Hölgyeim és uraim, de főleg hölgyeim!

Itt a tavasz, kéne egy új frizura? Üzletünkben képzett hajszobrászok állnak rendelkezésükre a nap bármelyik időszakában, de főleg 8-18 óra között. Streatham High Street, London :)) Méltó párja a Juz Lookin cipő- és táskaboltnak Croydonban.

(A tavasz 17 pillanata, 2.)

Az brit étkezésrűl vagy jót…

A hónap utolsó krajcárjait már megen könyvesboltban költöttem… Most már azt is tudom, hogy ez fertőző, hát.

Az egyik zsákmányolt kötet Artúr vagyok, a brittek királya helyett a britek étkezési kultúrájáról ad áttekintést, a stílusáról meg annyit, hogy maga Michael Moor is írhatta volna. De nem ő írta, hanem egy angol spiné, akinek kissé szarkasztikus vénája van. Viszont és nem mellesleg a tényeken nem változtat.

1 Négyből egy brit háztartásban nincs többé olyan asztal, amelyet körülülve együtt ehetnének.

1 Háromból egy brit azt mondja, hogy azért nem eszik zöldségeket, mert túl sok időt vesz igénybe az elkészítésük.

2003 Ez volt az az év, amikor a statisztikák szerint a britek több készételt fogyasztottak, mint a maradék európaiak összesen.

29 Ennyi egyedi brit étel/termék van, amely védett státuszt élvez az EU-ban, 2005-ös adatok szerint. Olaszországnak 149 van, Franciaországnak 143, Portugáliának 93, Spanyolország 91-gyel büszkélkedhet, Görögörszágban 84 van.

40 A megvásárolt élelmiszer 40%-át nem fogyasztják el Nagy-Britanniában.

69 A britek 69%-a bizonytalan annak megállapításában, melyik élelmiszer egészséges.

20 A brit tévénézők 20%-a érzi ösztönzőnek a főzőműsorok megtekintését arra, hogy önmaga is a konyhában tevékenykedjen.

1 Minden két ételből egyet magányosan/egyedül fogyasztanak el.

50 A brit vásárlók 50%-a azt mondja, őket nem érdekli, hogy honnan jön az élelmiszer.

Tévhitek az étkezéssel kapcsolatban Nagy-Britanniában:

- Étkezni annyit tesz, mint tankolni, nem élvezet. Az élet része úgy, mintha vécére mennénk.

- Az otthoni főzés túl sokáig tart. Sikeres brit ember készételt vásárol helyette.

- Az étel nem fontos. Minden más az életben sokkal jobban számít.

- Az étkezőasztal fölösleges bútor.

- A leglényegesebb információ, hogy tudjuk, az étel mennyibe kerül.

- Nincs olyan, hogy rossz étel. Csak rossz étrend van.

- A brit szupermarketek készletei jó élelmiszerek, nincs szükség máshol vásárolni.

- A mikrohullámú sütő az egyetlen berendezés, melyre szükséged van.

 

Még csak az első fejezetet olvasom, de nagyon megdöbbentett a sok tény, hogy hát a sejtésem mégis igaz, az élelmiszeripar fellegvárában már a fele kaja mesterséges. És az emberek elzombisodtak ettől a tápláléktól. A fejeket a tévé tömi, a hasakat valami gép… Néha olyan érzésem van, mintha az internet virtuális világa itt megelevenedne, minden valószínűtlen és egyáltalán nincsen jó íze sem. Még a napfény se az igazi. A hamburgergyárba járva dolgozni most erősen meg kell változtatnom a múltkor a jólétemről mondott ítéletemet. Azt nem tudom, hogy létezik-e még olyan, hogy erkölcs, ha igen, akkor igazán nagy ellentmondásba ütközünk. Mindenesetre kis lelkiismeret-furdalásom van. Tegnap csipszet ettem csokoládéval, bár mondjuk egy nappal előtte zöldséges batyut sütöttem, amiből se a zöldség, se a tészta nem volt házi gyártás… Időhiány az van a házi kajabarkácsolásra, a hosszabb lélegzetű recepteket még elolvasni is sokszor több napba telik. Ebből a szempontból meg tudom érteni a briteket, a legtöbb irodista itt rabszolga-ízórákat dolgozik, ingázik még kettőt, nem csodálom, hogy ha egy üveg borral és dobozos szendviccsel esnek az ágyba.

