Lunch break

Az ötödik terem után szükség volt egy kis kitérőre, talán a muzeum kávézójában hátha jól esik egy kis pihenés? Az ajándék- és emléktárgyak boltja ravaszul elén állt, abszolút a már megismert és megszokott színvonalon hozta a választékát, ceruza-toll-vonalzó-füzet, bögre, kendő, bigyótartó, na persze igényes művészeti kiadványok (az információtartalmára gondolok éppen) és könyvek, pólók, esernyő és táskabiznisz. Minden logóval. A kávézó is a megszokott stílus: háromszor annyi a keksz és az étel, mint máshol, a választék mondhatnám múzeum-standard.

Hát akkor menjünk ki, a környező utcácskákban bizonyára találunk íz-galmasat. Így is lett, alig pár lépés után megláttunk egy thai café táblát és az ajtóban lógó étlap alapján kipróbálásra ítéltük. A fénykép az elénk tálalt ebédről szól, ugye nem angol, tehát ehető, nem is kell már ezt írnom. Cod and rice with sweet chili sauce, na ennek volt egy négy szótagos thai neve, esélytelen fejből idéznem, még olvasni is nehéz volt, viszont az íze! Féltem a chilitől, végül igazán jót tett a halnak, a rizs beszippantotta a szószt és fehér tányérokat hagytunk magunk után. Az előétel kis spenótos tekercsei, nyamm, no ezt valahogy beszerzem majd otthonra is, a chips mint rágcsálnivaló ezennel kivonul a konyhámból. Majonézzel vadított édes csili volt a mártás, erős spenótlevelek a ropogós tésztában, merész de nem rendkívüli párosítás, ideje gondolkodni a vega életmód szép oldaláról. A leves – könnyű zöldséglé és ropogós nagy zöldségek, a húsos táska belül – remek, na itt megvan a név: won ton. Ezt még biztosabbra mondom, hogy újra kóstolni fogom.

A nap egyik (jajj, de hiszen rossz nem is volt egy sem, miket emlegetek én itt össze!) csúcspontja volt a thai ebéd. Este a buszon olvastam a szokásos ingyenpapírt és a reggeli lapom maradékát, a Guardian-ban találtam egy cikkecskét az alábbi honlapról, úgy érzem, érdekes kontraszt. A szerző, Erik Trinidad szerint ‘ igen, a fastfood még mindig rossz neked, de legalább lássuk, jól is kinézhet az egész’, és átformálja éttermi kinézetűre a gyorskajákat. www.fancyfastfood.com Komolyan felhúztam a szemöldökömet, ahogy néztem az átalakítás képeit, nahát, vicces ez, de mégis ad valami pluszt, talán egy hajszálnyi lelkiismeretet elvesz a szervezetbe tömött E anyagoktól, aztán persze azok mennyisége egy cseppet se csökken, visszajön a furdalás. Meg a kérdés is, vajon az éttermi ételek ugyanígy tartalmaznak E-ket? Csak mert jól néz ki… hmm… még nem biztos, hogy 100% természetes alapanyag… na inkább nem gondolkodom, eszem egy almát. Vagy.

Lélegzetelállító film a Földről

A nap linkje ITT a Geoportal blogról és most kár, hogy kicsit lemaradtam, de remélem, lesz még ismétlés.

Az blogírásrul – újabb fejezet

Egy kellemesen vidám adalékot találtam az blogírás folyamatáról itt egy angol cikkben, a képek pedig a következők:

A karikatúrákat Alex Hughes követte el. Talán a tűpontos angol fordítást lehet mellőzni. Ahogy magamat figyelem mostanában, a fekete szemüveg esélyes lesz, a lapos képernyő ellenére erős a pitymallatig tartó egérnyomkodásra a kényszer. Na holnap majd máshogy lesz, vajákos embert nézek, remélem, sikerrel. Szappan Olsen amúgy is azt mondta, kell találkoznom egy lámával, mert megéri. Hát hogyan mondjam akkor neki erre, hogy Ellen?

