Javában tart az áprilisi szabadság-szezon

mégis már alig várom, hogy vége legyen és május legyen és mi Olaszországban végre… először is, kapuccsino, pizza, pasta, csokoládé, majd az a jó levegő, amely illatoktól nehéz… meg az a paradicsomnevettető napfény. A visszaszámlálást már lassan el is kezdhetném, de nem, nem sanyargatom még jobban magam, hagyom az időt rohanni a saját tempójában. Ha dolgozom, amúgy is megy.

Az angol szabadságolós hónapból nem sokat bírok élvezni, a mindennapi munka lefedi az összes 24 órát azokban a napokban. Ma szent hétfőnk van, de majd mindjárt szent kedd lesz helyette, mert ma reggel helyett délben és egy kicsit utána ébredtem fel, minek után hajnali fél ötkor egérszar-vadászatot tartottam a konyhában. A kis nyüvest ugyan nem sikerült elkapni, de a hagyatékával igencsak elégedetlen voltam. Mindent megrágott a dög a konyhaszekrényben, a jó magyar tarhonyaimport felét tudtam csak megmenteni, megette a spenótos lazannyatésztát is, a prézlibe belekóstolt, a diót persze hogy és csak azért maradt meg sok minden, mert konzerv volt. Az angol sült bab persze érintetlen, naná. És nagyon büdös a kredenc alja még mindig, egy rendes hipófröccsöt azért kapott, hamarosan egérkaját is, átugrom a sarki pakihoz.

Ráadásul Andrea-nap van, bulizni kellene, de. Na hát majd holnap belecsapunk a lecsóba.

Az elmúlt hét és hétvége a munkahelyi csetepaték miatt nem igazán maradhat a  naptárban, nyoma se legyen, kitépem. A közelgő telihold, a főnök visszatérte a szabadságból, a kis apró stiklik a kollégák részéről nálam kiváltott egy ún. passzív ellenállást, na meg elég rossz, alvás helyett forgolódó éjszakákat. A napi dohány ismét a számba került, azok a tízpercek, amelyek kilöknek a benti stresszből, már megint egyre gyakrabban szükségesek. (Minden meki ugyanolyan, ez a tizedik, amelyben megfordultam, ugyanaz a rendszer, minden szinten. Mégis lehet ugyanabba a folyóba lépni, amelyből egyszer már kiszálltam? Hát. Tudja a fene, de mégis, azt hiszem, nem lehet. Csakis a töltött káposzta jó felmelegítve.)

El is kellett ezen gondolkodnom, ha nem figyelek oda, felépítem pont azt az életet, amelyet otthon hagytam. Nem, nem, ezt nem szabad. Úgyhogy most megyek a pakihoz, veszek mérget, aztán meg bedöglök a kádba és tyúkszemet irtok, a bal talpamra nőtt egy. Intő jel, íme, még egy. Rossz útra lépek, ha folytatom.

A következő képeken a kedvenc graffitim látható, a helyszín Camberwell Green, útban a melóba majd’ mindig megnézem. Nagyon ügyes másolat.

(A tavasz 17 pillanata? A hetedik.)