A másik szempont meg a millió elviteles kajabolt, készre főzött-sütött ételeket lehet kapni minden sarkon, minden ízben, majd’ minden országból. Este vannak leginkább nyitva, hattól tizenegyig, a legtöbben úgy megy, hogy a fagyasztóból kivesznek valami állati testrészt, belepottyantják az edénybe, sütik-főzik-dobozolják, meg még egy kóla a szatyorba és eredj haza a tévé elé.

A tehetősebbje étterembe megy, ahol, gyanítom, az eljárás hasonló, csak a tálalás dekoratívabb. A sznobok mennek sztárszakácsokhoz, sztárételeket enni, mondjuk ilyet, hogy folyékony nitrogénnel főzött harcsamell-falatkák rángatott osztriga-lekvárral.

Jujj, néha azt érzem, hogy a genetikailag módosított paradicsomból még az ízt is kispórolták, mondván, teljesen fölösleges áralakító tényező. A vásárló úgy is csak azt látja, piros, kerek, tehát saláta és vaktában villázza be a szájába a tíz percre szabott ebédidejében. És ez számít sikeres brit életvitelnek. Este a pubban whiskey. Szombaton széthányjuk a város a buli után, hétfőn savlekötő pasztilla. Welcome to Real Life.

A tavasz tizenhét pillanata (1)

A kertünk is észrevette, hogy érkezik a tavasz, elkezdte a készülődést. Két-három nap alatt virágba borult a szomszéd gyümölcsfája is, és épp az imént láttam egy hatalmas varjút, amint boldogan csemegézik egy kövér gilisztából. A kerítés tetején állt, a csőre széléről csorgott le a gilisztazsír, de mire előkaptam a gépet, elrepült. A rókák még itt vannak a bozótban. Sajt nincs.

(igen, tudom, a holló és a varjú nem ugyanaz a madár, na gyorsan le kellett ezt írni, mielőtt a házi madarász főnök megvonja tőlem a kacsasültet…)

Ilyen ország nincs is?

Az elmúlt két hétben másodszor fordult elő velem az, hogy egy vasútállomásra belépve, a jegyárusító automata mellett találok egy gondosan otthagyott napijegyet. Estefelé vagy mint ma, késő délután történt, megyek a kapuhoz és egyszer csak jegy jön szembe. Gondos angol népség, ha már a tulajdonos leutazta a magáét és még érvényes a jegy, hát legyen jó másnak is, teljesen ingyen. Önként felajánlva a köz javára.

Gondolom én, ugyanebből a mentalitásból ered az a szokás is, hogy az utazáskor “fogyasztott” újságot az üléseken hagyják, másnak is legyen jó. Nem csak az ingyenesen osztogatott Metro vagy Evening Standarddal teszik ugyanezt, hanem kemény fontokért megvásárolt Times, Guaridian is hever olvasottan az ülésen.

A nagy örömre való tekintettel – és a sikeres shoppingolásra is – mindjárt körutazásra vetemedtem, ha már pottyant a szerencse. Elmentem megnézni a Thames Barriert, amit már azóta szeretnék megismerni, amióta  a legelső angol fényképes könyvemben megláttam. Ott napfelkeltés ugyan a fénykép, de nagyon jó szögből készült, nagyon meleg és barátságos fényekkel, nem is csodálom, hogy beleszerettem a képbe rögtön.

Ma szeles nap volt, szürke felhős éggel, nem túl hideg, de meleg se – hát csak egy pillantást vetettem az egész műtárgyra, valamint béna szomorúsággal jegyeztem fel, hogy egészen sokkal kisebb a vízi építmény, mint amilyen azon a fényképen volt. Csalódásszag kellene hogy járjon a levegőben, de nem, mégis érdemes volt ezt a fél órát rászánni, mert láttam egy nagy fantáziával megépített parkot is ls persze kacsát.