Ez jutott esszémbe az blogírásrul

Kiléptem az utcára, verőfény és hidegcsípés fogadott. Egy szokványos karácsony utáni első kimerészkedés a városba, ez volt az út, célja nem sok, csak némi friss étel beszerzése és némi friss élmény beszerzése volt. Tulajdonképpen mindegy is, egy nagyon szótalan nap után egy hasonló délelőtt volt és közben végeérhetetlen belső monológ.
Egy érdekes kérdés és a rá adható válasz nem hagyott nyugodtan a séta alatt. Van ugye ez a blog-dolog, írni és olvasni magánéletet, gondolatokat, képeket. Miért jó ezt csinálni? Mert hogy jó, az biztos, olvasni mindenféleképpen, írni nagyon változó hangulató, de alapvetően jó.
Mindenki az olvasásnál kezdi, bizonyára véletlenül vagy baráti ajánlásra. A következő pillanat az, amikor egy érdekes bejegyzés után feltámad a kíváncsiság, többet még, mást, mindent akarunk a szerzőtől vagy -ről. Biztosan van olyan, amit ahá-élménynek hívnak, hogy a szerző megfogalmaz egy gondolatot pontúgy, ahogy mi is tennénk, ha kellene. Vagy legalábbis majdnem ugyanúgy és ez az ugyanúgyság akkora öröm.
Következik a további hasonlóság-keresés, egy kicsit ismeretlenül is barátkozás.
Nem kell sok, pár kattintás, és hamarosan kitágul a blog-világ, kedves szerzőnk által ismert, szeretett linkek alapján elénk kerülnek mások is, újabb szerzők, még egy, meg még…
Kialakul ezután egy rutin-eljárás, kiket nézünk meg. A nagyon kedvencek bekerülnek a könyvjelzők közé és egyre gyakrabban megyünk a lapjukra. Jöhet még egy rutinabb rutin, napi az szerintem, amolyan bejárás, netes életünknek afféle indító csésze kávéja, szépen sorra végignézzük a kialakult listánkat.
Arra gondoltam a platánfák alatt lépdelve, hogy ez a folyamat teljesen olyan, mint egy virtuális család vagy egy virtuális Szomszédok. Az a teleregény, az. Kinek-kinek vérmérséklete szerint legyen a meghatározás, család-e vagy szomszédság. Akarunk tudni sok mindent, és ahogy a tele-élet halad, mindig pont a lezáró végső mozzanat előtt szakad meg a mondat, a történet, lesz vége a bejegyzésnek. Kénytelenek vagyunk visszamenni, megtudni a következő eseményt, a holnapot, hogyan is alakul könyvjelzőzött kedvenceink élete.
A mesélőkkel és a szereplőkkel kialakul szimpátia vagy antipátia, de már nincs menekvés, ott a folytatás iránti vágyunk. Komoly médiaszagú emberek vagy pszichológiával foglalkozók meg is alkották a szakkifejezést: sorozatfüggők lettünk.
A szó jó értelmét (mert szerintem több a jó értelme, mint a rossz) véve a blogolvasás egy ilyen sorozatfüggés, megszorozva még egy véletlen tényezővel, nem tudjuk, mikor esedékes a következő bejegyzés. Hihetetlen vágya az embernek, hogy történetekről szerezzen tudomást. Élet-mese hús-vér alakokkal, nagybetűs eseményekkel, melyek ugyan mással történnek meg, de rám is hatással vannak vagy lehetnek. Hogy csinálta, mint történt, mire gondolt – végtelen szabadsága ez a megismerésnek. Mi lett a macskával, milyen volt G-ék töltött káposztája, mi az a film, amely közben elszállt a semmibe két és fél óra, hogyan lett vagy nem lett párjuk, babájuk, kocsijuk, lakásuk és persze a legnépszerűbbek: ki-mi-mikor-hol bosszantott fel, le, mit válaszoltak.
Okosan olvasva millió hasznunk származhat mindezekből a történetekből. Először is ott van a választás lehetősége, a mi saját érdeklődési körünkbe tartozó témákról jön az információ. Nem úgy mint a tévénél, amely elé le kell ülni, kinyitni a szánkat és máris tolják bele a semmit és nincs választásunk, so kill your television. Aztán ha már régről függő, megjelenik a hatalom érzése. Hatalmamban áll ugyanis belépni ezekbe a telenet-regényekbe egy-egy kommentárral és láss csodát, néha az is megtörténik, hogy igazi hatásunk lesz a folyó eseményekre.
Harmadszor pedig olyan jó dolog valahová tartozni, még ha csak úgy is, hogy jogot kapunk a betekintésre. Egyike lettem az akikbelenézhetnek-tábornak.
Szusszanás.
Most már mindenképpen meg kell tárgyaljam azt is, hogy miért és miként születik meg egy blog. Legkönnyebben a tematikus webnaplók jönnek a világra, van egy kedvenc témám, arról van millió mondanivalóm és akkor egyszercsak az olvasóból író lesz, ‘nahát így én is tudnám’ felkiáltás után zutty, kiömlenek a bejegyzések. Jöhet a baráti kör olvasni, hamar lesz beleszóló és véleményező társaság és így tovább, mint egy szakkör vagy egy téma-fórum.
A művészek alkotnak, de meg kell mutatkozniuk, nosza, fotós, írós, verses, rajzolós, filmezős, főzős, kézimunkázós blogok szerkesztődnek, és tessék menni tanulni, szórakozni, inspirálódni hozzájuk, esetleg ha hagyják, beszélgetni is lehet.  Kevés ennél egyszerűbb lehetőség van a kultúra elérésére.
Az ún. énblogok a legutolsó családja a netes naplóknak nevezett képződményeknek. Az újságírók által elkövetett, szponzorált megjelenésű és pénzközeli blogok világa most nem téma, szerintem az netes entertainment és akkora szelet vet, hogy vihar, de legalább viszi előre a blog nevet.
Énblog újra.
Itt aztán mindent lehet. Biztos vagyok benne, hogy blogolvasói indításból születnek, ha ő, akkor én is, hát velem is történnek ilyen/olyan események és igenis én is ki akarom/tudom fejezni magam – megfogalmazódnak a fejben futkározó mondatok kerek egészre, lapra kerülnek, ugyanígy a benyomások, élmények. Lesznek leírt képei a tapasztalásoknak és a terveknek. Nem hiszem, hogy a hagyományos naplóíráshoz lehet hasonlítani, mert ez a változat nyitott, mintegy kötelezi a látogatót a betekintésre. A házi napló az titkos. A netes naplóban – most már akkor legyen macskakörömben – szabad a csapongás, szabad a bigyók gyűjtése, a trécselés, a semmittevés és a semmitmondás is, a lényeg az, hogy ott a lehetőség a nyomhagyásra és az engem-is-lássanak-meg vágyunk kiélésére. A stílus, a mondanivaló majd szépen kialakítja az olvasótábort, a virtuális családot vagy a szomszédságot. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Ha kell, majd beleszólnak vagy éppen nem.
Mindenképpen fontos vágy, hogy legyenek az emlékek dokumentálva, nehogy eltűnjenek, a felejtés nagy rém. A blog erre is kiváló eszköz vagy talán hobbi.
És a nagy titok végre lelepleződhet, nem kell annyit hurcolnunk, küszködnünk vele, a blogforma – kvázi – névtelenségére rá lehet pakolni a terhet, nem vagyunk egyedül. Szerintem ez az énblogok igazi mozgatója, meg a megmondás lehetősége, ha máshogy nem, hát itt aztán áramolhatnak a mondatok. Karinthy után szabadon. Legfeljebb majd később, amikor elvégezte a kimondott szó a dolgát, akkor lehet törölni.
Véget vetek az évvégi locsogásnak, mindjárt itt az új esztendő, sok bejegyzést kell kívánni mindenkinek, meg azt, hogy:
1. Blogdog Új Esztendőt!
2. Boldogulj Esztendőt kívánok!

