokkanások, gyors lehűlések, gonosz ólmos esők, gyilkos aszályok követnek.
A ver sacrum minálunk nem olyan, mint Isten világának más régióiban. Talán bele is magyarázunk a tavaszba valamit, talán a márciusi napok ablakain még mindig kikönyökölnek a nemzetiszín-pántlikás hajó emlékek – de magában is más az én hazám tavasza, mint az idegen tavaszok. Nem kultúrtavasz, mint a Nyugaté, ahol már megszelidítették a telet, és kinevelték a tavaszt, nem olyan egyéniségtelen tavasz, mint a Délé, ahol nem lehet megkülönböztetni évszaktestvéreitől. A mi tavaszunkban keleti primitívség van, és igazibb, mert neveletlenebb ereje a természetnek. Egy gyorsvonati út Budapesttől Szegedig még az idegent is meggyőzi róla, hogy valami egészen különös zamata és színe van a magyar tavasznak. Egy olyan út, mint amilyenről Sven Hedin számol be a föld körül való útjában, aki meglátta, hogy Itáliának nincsenek szebben ívelt hegyei, mint a zölddel koszorúzott magyar fővárosnak, s nincs szebb látnivalója, mint a bársonyosan alkonyodó Buda. S tovább, végig a mi Alföldünkön, ebben a nyitva felejtett nagy imádságoskönyvben, a hóban megmosdott barna földek lassú kizöldülése, a megtisztuló vadvizek megkékülése, a dús vegetáció pillanyitogatása, a fűnek láthatatlan növése, s az a fölséges gesztus, amivel a havat virágzó fák alól elinduló magvető elszórja az életet, mint ahogy az Isten elszórta a teremtéskor a csillagokat az égen: ilyen tavasz, ilyen grandiózus és egyéni nincs másutt sehol a kerek világon.
És ebből a fölséges magyar tavaszból, ebből a nagyszerű magvetésből és gyümölcsoltásból milyen sivár és kopár magyar nyár lesz! A vadvizek elszennyesednek, békanyálas pocsolyákká válnak, amelyek házakat omlasztanak össze és búzamezőket öntenek el. Pázsitjaink elszáradnak, rétjeink kiégnek, megfogant oltáraink elhernyósodnak, és a behordott termés, a gazdag magtárak, a tele csűrök tövében ösztövérré aszik a kultúra, és fájdalmasan nyöszörög a fizikai éhség. A magyar tavasznál nagyobb szemfényvesztő nincs a világon. Csupa délibáb, amit mutogat, csupa tarka káprázat, szalmaszállal játszó óriás gyerekek szappanbuborékja, amit ígér.
Miért van ez így? Miért lesz a gyönyörű magyar tavaszból a sivatagos magyar nyár?
Azért, mert ennek a gyönyörű magyar tavasznak az embertermő méhe meddő. Mintha akkor apadt volna ki, mikor a márciusi napok ma már emlékké magasztosodott, s lassanként a maguk glóriájának aranyködébe vesző hőseit termette. Azóta nem tudta megszülni azt a nagy embert, akinek a sírkövére azt vésné a történelem: angelosz volt, küldött, a tavasz küldte. Valaki olyan Jókai-ideált, aki költő volna és hős, próféta és kalmár, reneszánszosan nagy és biblikusan jó, akiben az ég és föld szerelme virágzana ki, mint a narancsfában, vagy a tenger mélységéé és a forgószélé, mint a sirályban.
…Eh, előveszem a bicskát, sírt vágok a sirálynak a martban, befektetem arccal a tenger felé, fejfát faragok neki az aranyalma zöld leveles ágából, rágörgetek egy márványtuskót, és belevések egy Zríniy-strófát:
“Isten holt madarát Isten holt magyarja
Ősi pogány módon fövenybe kaparja
Keserü szivét is melléje takarja, -
Keresü tőnek is lehet édes sarja!”

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

A legacciolo meg a bretella

Rapallo, március

A legacciolo az a harisnyakötő, a bretella pedig a nadrágtartó. Kapható a kettő együtt egy scatolában a rapallói hetipiacon, a Piazza Garibaldin, érdemes érte ideutazni, csak arra tessék vigyázni, hogy szombati nap legyen. Mert itt csak akkor van hetipiac, és Attilo Ettore Valfurra barátom csak akkor rakja ki a ponyvára a mindig pontosan ötszáz scatolát, amelyek mindegyikében legacciolo és bretella tartózkodik.
Ez az Attilio Ettore engem se Attilára, se Hektorra nem emlékeztet, hanem igenis emlékeztet Julius Caesarra, mikor az még nem kopasz monarcha volt, hanem nagy hajú forradalmár. Ezt pedig komolyan tessék venni, mert én is komoly forrásból idézem: Plutarkhoszból. Őtőle tudom, hogy Rómában a destrukció a Julis Caesar hajával kezdődött. A többi patríciusok ugyanis a szenátusban more patrio tíz ujjal vakarták meg a fejüket, ha valami törvényjavaslat nem tetszett nekik, például ha a néptribunok az ager publicus felosztását követelték. Ezt a patríciusok még őseiktől tanulták, akiknek ez volt a reggeli fésülködésük, mikor még tiszteletre méltó tehénpásztorok voltak Alba Longában, és elvből nem foglalkoztak a római világbirodalom megalapításának gondolatával. Julius Caesar azonban szakított az ősi tradícióval, és csupán jobb keze mutatóujjával vakarta meg a bal halántékát. Plutarkhosz azt írja, hogy ebből az elegáns mozdulatból sejtette meg először a római arisztokrácia az ifjú Julius felforgató szándékait. Mindazonáltal nem csukták le, mert a hatalom sose tudja idejekorán használnia rendelkezésére álló eszközöket, de azért ez esetben ne tegyünk szemrehányást a római arisztokráciának. Elgondolni is rossz, hogy ha Caesart a pályája kezdetén vízbe dobták volna, akkor most nem tudnánk hogy nevezni a császárokat.
De ha szabad Attilio Ettoreról ítélnem, akkor nem is lett volna olyan könnyű a gens Juliának ama nevezetes sarját a Tiberisbe fojtani. Amint itt áll a ponyva közepén, s hátravetve nemes profilú fejét, amilyent csak antik érmeken és olasz kutyaszorítók sarkán látni, megrázza szénfekete haját, “vélnéd, egy erdő rengeti bozontos üstökét”. (Kont, a kemény vitéz is délvidéki ember volt, és ha ilyen olasz frizurát hordott, akkor könnyű dolga volt vele Zsigmond király főbizalmijának, a hóhérnak. Amelyik fejen olasz barbierék remekelnek, az magától is repül, mert égnek áll minden haja szála.) A hangja cseng, csörög, rikolt, fuvolázik és túlharsogja a tengert. Már több egy órájánál, hogy hallgatom, a tenger ezalatt többször megállt lélegzetet venni, de Attila Hektor nem áll meg déli harangszóig. Igaz, hogy a tenger harsogásának nincs is semmi célja, Attila Hektórnak pedig az az élethivatása, hogy a rapallói mistereket és nejeiket meggyőzze az örökkévalóságról, amelyet a nadrágtartó és harisnyakötő képvisel.
- Signorék és signorák – vesz a tenyerére egy dobozt -, amit itt látnak önök, az nélkülözhetetlen az egész művelt világon. E nélkül nincs születés, nincs halál, nincs esküvő és nincs temetés. E nélkül nem lehet menni hegyre, nem lehet menni templomba, nem lehet futballozni, és nem lehet levelet írni távol levő kedveseinknek. E nélkül nem esik jól az ebéd, e nélkül sötét a nappal, e nélkül nincs illata a kék ibolyának, és e nélkül nincs íze a szerelem csókjának. És az ára, signorék és signorák, a scatolával együtt, szégyenlem kimondani, tutto cinquanta lire! Ötven líra az egész!
Szemmel láthatóan elszomorította annak a részletezése, hogy milyen tökéletlen volna a világ a nadrágtartó és harisnyakötő nélkül. Azonban hirtelen kisüt az arca, mint a ködbe borult Portofino fölött a nap. Scipio képe ragyoghatott így, mikor a légióknak megmutatta Karthágó falait.
- Signorék és signorák, az én nadrágtartóim és harisnyakötőim minden időben és helyzetben használhatók. Fel lehet őket húzni reggel és este, hétköznap és vasárnap, gyónásra és kézfogóra, légyottra és végrendelet-készítésre. Lehet velük menni bálba, lehet velük utazni bárkán és vaporettón, gőzösön és biciklin, lehet velük létrára mászni és repülőgépen szállni. És az ára, signorék és signorák, háta az istennek, tutto cinquanta lire!
Most Rómeó következik az erkélyjelenetben. Több öreg lady lornyonon szemléli Attila Hektort, aki erre való tekintettel most már egyenesen hozzájuk fordul.
- Signorák! Az én harisnyakötőim megszépítik és kellemessé teszik az életet. Selymük szerelmesen simul a lábhoz, nem vág, nem szorít, nem hágy nyomot az önök márvány lábakásáján (polpa della gamba), ecco la!
Már gyűri is a lába szárán a nadrágot, hogy az angolnák a maguk szemével láthassák a legacciolók életszépítő hatását. De hogy a misterek se panaszkodhassanak a mellőzés miatt, a mellényét is fölgombolja egy rántással, és megpendíti az ujjával a bretellát.
-Hallják ezt a hangot, signorék? Mint a sas, mikor átrepül a Monte Oliveto bércein! Livornoi háziselyem, amely évszázadokat kibír. Nem törik, nem foszlik, nem rojtosodik, tűzben meg nem ég, vízben el nem ázik, s rugalmassága még akkor is megmarad, ha elszakad. Ecco la!
Attilio Ettore saját fogaival helyettesíti az idő vasfogát, és csakugyan nem bírja elharapni a hózentrágert, noha képzelhető, hogy mindent elkövet ez irányban. De hát a livornói háziselyemmel nem lehet bírni. Hát még a kapcsok! Most azokra kerül a sor.
- Ezek a kapcsok, signorék és signorák, csúffá tennék Ercole erejét. Kalapács nem töri, rozsda nem fogja, vitriol nem marja őket, még a mágnes se bír velük. Nincs bennük vas, nincs bennük ón, nincs bennük ólom, nincs bennük réz, nincs bennük alumno, ezek valóságos nemesfémből vannak, és apáról fiúra hagyhatók! Ecco la!
És Attila Hektor a valóságos nemesfémet szorongatja harapófogóval, leönti vitriol híján piros tintával, és mikor az se fog rajta, akkor hozzáérinti a zsebéből előkotorászott mágnespatkót. Lám, az a bicska vasát magához szippantja, az inggomb is odakoccan hozzá, de a harisnyakötő és nadrágtartó kapcsát hiába döföli vele, azok nem ragadnak hozzá.
- Íme, signorék és signorák, ez a modern harisnyakötő és nadrágtartó! Amit a sajnálatra méltó antik idők még nem ismertek. Egyesül benne a grácia, az erő, a halhatatlanság és az olcsóság. Tutto pure cinquanta lire!
Bronzarcáról patakzik a verejték, mint Ciceróéról az utolsó Anticatilinaria után. De küzdelme éppoly eredményes, mint a pater patriaeé volt. A hallgatók sorából előlép Mr. Burberry, tiszteletre méltó esquire Cornwallisból.
- Dieci – ropogtat egy ötszáz lírást.
- Gracie, signore – csomagol össze Attila Hektor tíz scatolát a ponyváról, kecses meghajlással, de minden meglepődés nélkül. Hozzá van szokva ahhoz, hogy a hatvanesztendős angol signorok még ezer esztendeig akarnak élni. Isten tartsa őket, csak minden esztendőben Rapallóba jöjjenek nadrágtartót venni!
Én nem veszek semmit, beérem azzal, hogy most már megértek minden sikert, amit olasz államférfiak arattak Romulustól Mussoliniig. Hálából megkínálom Attilio Ettorét egy valódi olasz cigarettával. Az is olyan, mint az ő portékája. Nem fog rajta se tűz, se víz.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Rapallói konferencia

