Saša Stanišić:
Hogy nem jöhet tavasz
1.
Ma is fölébredt, ugatott a kutya. Másként, mint szokta, dühösen ugatott, ahogy szerencsére szokta, ha idegen jön. A kutya miatt ma gyorsan kikelt az ágyból. A kandallóból gyulladt szemek figyelték a teknősbéka-nyakát, a száraz lábszárát – a parázs utána fordult. A parázs látja az elmúlást mindenben, az öregember a saját elmúlásának vetette a hátát, nem kellett az ajtófélfába kapaszkodnia, amikor kilépett a hidegbe az üvöltő állathoz.
Körülvéve mindazzal, ami táplál, én is el fogok tűnni, lobbant fel újra a parázsban a gondolat, mely azóta gyötörte, amióta a virradat első fénysugarai megjelentek a kis helyiség deszkafalán. A virradat a faasztal alá osont, a faszékekre telepedett, a parázs fapolcot világított meg és a fa pohárszékre mutatott, ahol keserű fotópapíron emberek nevettek és nem nevettek. Az ágy is fából volt. Cseresznye. Túl nagy az öregnek egyedül. Abban aludt és nem aludt, és amikor nem aludt, akkor csapkodott maga körül, hogy ne üvöltsön. Az ágy fölött egy másik ember függött, félmeztelen eltűnésére szögezve. Az ember egy keresztben tűnt el, amelyet ugyanabból a tölgyből faragtak, mint őt magát.
Ez a sok édes fa, amiből származom, késleltethetné eltűnésemet, gondolta a forró és éhes parázs, és utoljára felsziporkázott. A tűz több bennem, vagy a luc?, tűnődött, mert arra van szükségem, amiből vagyok.
Gyok! Gyok! Gyok! A kutya harsányan csaholt, mikor a parázs már nem hallhatta. A házfal és a kutyanyak között lánc feszült. A kutya ki akarta rántani eresztékeiből a világot, a világ azonban maradt, ahogy volt, csak a hegyek csaholtak vissza a völgy fölött.
Az öregember átment az udvaron, hátán az eltűnéssel. Rozsda, mondta rekedten, ez volt az első, amit aznap mondott, a láncnak, amely a kutyát visszatartotta. A kutya kivicsorította a fogát, figyelmeztetésül a jövevénynek, és az ember letérdelt mellé, hogy megsimogassa a kutyája gyulladt ínyét. Szorosan egymás mellett várakoztak, az öregember meg a fiatal kutyája. Amott az üres disznóól várakozott. Amott egy törött etetővályú. Amott az utolsó hószigetek olvadoztak. Amott egy szénavilla a szomszéd ház kormos falának támasztva. Amott a megroggyant tetőgerendák várakoztak. Amott egy pitypang próbálta meggyőzni magát, hogy tavasz van. Amott egy ablaktábla akart valamit mondani a szélnek, nem titkot, titkok nem voltak többé, a titokhoz egy embernél több kell.
A szél volt az, csak a szél. A szél ébresztette fel a kutyát, aki felébresztette az embert. A szél felkapaszkodott a völgyből a faluig, és olyan nagy magányosságba burkolózott, hogy a fiatal kutya összetévesztette egy katonával.
Belemegyünk a szélbe?, kérdezte most a kutya az öregembert.
Cssss, simogatta az öregember.
Tavasz van, mondta az öregember – Jézusra a kereszten. És egy idő múlva: Milyen hideg van – ez volt az utolsó, amit aznap mondott. Az ablakon az éjszaka és az eső cserélte ezüstjét. Az eső tüntette el a havat. Beszélte rá a pitypangot. Mosta le a romokat. Töltötte meg az etetővályút.
Az öregember ma is elment aludni. Kihúzta magát és állt ott. Állt ott és állt és reszketett a hidegtől. A kezét a mellére tette, és a kezével hallgatta a szívét. A falon a tölgyjézus mellett négy rajz lóg: egy apró vörös pont, számtalan ember számtalan ölelésben, az 1992-es szám és egy öregember öltönyben, csokornyakkendőben és nagy, tanácstalan szemekkel.