*

update 2008.12.30.

Első kiegészítés (van még több is, kis cetlikre felírt http-kkel, könyvjelzőzött cikkekkel és papíralapú érdekességekkel, majd előbb-utóbb meg is linkelem őket), no az első kiegészítés egy friss poszt Immacolata billentyűiből.

Második: a napokban kaptam egy iskolai dolgozatot,  blogok_hatasa a cím, témája kapcsolódik.

Harmadik kiegészítés: Pazzo remek válogatása a blogolvasók aktivitásáról. Bikfic pedig megírta a blogírók aktivitását egy szállóigében. Anyu(ha)  összeszedte, milyen típusaink vannak. A Kérdezősblogon motivációkról lehet kommentelni.

Firenzéről tavasszal

Firenzéről szól ez a blog, örülök, hogy rátaláltam, a mi őszi csavargásunk során jutni fog egy fél napnyi a városból. A blog képei segítenek elkapni a hely szellemét, sok részlet a városból, sokféle fény van az oldalakon, néha tátott szájjal lesem a képeket, ó, hát ide is el kell jönni lakni vagy egy hónapra – a kívánságlista úgy hiszem, végtelen lesz.

Mivel nem tudjuk előre, hogy milyen látványosság-útvonalat kapunk az idegenvezetőnktől, semmi másra nem tudunk felkészülni, csak a hangulatra. Valamint egy icike-picike történelemre, noha-ámbár-jóllehet ez sem nagyon fontos. A híres emberek, híres épületes adataiból nem lehet megjegyezni egyet sem, de a hangulat – az megmarad! A mienkféle futkározós turistatúrából amúgy sem lehet művészettörténelmet fölszedni, hajlok arra, hogy minimális helyismeretet szerzünk a legközelebbi, hosszú és nyugis odamenésünkhöz. Ami megintcsak a kívánságlistára kerül.

Around The World In 80 Blogs