Rapallo, március

(Rapallo 1920 éa 1922 közötta világháború utáni jugoszláv-olasz, illetve szovjet-német államközi tárgyalások színhelye volt. (a szerk.))

A rapallói konferenciát egy tavernában tartjuk a Via Magentán. A taverna olyan szutykos kis csapszék, amilyent a Quo Vadisban tetszettek utoljára látni a moziban. Csakhogy ez még annál is kisebb, mert abban elfért nyolc részeg gladiátor, ebben pedig józanul is alig férünk négyen. Éppen ezért választottam ezt a konferencia székhelyének, mert itt nem lehet összeveszni. Ha itt valaki izgágáskodni kezd, akkor egyszerűen összébb toljuk a székeket, és a világrend ellensége azon veszi észre magát, hogy ő már kint ül a kocsiúton, és ott magyarázza, hogy övé az impérium.

Nem valószínű azonban, hogy az elnökletem alatt álló társaság hajba kapjon a világhegemónián. Volt rá gondom, hogy csak olyan hangadók kapjanak rá meghívót, akiket világnézeti különbségek nem választanak el egymástól, s alkotmányos érzületükben is biztos lehetek. Két tagtársamban biztos is vagyok. Ez mind a kettő hivatalos ember, noha nem vagyok egészen tisztában vele, hogy mi a hivataluk. Az egyiknek is levélhordósipkája van, meg a másiknak is, csakhogy az egyikére az vanírva: Pulizia urbana, a másikára meg Pulizia provinciale. Eddig mindig azt hittem, hogy a pulizia mindenütt a renddel van összefüggésben, amennyiben hol rendet csinál, hol rendetlenséget – itt azonban azt látom, hogy a pulizia utcát söpör. Az urbana pulizia az út közepét söpri, a provinciális pulizia pedig az út szélét. Mindegy no, a rendhez ez is hozzátartozik, a fő az, hogy a szemét ne legyen ott, ahol neki nincs illetékességi joga. E tekintetben most némi fönnakadás lesz a Via Magentán, mert a két hivatalos embert a posztjáról invitáltam be egy kis eszmecserére, de hát esett már meg ilyesmi a világon máshol is.

Bevallom, hogy a konferencia harmadik tagjának kiválasztásában hazai remineszcenciák vezettek. Ez egy becsületes calzolaio, innen a harmadik sikátorból. Tudok én annyit magyarul külföldön is, hogy suszter nélkül ankétot tartani nem lehet.

Az elnök én vagyok, azon a jogon, hogy én fizetek három lírát az egy liter viscosóért. Ez magyarul nyúlós bor, alighanem rothadt citromból possajtják, és azt mondják róla, hogy szódával keverve igen üdítő ital. Minálunk azt is hozzátennék, hogy az, verje el az isten a tövit útról útra.

Megnyitom az első ülést az első pohárral, és fölteszem a kérdést, hogy hát erre hány hét a világ. Come sta, signore?

Az idősebb puliziának adom föl a kérdést, kora és hivatali rangja szerint. De hát a pulizia csak pulizia, ha utcát söpör is. Először ő vallat ki engem.

- Inglese?

- No, signore. Ungherese.

- Alla salute! – kap újra a pohárhoz a csizmadia. (Itt is csak a csizmadiák a legokosabb emberek.) – Possidente?

Igen, csizmadiának kell annak lenni, aki énbelőlem kinézni a földbirtokost. Nem is vállalhatom, mert a tekintély kötelez, lacrimae Christit kell hozatnom a ragadós vinkó helyett. Nézzük, no, mi volna nekem a legtesthezállóbb mesterség? Otthon rendesen esernyőcsinálónak szoktam magamat mondani, ha már mindenáron tisztességes foglalkozást kell vallanom. Az romantikás is, meg népszerű is. (Csodálom, hogy a nemzetgyűlésben még nincs képviselve.) De olaszul csak annyit tudok, azt is latinul, hogy az esernyő umbrella. Hogy minek tisztelik, aki csinálja, azt nem tudom kikombinálni. Szerencsére eszembe jut tavalyi olasz fordításom: az Il piccolo Marat. Abban szerepel egy jólelkű ács, s emlékszem, hogy az olaszul carnefice. No, ez jó lesz.

- Carnefice – mondom. – Vagabondo carnefice.

Kissé megütődve néznek rám, de aztán az idősebb pulizia a vállamra teszi a kezét.

- Bello arte!

Aztán végighúzza a keze élét a nyakán, és barátságosan nevetnek rám mind a hárman. Én pedig majd leszédülök az elnöki székből. Hiszen az ácsot lagnaiulónak hívják, nem carneficének. A carnefice, az a hóhér, hogy kötötte volna fel, aki Babilonban tornyot akart építtetni! Hóhér, mégpedig vándorló hóhér! Jaj, ha ezt meghallaná otthon szegény anyósom, aki máig se tudott beletörődni abba, hogy tanár nem lettem!

Mindegy no, ha már benne vagyunk, állnom kell. Elmagyaráztam, ahogyan tudtam, hogy most nincs munkám otthon, körülnézek egy kicsit a világban, hátha akad valami kezem alá való.

Úgy látom, az ilyen konferencián rendkívül megnöveli az ember respektusát, ha hóhért sejtenek benne. Három tagtársam azonnal megnyitotta előttem a szívét, és olyan hosszú névsort állítottak össze, hogy annyi kivégzés tán az első rapallói konferencián se volt, pedig ott több ország fölött hoztak ítéletet.

Az utolsó név körül némi véleménykülönbség támadt az öreg pulizia és az ifjú pulizia közt, és míg ők bestemmiázták és maledettózták egymást, addig Benedetto, a csizmadia kiürítette az üveget. Mire a puliziák összebékültek, akkorra már ő az ajtóból vigyorgott vissza:

- Buona sera, signori!