Tüzet az öregember nem rakott ma, a kandallóban várakozott a hamu.
2.
Egyszer meg biológusok jöttek a faluba. A völgyben egész délután hallatszott a motorberregés, fárasztó az út az autónak, meg a visszhangnak, amelyik nem szokott hozzá, hogy ilyen lármát vonszoljon fel a hegyoldalra. A falu lakóinak is fárasztó volt, Muhamed panaszkodott, hogy fáj a gyomra, Sulejmannak a veséjét hasogatta a motor, Petar ököllel fenyegette a visszhangot, és pitypangtejjel kellett masszírozni a halántékát.
Idővel a biológusok is megszánták vonító járművüket, és mint minden értelmes ember, a saját lábukra bízták magukat. A faluba vezető út hosszú és meredek volt, és a biológusok nyögve cipelték hátizsákjukat a rajta lógó mindenféle felszereléssel, amelyeket a falubeli gyerekek miez-nek meg ésazmi-nek neveztek el.
Jó napot, az emberhalat keressük, jelentették ki a biológusok, két nő, piros szájú, és két férfi, fehér hajú. Néhány falubeli odagyűlt, hogy, mint illik, sonkával, vízzel és kételkedés meg kíváncsiság keverékével fogadja a jövevényeket. Úgy határoztak, hogy ezúttal a nőké a kételkedés. A kis Malina egy pitypangot nyújtott át az egyik biológusnak, amellyel az – bizonytalan pillantást vetvén Petar sárga halántékára – a magáét kezdte dörzsölgetni, amire a falusiak nagy szemeket meresztettek, amire Petar egy aszpirint adott a biológusnak, amire a biológus meghökkent és megköszönte, amire beesteledett, és a sötétség beálltával a biológusok úgy döntöttek, hogy a faluban éjszakáznak.
És holnap valaki elvezet titeket, mondta Petar, a sárkányfiókáitokhoz. Sárkányfiókák?, kérdezték meglepetten a biológusok.
Igenigen, felelte a falu, és mulatságot kerekített a biológusoknak, mely késő éjszakáig dalokkal és legendákkal volt tele.
Az öregember minden dalt és minden legendát ismert, a sárkányfiakról szólót is. Megígérte a biológusoknak, hogy elviszi őket a magas hegyre, a sárkányfiakról szóló tudáshoz. És mialatt ő dalokat énekelt és legendákat mesélt, a biológusok mentek utána hegynek föl, hegyről le, naphosszat völgyeken és kopár fennsíkokon át. Elfelejthettek és el is fogtok felejteni mindent, amit énekelek és mesélek nektek, mondta az öregember, de egy valamire mindig emlékeznetek kell – hogy hogyan kapott szívet a magas hegy, mi pedig egy legendát magunkról:
A réges-régi időkben, amikor még mit sem tudott a föld az emberekről, sem az emberek a földről, négy fiatal patak versenyre kelt, hogy melyikük jut el hamarabb a környék legmagasabb hegyének szívéig – egy föld alatti tóig, amelynek édes és zöld vizéről oly sokat tudtak mesélni az állatok és a fák. A négy patak a négy világtáj felől ügyesen és erősen belehasított a hegybe, aranyat vittek magukkal, hogy a tónak ajándékozzák. Évek és évek és évek teltek el hallgatással és monológokkal, mígnem a patakok egy üregben, mélyen a hegy alatt – egymással találkoztak. Négy oldalról zúdultak le a magas kőfalakról – a magányos évek után – egymás karjaiba. Feltöltötték a tátongó üreget, majd egyetlen folyóként, együtt léptek ki belőle. Ölelkezésük azonban örökre megmarad, és elválaszthatatlan nővérekként ők is, egy édes és zöld vizű, arannyal táplált tó képében.
