A délután már délelőtt elkezdődött, fél tizenkettő előtt beizzottak a telefonok, beszéljük meg, éhesek, induljunk, meglepetés. Fél kettőkor kezdődött a konkrét kaland, Reggelke és új családja dudált a ház előtt színfekete csatahajóval és belül hófehér kényelemmel. Irány a Legjobb Hely. Kecskeméten kikötés után az alábbi súlyosság tuszkolódott le, sörrel locsolgatva, hogy ne fájjon ha marad a tányéron. De nem maradt, mert jó volt.
Ahogy feljött az este és a kicsit hűvösebb meleg, újabb ételféleség került elő, belecsaptunk a lecsóba és megvettük a múzeumos belépő-matricákat és hoppsz rögtön visszarepültünk az 50-es és 60-as évekbe.
Az Elektrotechnikai Múzeumban kezdtünk – ismét megcsodáltam a villanysparheltet meg a nyakkendő-vasalót és az üveges-krómos kávéfőzőmasinák alakja és dizájnja még mindig tetszik, talán mondhatom is, hogy egyre jobban, mert már harmadszor térek hozzájuk vissza.
Beültünk egy rendhagyó fizikaórára is, bőven megérte a frisslevegő- mentes egy óra, mert az izzadást is elfelejtettük, ahogy bámultuk tátott szájjal a folyékonyt nitrogént, a folyékony oxigént, a kézretekeréssel elszakadó vastagspárgát, azután megláthattuk, hogyan lesz három fekete vaskockából és egy teáskannából hangszóró kis rézdrótok megfelelő hozzáadásával.
Később jött egy kerek mágnes és a tévé, megláttuk a monitor színeváltozását, majd jött még egy iránytűs trükk és a közönség szinte állva tapsolt. Remek szórakozás volt és ismeretterjesztés és az első sorokban ülő gyerekek is nagyon élvezték. Amíg jöttünk ki a teremből és le a lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy a sok képletet, egyenletet és levezetést valahogy beletömtem a fejembe, vizsgákon izzadtam is vérketteseket, de most így tíz év múlva esett le, hogy mi is az az áram, no megérte akkor az a két félév, most már nem utálom a fizikát :))
Következő megálló a Szépművészeti Bázis (Hősök tere), itt sikerült összetalálkozni a nájlongyári csapattal és most már akkor egy egész banda rohamozta a kiállításokat. A Szépművészetiben csatárlánc kellett, nagyon sokan voltak, kicsik a fotók és mindenki kavargott. A fotók jók voltak nagyon, a test dominált, a lélek inkább bennünk rezgett, a csodálkozástól indultak a hullámok, volt sajnálkozás, volt indulat és düh és szörnyedtség és aztán persze izgalom és kuncogás és áááá-hát-ők-is rácsodálkozás.
Szerencsés volt így megnézni a Lélek és Test kiállítást, mert amúgy a borsos belépő miatt nem vállaltam volna a lökdösődést a tárlaton. Valahogy mindig ez az egy motívum az, ami miatt ódzkodom a Szépművészeti nagyonreklámozott kiállításaitól. És azok a mütyür betűk a falakon… A nagy ódzkodás ellenére azért mindig hagytam magam elcsábítani a neves kiállításokra és a végén ritkán bántam meg (2 volt nagyon durva, a Monet és barátai – egy teremnyi vászonra festett erdő az még nekem is sok volt, a Munkácsy pedig annyira zsúfolt volt, hogy könyökkel kellett képet nézni, pánikszerű menekülésbe fulladt részemről). A mellékszál után jutott egy kis tallózás az ajándékboltban, ott aztán óvatosan vissza is tettem a megfogott darabokat, látván az árcédulát, komolyan mondom, már üti a luxus-kategóriát a múzeumi nézelődés, csak egy-két képeslap, ami a magamfajta pénztárcának elviselhető, pedig azért nem panaszkodhatom, szokott bele jutni forint.
Felírtam azért magamnak két fotográfust, mert megfogtak a képei, most akkor majd a következő ráérő időben jöhet a google és net. Bizonyára találok képet tőlük, meg még a többiektől is, kényelmesen fotelból nézegetem majd akkor a képeket.
Közelg az éjfél, a társasági kemény mag körmösre kapott és gyalog vágott neki a belvárosnak, mivel a múzeumbusz és a heringdoboz majdnemhogy egyenlőségjelet kapott.
Következett a mentősök múzeuma és egy kellemes meglepetés és élménysorozat. Útközben ‘nekem a Balaton a Riviéra‘ dallamára találtunk egy közös lellei gyermekkort, ezek után már bármi megtörténhetett.
A Kresz Géza Mentőmúzeumban láttunk vastüdőt, láttam élőben azt a műanyag csövet, ami miatt tulajdonképpen leszoktam a füstölésről, azuán láthattunk régi módszereket elsősegélynyújtásra, láthattuk a változó hordágytechnikát, szertáskák tartalmát és egyenruhás babákat a mentőkocsik irányítási rendszerében. Kint az udvaron jöttek az esetkocsik és a tisztek.
Itt volt a napszava is, sürgősségi szívdobogás-ellátás, nna, hát persze, hogy helyes fiúk voltak a mentőtisztek :))
Következő úticélunk a Magyar Nemzeti Bank volt, de elcsábultunk a Néprajzi Múzeumba, síppal, dobbal, nádihegedűvel szólt az utcára ki az invitáció és gyorsan akkor be is szaladtunk.
Fél kettőig jártuk Magyarország vidékeit és bejártuk a parasztok és kézművesek életét. Mire eljutottunk a bankig, már nem fogadtak több látogatót, így maradt mindjárt annyi, hogy a következő múzeumozásra megbeszéljük a megnézzük-listát feltétlenül.
Utolsó meglepetés és csemege ismét a Szépművészteti Bázison ért minket, régi Ikarusz buszok ’személyében’.
“Azt sugallja a tévé, a mozi meg a Reader’s Digest, hogy a válság erős személyiségváltozást indukál, és ez a változás az, ami megér minden fájdalmat. De ő úgy látta, mondta, hogy szinte sosem történik ilyen nagy változás. Az ember egyszerűen elveszettnek érzi magát. Fogalma sincs, mit mondjon, tegyen, érezzen vagy gondoljon. Összeomlik és úgy is marad, romokban. Az a pár bejáratott zsoltár meg ima kicsit elviselhetőbbé teszi, hogy elmarad a válság szülte megvilágosodás.”
Az első igazi találkozásom a komputerekkel. C64-es verzióban ragasztott a Junoszty elé, azután az iskolaválasztásban is jelentős lökést adott. A szüleimnek. Mert látták, hogy a gyerek ott a gép előtt és hogy a lelkendezés…