Úgy látszik, Rapallónak az a végzete, hogy minden konferencia ilyen véget érjen benne, és az emberiségnek az a végzete, hogy az egész világ Rapallo legyen.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Rapallo röptében

Rapallo, március

Azt se tudom bizonyosan, melyik hónap hányadika van, azt meg egész bizonyosan nem tudom, hogy Rapallonak mennyi a földrajzi szélessége és hosszúsága. Különben úgy nézem, szélessége nincs is, hossza a tengerparton lehet olyan háromezer lépés. Ez a szélcsendes időben való középhosszúság, amely szeles időben aszerint változik tíz lépéstől hatezerig, hogy a szél hátulról fúj-e, vagy szembe.
Különben Rapallo a Tigulliói-öbölben fekszik, Pisánál feljebb, Genovánál lejjebb, nyáron innen, télen túl, éppen a kettő közt az örök tavaszban. A ligurok alapították Krisztus előtt 320-ban, és a rapallói konferencia fedezte fel Krisztus után sokban. Olyan sokban, hogy ehhez a konferenciához már nem is volt a Krisztusnak semmi köze.
A két dátum közt itt járt egy görög pék, aki itt hagyott egy szarkofágot, Hannibál, aki itt hagyott egy hidat, Kolumbusz, aki Amerika felfedezése után négyszáz esztendővel itt hagyott egy szobrot, amit inkább hagyhatott volna a szegény indiánoknak, kárpótlásul, hogy fölfedezte őket, és itt járt Napóleon, aki talált itt egy jezsuita kolostort, és hagyott helyette egy elemi iskolát. Az újabb korban két kiváló emigráns is lappangott itt: Van Dyck, aki itt hagyott egy oltárképet, és Mazzini, akiről egy márványtábla beszél. A rapallói konferenciáról nem beszél semmi, igaz, hogy az nem is hagyott itt semmit.
A fekvése Rapallónak olyan szép, hogy azt csak a költők mondhatják el, vagy a Führerek. A költők ingyen mondják el a Rapallo és Vidékében, amelyet vezércikkekkel az olasz sajtóiroda lát el (szintén ingyen), ellenben a Führerek 6 líra 50 centesimóért teszik ezt. Igaz, hogy egy tájékoztató térképet is adnak hozzá, amelyből az idegen rögtön tisztában lehet vele, hogy Ptolemaiosz idejében hol volt a forgalmiadó-hivatal és a Hotel Bellevue et des Anglais. De a térkép nélkülözhető is, mert az utak e nélkül is mind lefelé vezetnek a hegyekből a tengerhez, és a tengertől fölfelé a hegyekbe. Lefelé az utak sokkal rövidebbek, mint fölfelé, mint ezt az európai helyzet is mutatja.
A tenger? A tengerbe beleesett az ég, és azért a tintoriákban itt nem is használnak kékítőt. Elég a ruhát a tengervízbe mártani. Csak az lehet a magyarázata annak, hogy itt egy hajóvitorlát kimosnak annyiért, amennyiért otthon egy gallért.
Citta di Rapallo mezőváros, ami azért furcsa, mert csak egy mezeje van, az is kövekkel van beültetve: a campo santo. Azt lehet mondani, hogy ez a közbirtokosságé, mert előbb-utóbb mindenkinek jut belőle hatlábnyi. Az is különös, hogy itt a házak mind paloták, és azért nem tudom elképzelni, hogy hol laknak itt a szegény emberek, akik ezeket a palotákat építették. Különben a paloták neve részben albergo, részben hotel, de vannak penziók is. Ami nem az,az vagy képeslevelezőlap-kereskedés, vagy profumeria. Nem tudom, hogy a cartilerákban milyen a parfőm, de a legszebb anzikszok az illatszer-kereskedésekben kaphatók.
Rapallónak van négy nagy utcája, amelyik olyan széles, hogy az szinte szokatlan az olasz Riviérán. Ezekben az utcákban két szembemenő ember úgy kitérhet egymásnak, hogy nem lép egymás lábára, még akkor se, ha az egyik német. A többi utcák sokkal szűkebbek, némelyikben csak autóval lehet járni, hogy az embert el ne üsse az autó. A rapallói gyerekek, ha erre átszalajtja őket az apjuk egy butélia orvietóért, vagy chiantiért a ristorantéba, ezekben az utcákban csak a pálmafák tetején tudnak teljes biztonsággal járni.
Pálmafája Rapallónak van háromszáz, narancsfája háromezer, és autója harmicezer. Körülbelül minden angolra jut egy. A németek inkább fiákeren járnak. Megszégyenülten tapasztaltam, hogy a bérkocsisok sokkal nagyobbakat tudnak rittyenteni az ostorukkal, mint otthon minálunk a kanászok. Így foszlanak szét a legendák, ha az ember világot lát, és összehasonlításokat tesz.
A régiségkereskedésekben leginkább vázák láthatók, amelyek tengeri csikócákat, cethalakat és harcsákat ábrázolnak. Hogy a virágot hogyan kell ezekbe beletenni, azt nem tudom. De ajándéktárgynak éppen azért nagyon alkalmasak, és ha az ember azt kérdi, hogy “hogy ez cserép?”, akkor tíz líráért megkaphatók. Aki azonban műértő, és azt kérdezi, hogy “hogy ez a majolika?”, az ötszáz lírát guberáljon ki.
Festmények is láthatók a kirakatokban, többek közt szakállas kardinálisok, akik azért ruháztattak föl szakállal, hogy jeruzsálemi pátriárkáknak is lehessen őket nézni. (Ez az angoloknak szól, tekintettel Balfour palesztinai diadalútjára.) Azonban azok a graffitók, amiket a rapallói gyerekek rajzolnak a ház falára, sokkal originálisabbak. Ezeknek az uomóknak és donnáknak rendesen a fejükből nő ki a lábuk, de fölfelé. A rapallói podeszta azt mondja, a gyermekművészetben csak azóta uralkodik ez a stílus, mióta az emberek a fejük tetején járnak.
A falakat fascista plakátok is díszítik. A dísz azáltal áll elő, hogy letépik őket.
Több kirakat igazi múzeumszámba mehet. Tudniillik muzeális elrendezésben látható bennük mindaz, amit az olasz invenció a makarónikészítés terén produkált. Az én tetszésemet különösen egy vékony, hosszú, rizsszalma formájú species nyerte meg. Született pipaszurkáló.
Az előkelő közönség lunch előtt a giardino pubblicóban szokott találkozni, amely arról nevezetes, hogy az egyetlen közkert Olaszországban, ahol Viktor Emánuelnek szobra nincs. Innen a Castellóig sétálnak el, amely egy ormótlan kőtorony a tengerben. Hajdan a szaracénok oda hurcolták a szüzeket. Most kaszárnya van benne legalább tizenkét ember számára, és a szüzek csak a hídjára mehetnek föl, hogy lenézvea tenger sima tükrére, fölkenhessék szájukra a rúzst.
A közönségben képviselve van mind az öt világrész, azonkívül Románia. Legtöbben vannak az angolok, részben Old Englandból, részben a domíniumokból. Akárhonnan valók, a lordoknak a nadrágja mindig élesre van vasalva, a ladyknek pedig a lába szára. Az élesre vasalt nadrág sokkal szebb, mint az élesre vasalt lábszár, s ez utóbbi nekem azért se szimpatikus, mert régészeti tekintetben sok zavarra adhat okot. Ha valamelyik lady bele talál esni a tengerbe, és száz év múlva kihalásszák, akkor az archeológusok a kardélű lábszárból tevés huszárt rekonstruálnak, és abból messzemenő következtetéseket vonnak le.
Rapallóban állítólag olaszok is laknak, de ezek, szegények, az idegenektől nem jöhetnek ki az utcára, csak este hét órakor, mikor a campanaro a campanile harangján takarodót játszik. Ilyenkor az albergókban és penziókban dinerre harangoznak be, s a németek levetik a jägert, az angolok pedig felveszik a szmokingot.
Eddig egy rapallói olaszról van biztos tudomásom, aki itt igen nagy úr, a rendőrprefektúra vezetője, s mint ilyen, falragaszokon levelez a helybeli nemzettel az ebzárlat ügyében – de ez az egy olasz is alighanem magyar ember, Szaporitinak hívják, és tábornok.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Ördögidézés