This slideshow requires JavaScript.

Személyes kedvencem a tuják. A nyírás miatt.

Ez van, amikor a magyar politika beszivárog az angol hétköznapba

Ma randa egy nap volt az étteremben, az őskáosz maga. Alig vártam, hogy hazaérjek és lerogyjak a gmail elé, mert már kilométeres elmaradásaim vannak. A hírolvasóba feljött egy cikk és az egész este füstbe ment. Ahelyett hogy tekernék aludni, mert holnap korán kell felkelni – pénzkeresés, fuck – és nem szeretnék fáradt lenni, na hát mindezek helyett ide háborgok.

A cikk a Vastagbőr blogon jött, így kezdődik:

A KDNP és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) honlapot és kampányt indított annak érdekében, hogy “szemben a 2002 és 2010 közötti évek fiatalokat elüldöző politikájával- praktikus információval, tanácsokkal és erkölcsi támogatással lássa el azokat a magyar fiatalokat, akik bár jelenleg kinn élnek, de hazatérnének Magyarországra.“

Persze a “gyere haza lécci, lécci” elég kevés, nézzük, az IKSZ-nek milyen érvei vannak a hazatérés mellett. (Amúgy a 23 milliós Romániából 2 millió ember vándorolt ki (8,6%), nálunk még pontos számot sem tudnak mondani.)
“Szabad verseny” van az Európai Unióban a fiatal munkavállalók iránt, ahogy a vállalatok között is, ha egy ország “jobb feltételeket” kínál, akkor miért ne menne ki az illető?

A felsorolt tíz dologról mindjárt egy fél órás háborgás jutott az eszembe.
Csak jó idegzetűeknek!! Durva szavak és lótestrészek is előfordulnak!!

10. Versenyképes, egykulcsos adó
Átnéztem az elmúlt évek adóváltozásai miatti bér-alakulást, a legutolsó magyar fizetésem számadataival. Ezer forintokban láttam változást, nem lépve túl az öt számjegyet… Hosszú távon, alkalmazottként ennél jelentősebb változásra nem nagyon tudok számítani, lényegesen nagyobb bruttó fizetést csak teljes szakma- és életváltással tudnék elérni, arccal és gerinccel rendelkezem, tehát a politikai karrier nem jöhet szóba, hol máshol lehet egyébként lényeges fizetésemelést elérni?! És. Nem csak szja-t kell fizetni.
Politikai lózung. Egykulcsos adó, adóbevallás, érthetetlen bikkfanyelv, nehezen megszerezhető tájékoztatás, állandóan változó kiskapuk – ezek állnak szemben azzal, ami a zén eccerű álampolgári gondolkodásom: van nekem egy szép nagy fazekam és azt a fazekat minden hónapban tele szeretném rakni hússal. Kapok egy szép nettó összeget a hónap végén a számlámra, na abból amit meghagy a bank, a békávébérlet, a villanyszámlás és a telefonos, marad-e még karajra? Ezt mondjátok meg, politikusok! Esetleg hajfestésre és mozijegyre. Vagy mittomén. Ezt jelenti nekem a szja.
Szja, nincs pénzem karajra?!