A messze kanyargó barlangok és az arany hamarosan sárkányokat vonzott a magas hegybe, és – évszázadokkal később – az emberek is ugyanezt a fényes szerencsét keresték benne. A négy patakhoz hasonlóan azoknak az embertörzseknek is négy volt a számuk, amelykből ezen a tájon egy állam szíve jött létre. Egyébként csak később lett belőlük törzs, kezdetben egyszerűen vadászok voltak. A régi eposzok megéneklik az emberek és a sárkányok találkozását – az emberek győzelmét a sárkányok fölött. Később ember és ember találkozását énekelték meg – ami máig csak vereséget hozott az embereknek.
A néhány megmaradt sárkányfióka nem öregedett azóta, hogy az utolsó öreg sárkány meghalt a hegy tószívében – megölték, mert a sárkány olyan volt, amilyen az ember nem. A sárkányfiókák elbújtak a föld alatti folyókban, kitartottak. Eleinte kicsik akartak maradni, hogy könnyebben elrejtőzhessenek az emberek elől, aztán meg olyan öregek lettek, hogy már nem emlékeztek rá, hogyan kell megnőni.
Még sok mást is mesélt az öregember a köves ösvényeken, meg olyan ösvényeken, amelyek nem voltak ösvények. A négy patakon átkeltek, az öreg mindegyikből vizet merített, és egy kulacsban elvitte a következőig – míg ismét az első patakhoz nem értek. A biológusok panaszkodtak, de hát körben járunk, az öregember azonban egy növényre mutatott a patak partján, és ettől a biológusok rögtön térdre estek, megfeledkeztek a világról, és olyan őszintén örvendeztek, mint amikor a gyerekek melengetnek a tenyerükön egy naposcsibét. Lefényképezték a növényt, és egymást a növény mellett, végül gyökerestül kitépték, és egy kevés földdel együtt műanyag zacskóba tették.
A magas hegynek ma már igazi neve is van, mondta az öregember az út hetedik napján, egyszer térképrajzolók jöttek a faluba, és elárulták nekünk. De mi sajnos megint elfelejtettük. A magas hegy még mindig a sárkányfiak otthona, és csak aki a hegyet jól ismeri, az tudja az utat a sárkányfiakhoz. Az emberhalakhoz, nevetett az öregember, és elmesélte, hogy a sárkányfiak az emberéhez hasonló bőrt növesztettek, mert azt hitték, a bőr a legfontosabb az emberben, tehát megmentheti őket a pusztulástól.
Mesélt, mesélt és mesélt az öregember a biológusoknak, akik eleinte még nevettek, aztán egyre gyakrabban kérdezgették, hol vannak földrajzilag és mikor jönnek már a barlangok az emberhalakkal. Proteus anguinus, mondta egy biológusnő, és udvariasan az öregember elé tartott egy rajzot egy szemhéjak nélküli sárgás gyíkféléről.
Tanulni csak az igazán bátraktól lehet, mondta az öreg, és félretolta a rajzot, földrajzilag pedig odaát van Szerbia, mutatott egy bozótra. Aztán egy sűrű fenyőerdőn át egyre csak fölfelé mentek, és a tizedik nap hajnalán az emberhal-expedíció kopár hágókon átkelve és hegyi tavakat maga mögött hagyva – az “ezüst” szó mindegyik nevében benne volt – egy meredek sziklafalhoz érkezett, amelynek tetejéről messze beláthatta a síkságot, ahol egyszerre esett az eső és sütött a nap. Közvetlenül alattuk azonban, a hegyoldalba békésen befészkelődve, mintha az idők kezdetétől csak így lett volna lehetséges, ott feküdt a falu, és a kis Malina már nevetve, szép kezében pitypangot tartva várta a biológusokat.
“Azt sugallja a tévé, a mozi meg a Reader’s Digest, hogy a válság erős személyiségváltozást indukál, és ez a változás az, ami megér minden fájdalmat. De ő úgy látta, mondta, hogy szinte sosem történik ilyen nagy változás. Az ember egyszerűen elveszettnek érzi magát. Fogalma sincs, mit mondjon, tegyen, érezzen vagy gondoljon. Összeomlik és úgy is marad, romokban. Az a pár bejáratott zsoltár meg ima kicsit elviselhetőbbé teszi, hogy elmarad a válság szülte megvilágosodás.”