Milánó, március

A Brera rendezés alatt van, az Ambrosianában nagytakarítás van, a Museo Poldi-Pezzolit meg lehetne próbálni, de ott meg bizonyosan szombati szőnyegporolás van. A tanulságnoteszbe bejegyezzük, hogy mentül modernebb egy múzeum, annál többet be van zárva, és otthon majd mink is ehhez tartjuk magunkat, mert bizony eddig kicsit el voltunk maradva a világtól – de hát most már mit csináljunk addig, míg az Orologióban megfő a spagetti? Tegnap ugyan azt hittem, hogy egy hétig egyebet se csinálok, csak a Duomót nézem, de nagyon elvette tőle a kedvemet, hogy a tetején Napóleonnal is találkoztam a szent püspökök és hitvallók szobrai közt. Úristen, mi lesz abból, ha egyszer a Duom tetején is kitör a kultúrharc! No, az bizonyos, hogy akkor nem szeretnék a Duomo tövében járni!
Ődöngök az utcákon – majd azt írtam: olyan céltalanul, mint az élet. De hát ez nem volna igaz: nekem most van célom, olyan utcát keresek, ahol se szép asszonyokat, se autókat nem kell kerülgetnem. (Mert szegény utasember sose tudhatja, melyik üti el hamarabb.) Csakhogy Milánóban nemigen van ilyen utca. Nagyon megörülök neki, mikor valahol a Cenacolo környékén találok egy piszkos kis libreriát, ahová bemenekülhetek. A kirakatban régi pergameneket látok, és Szalay Józsefre gondolok, a bibliofil szegedi főkapitányra. József napja van, és jó lenne meggratulálni József főkapitányt valami ritkasággal. Például, ha egy Júdás-kéziratot küldhetnék neki innen az Utolsó Vacsora tájáról. (Ámbár hiszen azt lehet találni otthon is, mert az Iskariót halhatatlan, és szapora famíliája mindenütt otthon van.)
Kis töpörödött boltban kis töpörödött öregember a boltos. Olyan nemes penészbe van öltözve, hogy beállhatna kirakatnak a szomszéd sajtkereskedőhöz. Kérdem tőle, nincs-e kuriózumképpen valami magyar kézirata. Persze azt nem mondom meg neki, hogy az öreg Baka Jánosra gondolok, akitől az első oktatást vettem a világtörténelemből. Szőlőcsősz volt Félegyházán, és mint ilyen, nappal tartotta a hivatalos óráit. (Tudniillik akkor aludt.) Este a mi gunyhónk elé járt szalonnát sütni, és sokszor ránk hajnalodott, ha belemelegedett majlandi katonasága emlékeibe. Tőle hallottam először, hogy mikor a majlandi nagytemplomban az öreg pap a “dominus vobsicum”-ot mondja az oltárnál, lovas huszár viszi a hírt a kántornak a kórusba, hogy lehet már mondani az “et cum spiriu tuó”-t. Tizenhárom esztendeig hordta az angyalbőrt Nagymajlandban Baka János. Ugyan már a tizenkettedik esztendő után eljöhetett volna, de nem eresztette a szeretője, a hercegkisasszony. Ez a példás hűségű fehércseléd még az után is soká levelezte Jánost, de azután János megírta neki, hogy ő most már elkendőzte magát egy idevaló hajadonnal, hát a hercegkisasszony is köttesse be a fejét azzal, akivel akarja.
Mikor idáig ért a történelem, akkor édesapámban mindig föltámadt a kétség.
- De hát nem tud kend írást, szomszéd.
- Nem ám, ezt az idevaló írást nem tudom – rázta János a gubancát, mert hetvenesztendős korában is akkora haja volt, hogy mostanában három fiatal költőnek sincs akkora, – de az olasz betűvel tudtam bánni a föntebb való esztendőkben.
Hát arra gondoltam én most, hogy jó volna megtalálni a Baka János levelezését az olasz hercegkisasszonnyal, és hazavinni az Akadémiának, publikálja, mink kiadatlan kútfőt. (Úgyis annyi a pénze, hogy nem tud vele mit csinálni.)
- Si, si, signor – sziszegte a kis ember -, manuscritto ungherese.
Azzal elém tett egy üzleti főkönyvet, amelyben Friedrich Münz jegyezgette föl nagyon gorombára metszett lúdtollal, hogy mennyi pántlikát mért ki a signoráknak az 1854-ik esztendőben.
- Ne te, ne – mondom a kis penészesnek -, hiszen ez német.
- Si, si – mosolyog vissza -, tre lire.
- Vessz meg a neved napján – bókolok vissza én is barátságosan. – No tedesco. Ungherese! Magyar!
Erre azt mondta, hogy “ja”, felmászott a legfelső polcra, és elém rakott valami sajttakaró hólyagpapirost. Először azt hittem, az én kéziratom, mert igen arab formájú betűk voltak rajta, de azután kiderült, hogy örmény rúnák. Az olasz megesküdött rá, hogy valódi ungherese. Maga Dzsingisz kán szerkesztette Medici Lőrinchez; annak, aki el tudja olvasni, megér ezer lírát.
De csak látom én, hogy a magyar nyelvvel boldogulok legkönnyebben az egész világon. Elfohászkodom magam, hogy legjobb volna itt szabadon turkálni.
- A, turco! – örül neki az antikvás, hogy végre megértett, és odavezet egy polchoz. – Ecco la! Tutto turco!
Nézzük no, hogy mind török-e. Találomra kihúzok egy nyolcadrét könyvecskét, szíjjal van összevarrva. A fogása tizennyolcadik századbeli, a tábláján latin kereszt piros tintával. Ez bizonyosan imádságoskönyv; nyissuk ki, ránk fér.
Kinyitom, és olvasom az első oldalon, ahogy lehet, az elfakult kézírást:
Ezen hasznavehető könyvetskét a Fő Tisztelendő Érhárdus nevü, Jézus-Társaságbeli sz. Atya, Baváriának Inglaso nevü Városába, a ki is egyszersmind a Pluto, azaz a Mathesis oskolájának rend szerétn való s közönséges mestere, rövid summájában szerzette. A szerzőnek hiteles Esküvéssel lett munkája. Anno 1740.
- Thalatta, thalatta! – ujjongtam magamban, de azért elpittyesztettem a szám. Annyit már én is megtanultam Itáliában, hogy az örömét még a festett képek előtt se mutassa az ember, mert még az írott Vénusz is mindjárt drágábban mutogatja magát.
- Quanto vuole?
Néz az olasz hol a könyvre, hol énrám, aztán mutatja az öt ujját. “Cinque lire.” “Tre lire”, mutatom neki három ujjam. “Bene”, azt mondja, és én is azt mondom. Igen örülünk mind a ketten. Ő annak, hogy ideadta volna egy líráért is, én meg annak, hogy adtam volna érte száz lírát is.
Ugyan most már, hogy a könyv az enyém, adnék érte ezret, ötezret, tízezret is, az nekem tutt’ uno. Tudniillik ez a könyv: ördögidéző könyv. Ezzel lehet a Belzebubot megjelentetni, és ráparancsolni, hogy ide csak azokkal a zsák aranyakkal! Eddig is tudtam róla, hogy a szépapáinknál nagy divatban volt, vagy tizenöt esztendeje ismertetett is valaki egy magyar példányt az Ethnographiában – de látni sose láttam.
Hát most majd kipróbálom. Annyit már látok, hogy a kincskereskedő ördögöt Terosiusnak kell tisztelni, szentelt gyertyával várni a bűvös körben, és egyszerre csak kilencszázkilencvenkilenc aranyakat hozatni vele. (Az egy arany közvetítődíj, az ördög olcsón dolgozik, azért nem kerül soha csődbe.) Nekem, mint kis igényű embernek, olasz utam folytatására elég lesz kilencszáz arany. Abból is hazaküldök négyszázat a családomnak húsvéti tojásra, ötszázon pedig megveszem a genovai öblöt. Kilencvenkilenc aranyat kiutalok a Petőfi Társaságnak, ha a belügyminiszterrel szemben tovább is olyan férfiasan viselkedik.
Magát az ördögidéző könyvet pedig hazafias lelkesedéssel felajánlom a pénzügyminiszter úrnak, ha megvan még. Vagy inkább ördögűző könyvet keressek neki?

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Harminc és feles a piazzán

Milánó, március

A Cimiteróból jövök, és a Castellóba igyekszem. Valahogy összetartozik Milánónak ez a két néznivalója: a temető meg a Sforzák és Viscontiak vára. Pulvis et umbra sumus: akár Giangaleazzo hercegnek hívtak bennünket, akár Giuseppe Aridónak (= Száraz József). Azazhogy itt csak addig por és hamu az ember, mígél, aztán: marmor et aës erimus. Mikor meghal, akkor itt mindenkiből márvány és bronz lesz. A különbség csak annyi, hogy a bronzherceget bronzlóra ültetik a Castello előtt, és a Rochette tornyáról vércse száll a feje tetejére. Száraz Józsefet pedig fehér márványból kifaragva, fekete márványra fektetik a temetőben, és egy kenderike ugrál a szíve körül. Száraz József ugyanis nem a Corte Ducaléban született, nem volt uralkodó herceg, és nem fellázadt parasztok verték agyon. Giuseppe diákgyerek volt, kiskatona lett belőle, és hősi halált halt a Doberdón. Százával fekszenek itt ilyen márványkatonák a Cimiteróban, s hogy isten madarának kis csőre éppen Giuseppét költögeti, az nem véletlen. A fekete márványba egy kérdés van belevésve aranybetűkkel: Perchè?, s a kenderike aranypántlikának nézi az aranybetűket, mert az optikai csalódás nemcsak az embereknek adatott kiváltság. A kenderike azt hiszi, hogy ha ő ezt az aranypántlikát beleépítheti a fészkébe, akkor abból mindjárt castello kendericesca lesz, s ő egyszerre unokatestvérévé válik a kenderike-királynak.
- Perchè? Miért? – kérdezte a kőfaragó, aki a Giuseppe Arido síremlékét csinálta, és nyilván sokszor megkérdezte már az az öregasszony is, aki most is piros anemonekoszorút igazgatott a kiskatona márványcsákójára. A matrónának is márványarca van, Venturiának lehetett ilyen, a Coriolanus anyjának, mikor idegen szemek nézték, de Venturia is tépte ősz haját, mikor zárt ajtó mögött siratta a fiát. Olyan arc ez, amely az  utolsó órák párnáin is számonkérően fog meredni az ég felé:
- Perchè? Miért nem lehet itt az én kisfiam, hogy ő fogja le a szememet, amely csak az ő képét viszi el ebből a világból?
No, én  nem kérdezek semmit, pedig igen szeretném megtudakolni valami illetékestől, hogy ugyan becsukták-e már azt az elvetemedett kőfaragót, aki ezt a kérdést márványba merte vésni. Hiszen ez az egy szó valóságos defetista propaganda az Isten kertjében. S az a baj, hogy nemcsak a jó Isten látja, hanem látja angol, német, francia, muszka, japán, mindenféle csavargó náció, s ezt a kérdőjeles szót mindenki megérti, még az is, aki olvasni nem tud, s az mind utánamondja a maga nyelvén: perchè? miért?
Ha jóban volnék Mussolinival, meg is mondanám neki, hogy botrány ilyen destruktív sírkövet megtűrni, különösen olyan országban, amely meg is nyerte a háborút, de így csak kedvetlenül rágom a keserű minghetticsutkát a sarkon, ahol a Via Cairoli a Piazza Castellóba torkollik. (Pardon, a keserűség nincs összefüggésben a perchével, a minghetti mint magánvaló, in sich is keserű.)
Rózsás képű kisiskolások szaladnak el mellettem, mint a Brérából kiszabadult bambinók és puttók, s De Amicis halhatatlan Il cuoréja jut eszembe. Ez itt az elegáns Derossi, az a kövér Garonne, ejnye, itt ez a kis nyúlszájú kópé is, az apja kőműves. Hogy is hívják csak, nem jut eszembe – lám, hogy felejt az ember, pedig nincs harminc esztendeje, mikor utoljára olvastam A szívet.
Abban a percben a nyúlszájú felfújja a kis pofáját, ráüt kérfelől az öklöcskéjével, és azt mondja:
- Bumm! Bumm! Bumm! Rinbombo del canone, bumm!
Hát ez valóságos ágyúdörgés – mosolygom el magam, s ahogy megfordulok a Castello felé, csakugyan ott van a hátam mögött az ágyú. Az ez, mégpedig harminc és feles, rajta a Skodáék gyári bélyege is. Trófeumnak kiállított hadizsákmány, éppen itt a Castello előtt, mintha a Sforzák lövetni akarnák a várost.
A Sforzák már igen csendes urak, akik a legyet se tudják elhajtani az orruk hegyéről. A várukon is az a fölírás, hogy azt a néptől való félelem emelte, de a nép a tudománynak csinált belőle házat. (A Castello Sforzescában régészeti, szépművészeti és negyvennyolcas múzeum van.) Nekem azonban zúg a vér a halántékomban, és fekete pontok muslincahada kavarog a szemem előtt. A szivarcsutkát rég eldobtam, de csak most keseredik el igazán a szám íze. Pacifizmus ide, pacifizmus oda: de ez mégiscsak a mi ágyúnk, kitéve a szégyenplaccra. Ég az arcom, mintha mindenki engem nézne, és lesütöm a szemem, mintha én volnék a Hötzendorfi Conrad.
Lopva körülnézek, és megkönnyebbülve látom, hogy az ördög se törődik se velem, se az ágyúval. Körülöttem dudolászva jönnek-mennek az olaszok, és még csak az se jut az eszükbe, hogy cigarettavéget hajítsanak a szörnyeteg torkába. A gyerekek próbálnak rámászni, de egy öreg pap jön a Castello felől, talán a Sforzák udvari papja. Nem, mostani tisztelendő lesz, mert borotválatlan, sovány és a reverendája kopottas.
- Fiúcskák! – inti szelíden, fölemelt ujjával a gyerekeket. – Ne bántsátok az ágyút, mert aki ágyúval játszik, azt nem szereti az istenke!
A gyerekek szétrebbennek, mint a meghajított verebek. Az istenkével senki se akar haragban lenni.
Istenkém, ha tizenegy esztendővel ezelőtt mondták volna a tisztelendő bácsik az egész világon az embereknek:
- Fiúcskák, ne bántsátok az ágyút, mert aki ágyúval játszik, azt nem szereti az istenke!