9.
“… és Nyugat-Európában a piacok beteltek, és nagy ritkán, egy-két új cégnek sikerül betörni a nagyok közé.” – ööö, izé, ez egy nagy, kapitális fasssság. Itt a nyugateurópában úgy látom, az van, hogy ha egy piac jól megy, akkor nyitnak gyorsan egy másikat és azt is szépen telerakják dolgokkal, szolgáltatásokkal és megmondják azt nekem, hogy most erre van igényem és legyek szíves gyorsan költeni. És én költök. Pölö így lett iPhone a zsebemben. Előtte is telefonáltam néha, de utána se lett gyakoribb, viszont a telefon adta egyéb jóságok miatt egészen átszerveztem az életemet és a tömegközlekedős programok használatával heteket spóroltam meg a buszozásból, és ez csak egy kicsike példa. Azon kívül ki a fene akar betörni a nagyok közé, ha a családi megélhetéshez elég egy olyan cég, amelynek stabil működési köre esetleg a szomszéd utcákig terjed, de minden napra van munka?! “…nyugaton nincs más lehetőséged, mint multiknál elhelyezkedni” – ez akkor igaz, ha nem beszélsz külföldiül. Ami ugye egy kis idő után elmúlik.
Itt kint a magyar ismerőseim között van vállalkozó, aki itt kint vállalkozik és intézi a cégecskéje ügyeit. Egyetlen dolgot említhetek, mindegyik azt mondta, hogy az a nagy különbség a két ország között, hogy itt akkor kell fizetni sápot az államnak, ha már ténylegesen működik a cég és van eredménye. Otthon ugye nagyon sok a fix sáp, függetlenül a bevételtől. Le lehet vonni az első következtetést, a kényszervállalkozó szót pedig nem is lehet lefordítani…

8. Túró Rudi.
Ez egy olyan pont, amelynél a hasamra apellálnak, viszont ez nem egy fair play. Egyébként ha csak ezen múlik, három óra alatt le lehet szervezni egy kartonnyi importot…

7. Budapesti multikulti
Nyugati alapanyagok, ételek és miegymás – háááát… igen, tényleg van indiai kajálda Pesten, meg van gyros dögivel, aztán pizza, hamburger meg már két Starbucks. Kínai takeaway sem csak fővárosi huncutság – egy-null oda. A magyar kenyér nincs máshol – kettő-null oda. Nade a cider hol van? Kettő-egy… És a félméteres hal 5 fontért? Kettő-kettő. Igazán nem érdemes ízlésekről vitatkozni a tányér felett, vagy megszokjuk az idegen konyhát, vagy mindig pörköltről álmodunk, ez személyfüggő, nem lehet politika. Az, hogy itt kint nincs magyar élelmiszerválaszték – hát ez csak rajtunk múlik. Ha az itteni magyarok akarnak magyarul enni, megtehetik, van magyar bolt és magyar vállalkozó, aki hozza a cuccot – jó pénzért. Gondolom Pesten se háromszáztíz forint a tikka masala…
Tejföl, túró, tarhonya, kenyér – hungarikumok, ja meg a piros arany :) viszont tanultam vagy húszféle másik ízt és bizony nem bántam meg. A gyümölcsök és zöldségek íze hiányzik nagyon és a napon érő paradicsom.
A multikulti másik oldala, amikor a teljesen más vallású, életvitelű, nyelvű és bőrszínű emberekkel kell együtt élni, na ez nem szerepel a politikus listájába. Végig lehet gondolni, kit látnánk szívesen a szomszéd lakásban és a gyerek óvodájában.
Óriási tanulnivaló a magyaroknak, hogy toleránsak legyenek másokkal, akik nem magyarok.

6. Aranyat érő nyelvtudás
Na vajon a Brixtonban felszedett jamaika akcentussal vajon felvesznek a pesti bank call-centerébe angolul? Legyünk reálisak :)) A magyarok nem gyakran beszélnek felsőfokon idegen nyelveket, de könyörgöm, a rigóuccás középfokkal sokra megyünk a London Victorián, ha eltévedtünk… Oké, nem csak a rigóucca van, hanem egy csomó film, amiből – most már látom – sokkal többet lehet tanulni az élő idegen nyelveket, mint a szabálykikérdezős kétnyelvű vizsgán, amely a “hivatalos papír”. Az életszerű nyelvtudáshoz meg ki kell mozdulni a kárpátia-medencéből, nincs mese, ezt nem lehet megúszni.
A kint szerzett nyelvtudás használatához meg el kell menni külföldi céghez dolgozni, Magyarországon. Ha felvesznek…

