egy csendes héten

Hosszú története van az iPhonomnak, kezdeti lelkesedés, majd az újabbnál újabb operációs rendszerek  miatt – mit tehetnék a nagy almás marketing nyomásnak ellent? jön a kötelező frissítés mindig – lelassult a dög és egyre csalódottabb lettem miatta. Majd aztán a tavalyi magyarországi kalandozásom alatt sajnálatosan el is veszett, na a letiltási és a biztosítási mizériát nem kívánom senkinek. Aztán jött a Blackberry és hát majdnem maradéktalan a szerelem vele, már csaknem fél éve. Közben jött a hír, megkerült az iPhone, a karácsonyfadíszítés miatti szobaátrendezéskor kibukkan a fotel alatti poros magányából, utána hónapokig várakozott egy böröndben, míg végül ismét megérezhette az ángliusföldi ködött. Egy jailbreak – nem száz százalékos – fertőzése után most telefonképessége nélkül megint a zsebemben közlekedik.

Fotózásra és zenehallgatásra használom, na meg ha sikerül, ebook olvasásra. Az otthoni és a városi ingyenes wi-fi-vel egészen hasznos még mindig. Az effektes új képecskéimet a facebookon már terjesztem, de ide is felfigyel a jobban sikerültjéből pár, csak hogy el ne felejtsem.

Hát a nagy kavarodásnak most egy csendes kis vége lett, hála, vagy nem hála, a fönökömnek. Az idei esedékes szabadságokból ugyan nem tudtam a maradékot teljes terjedelemben kivenni, de amit most kaptam, az nagyon jól esik. Masszív semmittevés, némi házimunka, erőteljes angol nyelvtanozás, olvasás, főzés és a kütyükkel való szöszmötölés, az eső figyelése és kis mászkálás a napi program. Babi néni meg is kérdezte egyik nap, talán kedd lehetett, hogy ugyan mit csináltam egész nap – délután találkoztunk, ő már elfáradt három izgága és nagyszájú kiscsaj bébiszittelésétől, na erre hát azt sikerült kihámozni – kávégőz is igencsak csökkentett módon jön, lassú lettem, na – hogy a legjelentősebb és legerőteljesebb tevékenység az volt a napban, hogy felkeltem a ágyból. A többi csak úgy szöszmölés.

Halomban áll a kivasalatlan uniformis, de még egy napot ráér, valahogy nem akaródzik felhívni az éttermet, mikor megyek legközelebb, mi az új beosztás. Majd szólnak úgy is… Ehelyett megnéztem egy finn nyelvű filmdrámát a gyerek-vagy-kapcsolat témában, angol felirattal, jajj, hát az a nyelv! Voltak részek, ahol röhögtem, milyen viccesen is hangzik a finn anyázás… vajon egy idegen milyennek hallhatja a magyar nyelvet? Rögtön fel is bukkant bennem a kérdés. Jó volna egyszer meghallgatni, de magyarként ez nyilván lehetetlen, elgondoltam, hátha lehetne, de nem. Nem lehet, hacsak el nem felejtem az anyanyelvemet, uhh, abba is hagytam rögtön a gondolkodást. Az eyik főszereplőnőt Satu-nak hívják, nem kevésszer nevettem fel, ha hívták. A főszereplő öccse meg mintha Naftalin Ernő lenne ötven évvel fiatalabb kiadásban… megnéztem, a film nyert díjakat, meg hát nem egy mai darab, mindenesetre a díszletek dizájnja még ma is modernnek hat. Hiába, az északi stílus valahogy mindig a szabad kreativitást juttatja eszembe. Hát ezek a finnek mindenesetre jó arcok…

Legújabb felfedezettünk Russell Peters, Kanadában élő, angol angolt beszélő indiai stand-up komédiás, remek humorral és igencsak jó mimikával rendelkezű humorsztár. Pikírt és egyáltalán nem kedves humorával el tud szórakoztatni mindenkit, aki egy kicsit is otthon van a világ nyugati felének ezernyelvű kulturális katyvaszában, avagy leginkább megapolisz-világfalu érzéssel kevereg a gyökerektől távol. Hogy a paki akcentust milyen jól nyomja, mindig sikítozva röhögünk rajta, rátapint a hétköznapok lényegére. Tegnap este meg is néztük a legújabb sóját, vagyis hát a felét, mert hosszú volt és kellett ezt is emészteni, a megértett 80%-on így is kaptunk izomlázat.

Egyszer, még a kora tavasszal, voltunk egy helyi stand-up comedy-n a belvárosban, biztosan írtam róla, de most csak annyit, hogy az előadás után a női vécében beszélgetésbe keveredtünk a nézőközönség másik harmadával, ahol is olyan pozitív visszajelzést kaptunk a nyelvértésünkről, hogy azóta is rendületlenül nézzük a helyi humort az interneten. Elmeséltük ott, hogy egy-két éve jöttünk ide, tanulni, és hát megpróbáltuk ezt is… és tenyérösszecsapva álmélkodtak, hogy nahát, ez milyen jó már… hiszen a humor az talán a legnehezebb nyelvi próba. Nos, igen, ez így van, értettünk is majdnem mindent a szavakból, de hogy miért röhögött a többi, azt nem nagyon vágtuk… igen, hát a helyi eseményekre való reflektálás még hiányzott, a tévé és a közvélemény akkor még nem volt a barátunk. Még most se nagyon követjük az általános politikát, valahogy a burok megmaradt körülöttünk, de nem úszhatjuk meg, beszivárog a munkahelyekre és Russell Peters se hagy minket a babérjainkon kotlani. Újabb motivációs pont. Ez a pont – mondja az angol és arra gondol, ennek van értelme.

Érlelődik egy költözés egy London melletti kisvárosba, Babi bácsi új  munkahelyének vonzata az egész, de még semmi sem kristályos, csak a mágnes van ott a konyhaasztalon, az itteni lakótársak és a harmónia kicsit megbomlottak mostanában, illetve erre lehetett számítani minden társas együttlakásnál, csak eddig – nagyon sokáig szerintem – nem jöttek felszínre dolgok, ügyesen húztuk. Aztán majd áttervezzük persze megint és megint és újra, mert mindig minden nagyon gyorsan változik, ahogy a világ rendje van. Csak itt sokkal gyorsabb minden, mint odahaza.

Ami most nagyon távol van és nem szabad, hogy másik mágnes legyen. Ami jó volt, azt elhoztam.

Megnézzük Skóciát, ahogy majd kiviggyan a tavasz jövőre, április elején, próbálunk megint összehozni egy Mini Cooperes túrát, mint Stonehenge volt júniusban. Az olimpia miatt lesz nagy borulás mindenhol, kellene tervezni a jövő évi szabadságokat, lesz egy fejfájás még, mire kitalálom hétfőig… vagy be kell majd vetnem valam varázserőt, hogy ha módosítani kell később, elég bolond ötlet, hogy éves szabadságtervet fél évvel korábban leadjak.. hát azt sem tudom még, a jövő héten mi lesz… vagy valami, vagy megy valahová, jóféle székely beszólás szerint.

Arccal előre tehát, vége a homokba dugott struccpolitikának! – mondom magamnak, aztán most kibontottam egy dugicsokit, kacsintás…