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

A Sala Dei Tre Capiban

Velence, március

Minden heptikás honfitársamnak azt ajánlom, aki télen jön Itáliába, hogy az elindulása előtt legalább egyheti kurzust végezzen valamelyik lakatosmesternél. Ez sokkal fontosabb, mint az olasz nyelvkurzus. Mert abból nem lesz semmi baj, ha olaszul nem tudsz, sőt olasz nélkül sokkal többre mégy. Például, ha bemégy a borbélyhoz, és megmondod neki olaszul, hogy vágja le a bajuszodat, mert másképp mind rajta akad a levesből a parmezán, akkor csak a bajuszodnak esik neki az ollóval – de ha olaszul nem tudsz, akkor a hajadat is levágja.
Ellenben, ha nem vagy kitanult lakatos, akkor nem tudod becsukni éjszakára az olasz ablakot, és azért keservesen meglakolsz. Ahogy lehunyod a szemedet, előjönnek a lagúnákból az öreg és ifjú nobilik, és középkori divat szerint a hónuk alatt hozzák a fejüket, úgy kívánnak felice nottét.
Én is így jártam az éjszaka. A fejem alá simítottam a kisvánkosomat, amely hazai álmok hattyútollával van töltve, küldtem a jó istenhez egy fohászt, hogy takarja be az otthon való kedveseimet, és ha érkezése lesz, buktassa meg a tengerbe, aki az olasz virzsíniát kitalálta, aztán átadtam magam a három őrzőangyalnak. (“Három angyal fejem felett: egyik megőriz engemet, második szemem lezárja, a harmadik lelkem várja.”)
Persze arról megfeledkeztem, hogy Velencében az őrzőangyalok éjszaka mind a Frariban gyülekeznek össze az Assunta körül. (Az nekik a tükrük, abban nézik, hogy ők milyen szépek.) Így aztán arra ébredtem föl, hogy hideg van a szobában, és verdesi a szél a kicsapott ablak kallantyúját.
Hidegnek csakugyan hideg volt, de zörögni nem a kallantyú zörgött, hanem egy páncélos vitéz alabárdja a márványpadlón. Nini, milyen furcsa, én ezt eddig parkettnek néztem.
Ezen csodálkoztam, de a páncélos vitézt egészen természetesnek találtam. Mindjárt ráismertem, hogy ez az a sbirro, akivel gyerekkoromban a világ legszebb regényében találkoztam. Az volt a címe, hogy Marino Marinelli vagy a gályarab menyasszonya.
A sbirro ott igen szépen viselte magát. Neki kellett volna a főinkvizítor megbízásából álomport keverni a gályarab menyasszonyának limonádéjába, és beszállítani az ártatlant az elvetemedett kéjenc ágyasházába. De neki eszébe jutott, hogy gyerekkorában együtt őrizte a kecskét a gályarabbal (mert Velence kiválóan alkalmas hely a kecskelegeltetésre), ennélfogva a főinkvizítornak adta be az altatót, és mikor az lefordult az asztal alá, szívének szegezte szolgálati fegyverét:
- Hah, bitor, most ütött a végítélet órája!
Azonban…
Azonban ezzel a rosszindulatú kötőszóval bevégződött a regény ötvenedik füzete, és mivel itt megkaptuk a zenélőórát, nem járattuk tovább Székely Aladár kiadványát, és máig sem tudom, mi történt tovább a gályarab menyasszonyával. Ez volt életem első félbenmaradt regénye – azóta volt több is, de egyiket se sajnáltam úgy, mint ezt. El lehet gondolni, mekkora volt az örömem, mikor megláttam a becsületes sbirrót. Mégiscsak szeret engem a jó isten, ha ezt is meg hagyta érnem.
Magától értetődik, hogy nem a menyasszony sorsa felől érdeklődtem. Az én koromhoz már egészen más kérdés illik.
- Mi lett a bitorral?
Álmában az embernek nem jut eszébe, hogy megboldogult sbirrók nem tudnak magyarul, ellenben álmában az ember egészen jól ért olaszul.
- Se ella melo permette, l’accompagnaro!
Kicsit meglepett, hogy a főinkvizítor csendbiztosa a Rozsnyai Gyors Nyelvmesteréből tanult meg olaszul, de azon nem csodálkoztam, hogy el akar kísérni. Itt akárkit kérdez az ember, hogy ez, vagy az merre van, az mindjárt kompanistája akar lenni. (“Mezzo lira, signor!”)
Hanem kiderült, hogy a sbirro nem el akar kísérni, hanem be akar kísérni. Tudniillik éppen úgy fogta rá szolgálati fegyverét a furfante – így hívják Dante nyelvén az akasztófavirágot -, mint annak idején a bitorra.
- Gyerünk no – ugrottam ki az ágyból, mert nem szeretem, ha szolgálati fegyverrel hadonásznak körülöttem. Éppen csak a szivartárcámat dugtam a kebelembe. – Andiamo, őrmester úr.
A lépcsőházban nagyot néztem. Határozottan tudom, hogy mikor az este hazajöttem, villanycsillár égett benne. Most pedig szurokfáklya kormos lángja lobogott az ajtófélfába erősített vaskarikában.
- Mozi ez – nevettem el magamat.
Az utcán aztán elkezdett borzongatni a hideg. Hangtalanul siklottak a vízen fekete gondolák fekete álarcos emberekkel. A kutyaszorítókból, a keskeny callikból néha egy-egy sikoly hallatszott, utána csobbanás. A Rialto hídjáról egy karcsú nőalak néz le. Ráismerek: ez valósággal Jessica, és diszkréten elfordítom a fejem. Hiszen úgy is tudom, mi járatban van.
A piazzettán nagy tűz vöröslik, fortyogó üst körül vörös ruhás emberek sürgölődnek. No, hála istennek, mégse középkor ez, hiszen itt aszfaltoznak.
- Orcio da olio – vigyorodik el a sbirro, és nekem a torkomba szalad a szívem.
“Olajos korsó”! A velencei inkvizíció rettentő találmánya! A destruktívokat forró olajban főzik puhára! Az egyik vörös ruhás hóhér éppen most turkál a kondérban nagy kétágú villával, és mondja ásítozva a többinek:
- Ancora duretto! Még kéményke! Tüzelni, tüzelni, emberek, mert mindjárt reggel lesz!
A sergente látja rajtam, hogy az olajba főzés nem tartozik kedvenc halálnemeim közé. Jólelkűen megnyugtat:
- Bátorság, signor! Nem kerül az bográcsba, akit a Signoria oszlopra szánt!
És mutatja a görögöktől rablott gránitmonolitot, amelyiknek a tetején Szent Márkus szárnyas bronzoroszlánja acsarog. Oda szokta felhúzatni a tízek tanácsa a respublika ellenségeit a velencei nemzet örömére.
No hát ami azt illeti, az én lelkiismeretem nyugodt. Én nagy vagyok ellensége a respublikának. Királynak kiiáltani sohase akartam magamat. Se a törökkel, se Génuával soha nem cimboráltam. Velencét soha még gondolatban sem bántottam. Legföljebb azt gondoltam róla, kár, hogy emberek laknak benne, akik makarónit esznek, chiantit isznak, minghettit szívnak, újságot olvasnak, és adót fizetnek. Ha énrajtam állna, én ezt a várost égig érő kőfallal venném körül, kitelepítenék belőle mindenkit, de turnusokban ide hozatnám a világ minden igazi költőit, hogy álmodjanak benne brokátálmokat és márványálmokat a nemzetüknek. De hát énrám nincsen bízva semmi, éntőlem ne féltsék a diecik a városukat.
Egészen nekibátorodva vágtam neki a Scala d’Orónak, de a pandúrom visszarántott.
- Ohó, signor, be van-e ön írva a nobilik aranykönyvébe? Mert az aranylépcső csak azoknak dukál.
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy engem éppen az aranykönyvben tartanak nyilván. Így aztán csak a “papírkapun” taszigált be a jóember a dózsepalotába. Meg se hagyott állni a Scala di tre capiig, ahol mindjárt megéreztem a szagról, hogy itt nagy urak laknak. (Hatalmas cédrushasábok pattogtak a Sansovino kaminjában.) De azt is láttam, hogy innen nincs kijárás, csak a sóhajok hídján keresztül, az pedig rossz helyre vezet, amint Casanovából s más jeles auktorokból tudjuk. A falakon Bellini minden szentjei mély álmot tettettek, csak a mennyezeten volt ébren a Veronese angyala. de az olyan angyal, aki szintén szolgálati fegyvert tart a kezében: a bosszú kardját.
Mindegy no, lesz, ami lesz, simogatom végig a pongyolámat. Akkor veszem észre, hogy az ujjamon valami antik aranygyűrű szikrázik. Hű aki teremtette, hiszen ez meg dózsegyűrű! Valósággal az az aranykarika, amelyikkel Ziani dózse eljegyezte a tengert. Láttam én ezt tegnap a nagy tanácsteremben a Giulio del Moro képén. De hát hogy kerül ez az én ujjamra?
Éppen annyi időm van, hogy a hátam mögé dugjam a kezemet, mikor nyílik az inkvizítorszoba faragott ajtaja, és belép rajta három fekete maszka. Az ábrázatuk leírásával nem szolgálhatok, mert azt még egymásnak se mutogatták. Mindig éjfélkor tartották a hivatalos órát, és mindig álarcban. Ha tudta volna egyik a másikról, hogy ki lakik a selyemlárva mögött, akkor leszúratta volna. Nem is vitték ilyen tökéletességre sehol azóta az állam rendjét.
A három fekete maszka közül a középső volt a legvastagabb, az lehetett a főinkvizítor. Ő szólított meg elsőnek, mégpedig latinul, s így semmi fönnakadás nem volt a diskurzusban.
- Vallja be, domine, hogy közvetlenül veszélyeztette az állam érdekeit! – szúrt felém a csontujjával.
- Mindent bevallok, illustrissime és magnificentissime – rebegtem töredelmesen, és átnyújtottam neki a gyűrűt. – Azonban nobili nevemre mondom, fogalmam sincs róla, hogy került hozzám.
A főinkvizítor megforgatta a gyűrűt, s ledobta a mozaikpadlóra.
- Hallja a csengését? Közönséges hamisítvány, nem ér ötven centesimót. Bizonyosan valami antichitában vette. Velencében nagyon vigyázni kell magára az idegennek. Arra feleljen inkább, mi baja önnek a cenzorokkal?
- Semmi a világon – feleltem nyájasan -, csak a cenzoroknak volt bajuk énvelem. De az régen volt, most már a cenzőra el van törölve.
Látszott az álarc ráncolódásán, hogy alatta mosolygás tartózkodik.
- Ne mondja! Hát ez micsoda?
Azzal elém tartotta a hazai újság tegnapelőtti számát, benne megkékceruzázva a velencei levelem. Hát itt nincs mit tagadni. Hiszen még az is benne van félreértések elkerülése végett, hogy a régi olasz cenzorokra gondolok. Incidit in Scyllam…
- Könyörgöm, azt tessék legalább megmondani, hogy ér ide olyan gyorsan az újság? Én csak negyednapra kapom meg.
- Gritti küldte.
Ahogy ezt a nevet kimondta, egyszerre eszembe jutott a török világ Magyarországon. Régen tanultam ugyan Grittiről, de most egyszerre megképzett előttem a véres martalóc. Hja, ha az ő keze van a dologban, akkor el vagyok veszve. (Pedig nem is én írtam róla szomorújátékot, hanem Szigligeti.)
A főinkvizítor megnyomott egy gombot, megnyílt egy szőnyegajtó.Abbül feláramlott a porrik, a kútbörtönök nyirkos bűze. Éppen arra a cellára láttam le, amelyiknek a kövén még ott piroslott Carmagnola vére.
- A haza nevében! – vetett keresztet a főinkvizítor, és a sbirro a kezembe nyomott egy égő viaszgyertyát. A halálraítéltek gyertyáját.
No birbonék, legalább lássátok, hogy hal meg egy magyar. Kivettem a szivartárcám, előszedtem az utolsó magyar szivarom, leharaptam a végét, és meg akartam gyújtani a gyertyán.
- Megálljon! – harsant rám a főinkvizítor. – Olasz szivar?
- Nem, magnificentissime. Magyar. Trabuco especial.
- Lefoglalom az állam javára! – csapott le a magyar szivarra a főinkvizítor.
De akkor már a másik kettő is kapkodott érte, és a sbirro se tisztelte többé a tekintélyeket. Olyan vijjogást mg nem hallott a dózsepalota, amilyent ez a négy olasz államférfi csapott egy magyar szivarért.
Megértettem őket, és rájuk csaptam az ajtót. Persze, most már csak olasz szivar mellett írtam meg, hogy milyeneket álmodik Velencében az olyan ember, aki nem tudja becsukni az ablakot.
/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Freddo