5. Olcsóbb egészségügyi ellátás
Miiiiiiiii??? A százezerbe kerülő szülés? Meg a borítékvezérelt beutaló-rendszer? Meg az a a heteket felemésztő gyomorszorító keresgélés, mire megtalálom a jónak látszó orvost a nem éppen lepukkanásra készülő kórházban? És hogy a pizsamámban kislattyoghatok fájdalomcsillapítóért a kórteremből?
Ez egy lózung megint, egy vicc.
Itt két hét kábé, mire a háziorvoshoz bejutok. Ha elvágom a kezemet és tenyérig csúszik a csavarhúzó, a kórházi ügyeleten két órát kell sorban állni. De nem kerül semmibe.
Rendben van, ez az állapot speciálisan az angol eü-rendszerre jellemző, az itt megszokott színvonalon. Itt is vannak elrettentő példák, amikor pl az orvos az interneten keresgéli, vajon mi lehet a bajom, aztán mondja, hogy biztosan valami majd segíteni fog, ha az adott szer mégse, majd ad másikat. De a magyar egészségügy még nem versenyképes ezzel…
Az viszont mindenképpen igaz, hogy ha valami nagyon fáj és fehér köpenyesek közé kell menni megjavíttatni, akkor olyan jól tud esni egy megértő magyar mondat, vagy magyarul jajgatni… ez itt nincs külföldiában. Akinek ez fontos, amúgy is hazamegy megcsináltatni. Az itt keresett pénzből. Ez van.

4. Pörköltet nokedlivel, parasztkenyérrel és csalamádéval.
Lófax.
Hiányzik persze. De hogy ez legyen a negyedik legvonzóbb dolog a magyar jövővel kapcsolatban?!
Hogy ha itt nem megy az élet, majd otthon menni fog és minden nap pörkölt lesz nokedlivel? Ez olyan, mint a házi áldás a sparhelt fölött, pirossal kihímezve.
Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

3. Szép lányok, helyes srácok, igazi barátok
“Magyarországot még nem érintette meg a nemeket összemosó filozófiák szele. Egy baráti beszélgetés során is sokkal jobban megértesz valakit, akivel egy kultúrkörből jöttél.”
Ezt le kell fordítani. Annyit tesz, hogy Magyarországon nem fogadják el a másságot, mindent, ami más, az különös és ellenséges. A baráti beszélgetés az egy közösen eltöltött anyázás, amikor az éppen ott nem lévőt fikázzuk igényesen, jó érzéssel.
Ezt külföldön nem lehet csinálni, ez hungarikum kéremszépen.
Álamalkotó elmélet.
Épp a napokban olvastam egy péniszméret-összehasonlító térképről, na ott minden nagyon rendben volt Magyarországgal kapcsolatban, még hogy nem a méret számít! És a magyar csajok idekint kapósak nagyon. Már csak választani kell okosan.

2. Családbarát szociális rendszer
Három év a gyes, csak éljél meg belőle…
Lózung. Hol van az a biztonság, hogy szülés után megvan még a munkahely? Hol van az, hogy van óvoda rendes? Meg még egy csomó minden, amit nem is tudok, mert nincs gyerekem…
Ismerősi körben gyerekkel idekint – szép havi summa az államtól a gyerek ellátására, ez csak az anyagi minimum, iskola, iskolai támogatás, gyakorlatilag sok évre előre tervezhető élet – ezt nem látom odahaza.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, valószínűleg ez lehet az a pont, ahol a fiatalok a leginkább elgondolkodnak és talán a második vagy első a fontossági sorrendben a biztos és tervezhetű munkahely mellett.
A politikus listájában szó nem esett a pénzügyi jövőképről, a családi (pénz)gazdálkodási lehetőségekről, befektetési, vagyonfelhalmozási kérdésekről. Úgy érzem, ez is az első háromban van. Húsz-huszonöt évi jelzálog (pénzügyi jobbágyság, hja) vagy fizetésből összerakható megtakarítások? Mi a gyakoribb? Mi lehet a következő években? Van-e tervünk előre? Vagy majd az álamfő megmondja, akinek a király diktál tulajdonképpen?