Velence, március

Az ördög vigye a dolgát ennek az olasznak, ez mindent megszépít, még az olyan csúfságot is, mint a hideg. A rómaiak azt mondják, hogy frigidus, s ennek a szónak éppen olyan fázós lelke van, mint a mi hidegünknek. I-i-i-í, visít benne a Boreas, a bóra őse, és hallja az ember, amint Clodia piros saruja alatt megreccsen a jéghártya, amely a sikátor közepén bepillézte a patkónyomot. (Mert Catullus legénylakásáról siet haza a signora a hajnali violásodásban, és nem mer a Forumnak menni, ahol palliumukat a nyakuk közé csavarva verik a talpukat a földhöz a vigilek, és körmüket fúvogatva mondják, hogy “frigidum, frigidum”.)
Az olasz azt mondja, hogy “freddo, freddo”, és ehhez olyan képet vág, aminek csak az lehet a magyar fordítása, hogy “lelkecském, barátocskám, telecském, szelecském, hidegecském, csakhogy már téged is látlak egyszer”.
- A nap kopertában van – jelenti reggel a cameriere, ahogy behozza a cipőm, és először nagyon tetszik nekem, hogy itt a nap kopertában tartózkodik. No öreg, ezt megmondom az otthon való napnak, mert az süt vagy nem süt, de olyant soha nem tesz, hogy bekopertázná magát. Minálunk még a nap is tudja már, hogy a magyar ember természete nem szereti a titkosságot.
No de ahány ház, annyi szokás, és ha az olasz napnak abban telik kedve, hogy kopertában járjon, hát ne szóljunk a dolgába, inkább álljunk az ablakhoz, és nézzük meg. Legalább belépti díj nélkül is láthatunk már valamit.
De hát nem látok semmit. Olyan vastag koperta van a napon, hogy nincs az a cenzor, aki azon keresztüllátna. Ugyan az is lehet, hogy nincs is már nap a kopertában. A cenzoroktól minden kitelik. (Persze az idevaló cenzorokat értem, a régieket, akik a dózsék idejében szolgálták a hon üdvét.)
Kissé megrettenve kukkantok ki a fölhúzott ablakrácson. Szörnyű ordítozás van lent a vízen, a Rio della Grimanin. No, itt megint már ölnek valakit. Bizonyosan a tízek tanácsa fojtat vízbe valami hazaárulót, aki olaj helyett szalonnán süttette ki a cethalat. Úgy is kell a cudarnak, mit forgatja fel az ősi erkölcsöket. Én bizony a kisujjam se mozdítom érte.
Egyelőre nem is kell. Se nem ölnek odalent senkit, se nem ordítanak. Csak a bárkások beszélgetnek a sarkon, mert éppen itt van a kikötőjük. (Nem a tengerbe köpnek, hanem a gondolába; a tengert csak akkor kultiválják, amikor fuvarjuk van.) Abban nem ők a hibásak, hanem az én fülem, hogy azt is emberölésnek hallom, amikor jó reggelt kívánnak egymásnak. Eszük ágában sincs e vízi fiákereseknek, akik mind jó emberek, hiszen finocchiót früstükölnek köröm közül, ami a köménymagnak a hagymája, s aki azt megeszi, az csak jó ember lehet. (Én is azzal javítom föl az erkölcseimet, mire hazaérek.)
- Freddo, freddo! – harsogják a gondolierék, és ezzel fogad a pincér, a portás, a hotel majordómusza, ezt hallom a mercerián a Quadriban, a San Marcón, és biztos, hogy a Porta della Carta fölött is azt a napi riportot adja le a térdeplő dózse az evangelistának, hogy “Freddo, padrone, freddo”.
Azon a lépcsőjén állok a Palazzo Ducalénak, amelyiken hatodfélszáz esztendeje Marino Falierit, az öreg dózsét lefejeztette a Consiglio dei Dieci, mert paktumot kötött az akkori szocialistákkal. (A lényeg ez volt; gondolom, király akart lenni az öreg – a részletekre Mussolini bizonyosan jobban emlékszik.) Hát ha énrajtam állna, én a telet fektetném ide, akire mezítlábas kiskorom óta tartom a haragot, és úgy levágatnám a nyakát ezzel a két kőóriással, akik itt őrzik a jogrendet, hogy vissza nem ragadna a legközelebbi jégkorszakig. Akkor aztán nem lenne többet freddo még Velencében sem, a jó reggele ne legyen annak a Mussolininak! Hát micsoda diktátor az, aki még a téllel se bír elbánni! No, akik otthon olyan nagyon odavannak érte, szeretnék én azokkal itt sorfalat állatni a mólón, amikor akkora szél fúj, hogy Szent Tivadart is majd a tengerbe sodorja, pedig az kőből van, és krokodilus hátán áll, és nem cserélgeti a frontját, hanem hatszáz esztendő óta állja az egy helyet. (Igaz, hogy meg is bukott mint Velence védőszentje, és át kellett adnia az impériumot Szent Márkusnak.)
Amint így viaskodom a téllel és széllel, hallom, hogy hátam mögött meg az őrrel viaskodik valaki.
- Szent István, szent István! – mondja egy kicsit sértődötten. – Hajlike Stefán!
- No, no – rázza a fejét udvariasan az őr, és rám kacsint a fél szemével, hogy lám, milyen különös teremtései vannak az istennek.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy egyetérthessek a kacsintó sógorral, mert a férfiú, akire figyelmemet fölhívja, csizmát visel, magyar nadrágot és hozzá való fekete kabátot, továbbá báránybőr sapkát és tarisznyát. Egyszóval abból a nemzetségből való, amely iránt a signor némi hálát érezhetne. Mert ha Attila urunk annak idején ide nem zavarja az akviléjai halászokat, akkor nincs Velence, és a signor most nem mutogatja az írott képeket és faragott képeket fejenként tizenötezer koronáért az Attila örököseinek.
No, az örökségről ne beszéljünk, hanem kérdezzük meg a földit, mi járatban van.
A földit Hebők Jánosnak hívják, a félegyházi tanyákról való magyar, eltévelyedett valami szentéves zarándokcsapattól, de azért nincs semmi baj, pénze van, a némethez is hajaz, mert mint molinári-baka Bécsben is szolgálta annak idején a császárt, a Burg előtt is volt strázsa, hát nem kell félni, mert Hebők János haza fog találni.
- Csak eggyel nem vagyok kibékülve, tekintetes úr – mondja bizodalmasan -, azzal, hogy István szent királyunk úgy le van csökkentve.
- Hogy gondolja, földi?
- Nézze, harmadik hete sergek-forgok ebben az olasz tartományban, de annyi temérdek szent közt még sehol se volt találkozásom első szent királyunkkal. Akárhogy faggatom ezeket a kórságosokat, ez mind csak a vállát vonogatja, hogy no, no, no.
- No – kezdtem én is a kórságosok nyelvén. – Most jó helyre jött, földi, csak tartson velem. Hanem a tarisznyát kint hagyjuk a kapusnál, mert azzal nem eresztenek be.
Hebőknek egy kicsit megfelhődzött az arca, de azért csak beadta a tarisznyát a portikusba.
Emlékeztem rá tegnapról, hogy a Bussolában – az inkvizítorok szobájában – van Vecchinek egy nagy freskója, amelyiken Leonardo Donato dózse térdel a Boldogságos előtt. Oda igyekeztem a földivel, de hogy magam se nagyon tudom a járást, a tanácsterembe vetődtünk, amelyiknek a mennyezetét Veronese káprázatos nagy képe tölti be. A lepantói csata.
- Megálljon csak – érinti meg a karomat Hebők -, hát ezek kifélék? Itten meg tán a vasas németeket verik?
- Nem – mondom -, a törököket.
- Kár – mondta Hebők, de mindjárt fölvillant a szeme. – Akkor ez alighanem Hunyadi János.
- Az, az – hagyom rá.
- Azt hiszem, őtet is szentnek tették volna, ha nem a törököt marcingolja, hanem a németet.
Senkit se szeretek a hitiből kiverni, s nem ingatom meg Hebőköt a történetfilozófiájában, amely némileg ellentmond a tényeknek, de hát a történetfilozófiának éppen ez a lényege.
Beérünk a Bussolába. Itt már kalauz se kell Hebőknek. Ahogy meglátja a koronás szűz előtt térdelő díszruhás dózsét, leveszi a kalapját, és kemény térde már koccan is a mozaikpadlón. Mire észreveszem, hogy térdel, és hogy csordogál a könny olasz szelektől kicserzett arcán, akkorára már én is ott térdelek mellette. Két szegény fia az istenverte országnak a csudák házában, ahol kezükben tudós könyvekkel járnak az európai emberek. Mink, ügyefogyott szittyák csak keresztet vetettünk.
Hátunk mögött valaki kotorászik a falon. Angolok csörtögnek a bronz oroszlánszájban, amelyen keresztül az egykori delátorok a névtelen följelentéseket bocsátották az inkvizítorok elé. Fölállunk, és Hebők a félegyházi templomban megszokott gesztussal leveri a nadrágja térdiről az odaképzelt port. Az arcán a célját ért ember elégedett mosolya.
- No, csakhogy ezt is láttam – nézi szeretettel a dózse fehér szakállas fejét. – Nagyon formázza az otthon való Szent Istvánt, csak ez már élemedettebb korából való szegénynek.
A nap egy pillanatra kisüt a kopertából. A mozaikablak pirosra mosolygósítja a Boldogságos szelíd arcát. Nincs is itt olyan “freddo”.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

A bakonyán

Velence, március

Hogy mi az a bakonya, azt én nem tudom, és azt ne is éntőlem tessék megtudakolni, hanem Balassa Józseftől. Mindegy, hogy melyik Balassától – attól, amelyik közelebb esik. Az újságíró Balassa Józsefnek azért kötelessége tudni, hogy mi az a bakonya, mert a “mindenféle” őhozzá tartozik, itt pedig igazán mindenféle található, ahogy alább kiderül. A nyelvész Balassa elé pedig azért tartozik a bakonya, mert az magyar szó. Nekem ugyan Velencébe kellett eljönnöm, hogy először találkozzam vele az életben. Itt se hallottam, csak a szótáramban látom, de hát annak hinnem kell, mert annak az a címe, hogy “magyar-olasz szótár, összeállítá Lengyel János, a magyar nyelv tanítója a fiumei m.kir. tengerészeti iskolában”. Ebből látni való, hogy a könyv nem éppen a jelen való esztendőben szerkesztődött, sőt kissé idejét múlta a fiumei m.kir. tengerészeti iskolával együtt. De hát nem volnék könyvtárigazgató, ha az impériumom alá tartozó szótárakból nem azt hoztam volna el, amelyik a legügyefogyottabb.
Azazhogy nem is illik ilyent mondani, mert használható könyv ez nagyon, csak tudni kell vele bánni. Ha van egy olasz-német szótára is az embernek, akkor némi tehetséggel magyarul is meg lehet belőle tanulni. Például mindjárt a harmadik szó az benne, hogy abafi. Én eddig azt hittem, hogy csak a Jósika regénye az Abafi, és csak most, öreg koromban tudom meg, hogy bizony ez egy magyar közfőnév. (Sostantivo comuna a gyöngébbek kedvéért.) Ugyan, mi a macska lehet? Olaszul annyit tesz, hogy compaesano, azt pedig németül úgy mondják, hogy Landsmann. Én eddig parasztosan csak őgy mondtam, hogy földi, da ha hazatérek, akkor urasan fogok beszélni, mint ahogy egy világlátott magyarhoz illik, és azzal köszöntöm a magyar határon az első fináncot, hogy “Krisztigott, abafi, mi újság itthon, megvan-e még a forgalmi adó?”
Mármost az olvasó bizonyosan azt is szeretné megtudni, hogy mi az az acogat, meg mi az az alamár, meg mi az a barabora. De hát én most arra fáradt vagyok, hogy ezeknek a szép magyar szavaknak a jelentését kikeressem a Toussaint-Langenscheidt német-olasz szótárból, tehát egyelőre tessék beérni azzal, hogy a gyufaszálat az én magyar szótáram szerint úgy hívják, hogy águcs, a bakonya pedig annyit tesz, hogy merceria. Erről pedig szótár nélkül is tudja minden szittya, hogy ez az árusok utcája. (Nem a bakonya, hanem a merceria.)
Hát igen, itt kószálok a szemetelő hóban a velencei Váci utcán, és nem fog rajta csudám, hogy itt milyen gazdag ember vagyok én. Egynapi keresetemből megetethetném a Szent Márk tér összes galambjait a piazzetta dei leoncini két oroszlánjával együtt. (Persze az oroszlánok márványból vannak.) Egyheti keresetemből vehetnék akkora muranói üvegtálat, hogy azt csak két nagytakarításkor lehetne minden igényt kielégítően összetörni. Egyhavi keresetemért adnának akkora selyemsálat, hogy az többünket befogadhatna, mint annak idején a Borbás keresztanyám esernyője, pedig annak aláfért a kólával együtt a szamárka is. Ha még valamivel megtoldanám a garast, például ennek a cikknek az árával, akkor rojtja is lenne a sálnak, és külön mulatság lenne, mikor azt én összekötözném csomóba, és az asszonyok találgatnák, hogy ki tehette ezt a gonoszságot. De hát nem ér ez semmit. Mert akármit vinnék haza, a honi határon akkora vámot kellene érte fizetni, hogy azt nem futná egyesztendei fizetésem.
No, gyerünk tovább a szegénysorra, mert van itt olyan is. Itt árulják a velencei Mári nénik és Jani bácsik a házi csipkét, bugyellárist, nadrágszíjat, mit. (Az édesapám nem itt árulta volna a subát, mert ő csak a dózséknak varrta volna a bőrből való ünneplő-ruhákat, és akkor azok bizonyosan tovább uralkodtak volna, mint a moreai selyemkantusokban. És ami azt illeti, az az első olasz tapasztalatom, hogy vannak időszakok, amikor némi korrekcióra szorul Eötvösnek az a híres körmondata, amely így kezdődik: “Ki nem ismeri Itália szépségeit?” Az újabb kiadású nyelvtanokba tessék beiktatni a bundát is Itália szépségei közé.)
A másik első olasz tapasztalatom az, hogy nem igaz ám az, mintha itt utánahajigálnál az embernek az aranciát. Kínálni kínálják ötven centesimóért darabját, ami testvérek közt is megér ezernégyszázötvenkét koronát, de amit hatvan centesimóért adnak, az már van olyan, mint otthon a négyezer koronás narancs.
De inkább kívánok valami meleget, azért a Fenice osteriában tartok hadiszemlét, hogy mit hajigáljak a gallér mögé.
- Soglia, signor? – kérdi a dagadt lábú signorina. (A köznemből való signorináknak dagadt lábuk van ezen a tájon. Tizianóék alighanem ezért festettek csupa lábatlan madonnákat.)
- No, signorina – rázom a fejem. A soglia olyan lapos hal, aki egy oldalon hordja mind a két szemét, s nekem nagy örömem telik benne, hogy ez a nagyeszű hal is csakúgy bekerül a tepsibe, mint otthon a kárász. De ennivalónak igen laposallom, s azt mondom a donnának, hogy valami húsosabbat adjon.
- A, carnoso? Polipo? – nevet rám, és elém tesz egy tányér tintahalat. (Hiába, itt is mindjárt kinézik az emberből a mesterségét.)
Förtelmes állat ez a fejlábú – ha ember volna, sokra vinné -, de azért megpróbálom megszépíteni: megmártom egy kis hazai paprikába, és palástul vetem neki a gyomrom. Hátha elhiszi, hogy paprikás szalonna.
Mire az első falat lemegy az octopusból, akkorra megértem, hogy Árpád magyarjai miért fordultak vissza Velence alól. (Mert idáig eljöttek, és megpróbálták lóháton megostromolni a lagúnák városát. De úgy látszik, az első trattoriában polipba haraptak.)
Hanem azért a szegedi polgármesternek megírjuk, hogy küldje ki ide a mérnökséget tanulmányútra. Azt mondják, Szegedet előbb-utóbb úgyis elöntö még egyszer a Tisza: hát már akkor legalább úgy öntse el, mint Velencét a tenger.

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/

Móra

Indulás

Ha az ember azt akarja, hogy ne legyen láza, akkor ne hőmérőzze magát. Ez politikai axiómának látszik, pedig csak az én privát életregulám, amely nagyszerűen szuperált is, míg meg nem bukott. Ez ugyan a politikákkal is így szokott lenni, meg az axiómákkal is. Három esztendeig meg tudtam magam őrizni a hőmérőtől, és addig soha nem volt lázam, csak melegem. Most a negyvenedik esztendőben rám szabadult a doktor, nekem fogta a hőmérőt, és mérgesen nézett hol arra, hol énrám:
- Látod, micsoda ember vagy te! Csak tehozzád értetem a hőmérőt, máris harminchét kettőt mutat.
- Akkor ne azt mondd, micsoda ember, hanem azt, hogy micsoda hőmérő.
De az orvos csak tovább mérgeskedett. Mutatni azonban nem mutatta, inkább annyira hozzám édesedett, hogy még a kabátomat is lesimogatta rólam. Akkor aztán elkezdte kiadni a mérgét. Olyan dühös kopogtatást vitt véghez rajtam, hogy el kellett magam nevetni.
- Te Imre ember, én ezt kiskoromban is csak akkor engedtem meg, ha árpacukrot kaptam érte. Énrajtam nem mulatod ki magadat ingyen, fiam.
- Nem – mordul rám az Imre ember -, próbáld meg, tudsz-e sóhajtani.
- No hallod! Elfelejtetted már, hogy ha az ember sóhajtani nem tudna, hát megfulladna!
Nagyon szívből és nagyon kiadósat sóhajtottam. (A feleségemnek húsz sóhajtása kitelne belőle. Persze neki beosztással kell éni szegénynek, hogy egész napra teljen.) Tudtam, hogy baj lesz abból, ha nekem parancsra kell sóhajtanom.
Baj is lett. Az orvos sürgős levegőváltozást parancsolt, mert igen benne volt a parancsolásban.Ez még kisebb baj lett volna. Ha két napra elmegyek Kunágotára, két napra Jászladányba és két napra Tatárszentgyörgyre, akkor egy hét alatt háromszor változtattam levegőt, és az nekem elég lesz a hátralevő életemre, sőt még a maradékaimnak is hagyhatok belőle.
A doktor azonban nem szimpatizál a turáni mozgalommal, és nem hagyta jóvá a kun, jász és tatár etnográfiai kapcsolatok kimélyítésére vonatkozó előterjesztésemet.
- Nem, barátom, maga az olasz tengerpartra fog menni, és ott fog hat hétig tengeri halat enni.
Nem vagyok jártas az orvosi tudományokban, és így nincs jogom kétségbe vonni, hogy mellhártyafájások ellen tengeri halat enni igen jó. Ellenben azt, mint egykori természetbúvár, tudom, hogy a tengeri halat szindetikonból csinálják, nekem pedig a szindetikon nem nemzeti eledelem.
- Ha gondolod, hogy itthon jobban esik neked esztendőszámra pemetefűlevet innod, és egy esztendő múlva a saját temetésedre fölhúzatni a gyászlobogót a kultúrpalotára, nekem az is mindegy – vont vállat a doktor.
- De nekem nem mindegy – kaptam észbe -, mert ott gyászbeszédek is lesznek, én pedig a szívszaggatást szemfödélszaggatás nélkül meg nem állom.
Ezt azonban nem egészen komolyan mondtam. Azt hiszem, az életnek nincs felemelőbb pillanata, mint amikor temetik az embert, és szemrehányást tesznek neki azért, hogy meghalt. Ez a szemrehányás ugyan nem mindig olyan őszinte, mint mikor azért szidják az embert, hogy él, viszont olyan őszinte bűnbánatot sehol se lehet találni, mint a koporsóban. Ha nekem módomban lesz, akkor bizonyosan bele fogok szólni a búcsúztatóba a szemfödél alól. Gyerekek, ha abba nem hagyjátok, bizony isten, mindjárt fölkelek!
Mondom, nem is ezen facsarodik az én szívem össze, hanem azon, hogy a feleségemre gondoltam. Még ha tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt kellett volna értem fölvenni az özvegyi fátyolt, az rendben lett volna, sőt azzal tán jól is járt volna, mert rózsás arcához és nevető kék szeméhez illett a fekete. Amint hozta volna ki a nefelejcseket, és koszorúcskákat font volna belőlük az egyszerű fakeresztre, amely kissé félredűlve, könnyed tartásban díszítette volna az ifjú költő sírját, talán akadt volna egy mesebeli kövér mézeskalácsos, aki bekötötte volna a fejét a költő özvegyének, és még a lángost is mézeskalácskovászból gyúrta volna neki. Biztos, hogy akkor követ is ültetett volna a sírom fölé, és különben is fönnmaradt volna az emlékem, mert a mézeskalácsos belesoványodott volna abba, ahányszor azt hallotta volna:
- Hja, az én első uram…
Igen, ez így van, lovagias férfi és okos férj a saját érdekében is a házasság első tíz esztendejében hal meg. Később már nem sok értelme van. Elgondolom, mi lesz abból, ha én ellenállás nélkül kiszolgáltatom magam az úgynevezett izzadmányoknak, és egy reggel saját verejtékemben megfulladva találnak az ágyamban néhány hónap múlva. Biztos, hogy csatakos, lucskos, havas-esős idő lesz, és az én beteg, vézna, árnyéksovány asszonykámnak sárcipő nélkül kell szaladozni a mindenféle boltosokhoz a gyászpompáért. Persze, ha sárcipője volna, akkor kevesebb volna a gondja, mert eladná a sárcipőt, és annak az árán venné meg az özvegyi fátyolt. De így nem tudom, mi lesz. A boltos úr nagyon finom ember volt, míg én éltem, és szívesen nyitott az én könyveimnél sokkal szolidabb könyvében egy egész lapot az én becses nevemre, és fél boltját odarakta a nagyságos asszony elé. De félek, hogy ultimóm elérkeztét megtudván, őszinte részvéttel csóválja meg a fejét, és azt fogja mondani:
- Igazán sajnálom, kérem, de a mai üzleti viszonyok közt hitelre nem adhatok.
És mivel utánam összes fiókjaim átvizsgálása után nem fognak találni egy gyászfátyolra valót, az én szegény kis öreg nagyságám nagyon keserves sírásra fog fakadni, és attól énnekem nagyon rossz lesz az álmom a jó Isten kebelében is.
Próbálom magam azzal vigasztalni, hogy hiszen majd itt lesz Panka, meddő életfám egyetlen virága, aki fiatal és erős, és ő majd a karjára veszi a kis öreg nagyságát.
Igen, csakhogy Pankának éppen akkor egyéb elfoglaltsága lesz, és a karjai más rendeltetést töltenek be. Pankának éppen akkor az unokámat kell a karjain a világi élet levegőjéhez szoktatni. Az unokámat, a tárca-gyereket, az egyetlen témát, akiért megbocsátom magamnak a többit…
Ohó, tisztelt légzőszervek és kapcsolt részek, itt nem tanakszunk tovább! Megyünk szindetikont enni az olasz tengerpartra…

(1925. február)

/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/