1. Az érzés…
édes-savanyú.
Ez az egész “gyerehaza tarka tik” – jó magyar módon gondolkodom, nem tudok kibújni belőle – egy jó kis összeesküvés, az hát, kell a nyugdíjjárulék-befizető és a zászlólengető a duna jegére.
Az hát.
Csak jól fölbosszantott az egész, hogy ostobaságokkal próbálják bebizonyítani nekem, hogy jobb lesz, mint volt. Nem érdekel, hogy mit ígérnek arról, hogy mi lesz. “Az “amerikai álom” korszaka végetért.” – mondja a politikus. Már a nyolcvanas években is azt mondták, hogy a kapitalizmus haldoklik. Hát látom én… Rabszolga paki munkát végezve, hajszállal a minimálbér fölött keresve mi a helyzetem? Marad meg pénz a hónap végén, egy királyi kégliben héderezek, oda megyek, ahová van pénzem és hajlandóságom – szóval kánaán, aminek az az ára, hogy nincsenek itt a barátaim meg a család jobbik része, utálom a feketéket és megvisel a naptalan esős évszak.
Szóval mindennek ára van. A jövőnek is, és talán az az igazi kérdés, hogy hol fizetünk kevesebbet érte. Itt vagy ott?

egy hét alatt

Egy hete volt a magyarországi nemzeti ünnep, a délelőtti kávézás mellett érdeklődve olvastuk a honlapokat, vajon mi fog most történni, majd a bögrék végére érve elégedetten dőltünk hátra, hát lám, megérkezett a rendes tavasz, a magyarok kivonultak a telkekre, vetemény, miegymás. Páran megnézték a múzeumot, a politika ünnepire lett hangolva. No jól van. (a vicc az, hogy mégse*)

A nyugati féltekén ellenben reggel ragyogó napfény fogadta az ágyból kimászókat, csalóka volt mindez, mert az ablaküvegen kívülre merészkedve csípős hideggel találta szembe magát az ágyból kimászó és még egy kávéval kellett lendületet vennie. Na jól van, talán majd a következő héten találkozunk végre a tavasszal.

Greenwich, nárciszok, megvolt, idén is. Estére volt még egy csemege: comedy club, nagyon kedvezményes jegyet sikerült szerezni, £20 volt az egész, négy fő és négy sör. A stand up komédiások kitettek magukért, annak ellenére, hogy nem a hétvégi teltház volt, hanem egy nagy pangós hétfő este. Heten voltunk, de nem gonoszok. A konferanszié, aki egyben a hangulatfelelős is volt, mindenkivel elbeszélgetett, próbált poénos lenni, de nehéz fát kapott a fejszéje azzal, hogy megtudta, mi magyarok vagyunk. Nagyon nagy szerencséjére (meg a műveltségére nézve) nem jött elő a magyar-éhes-mérges szóviccekkel. Néhány előadó volt olyan kedves, hogy meg is magyarázta, hogy ez a poén most az őslakosoknak szól. A magyarázattal elégedettek voltunk, úgy már átjött a fekete humor. Nagy vonalakban csak annyit, hogy – a hétköznapi emberekhez hasonlóan – hálás téma a wc és környéke, hálás téma a tömegközlekedés szidása, megfigyelhető, hogy homofób és rasszista elemek nincsenek nyíltan a szövegben, de a viccek szendvedő alanyai leginkább az afroamerikai homoszexuálisok, valamint a rendetlen lakótársak. Politikai témákkal nem jöttek most az előadók, gondolom, a maradék három néző legnagyobb sajnálatára. De majd legközelebb.

A vécéturnénk végén ért egy váratlan és nagyon jól eső meglepetés, a mögöttünk ülő hölggyel beszélgetésbe elegyedtünk a kézszárítónál és kaptunk nagyon elismerő véleményt az angoltudásunkról. Illetve Babi néni kapta, mert én csak vidáman bólogattam. Két sör után. Az essexi angol nő teljesen el volt ájulva, hogy egy évnyi angolozás után mi már a comedy show-t látogatjuk. Rögtön felemlegette a lányát, aki élt Magyarországon egy évet és semmit sem tanult meg. Mi röhögtünk, persze.

Hajléktalan-újság címe: Big Issue. Elérhetősége: nagyobb pályaudvarok bejárata. Árusok: földig érő virágmintás szoknyában, fejkendőben és lajbiban kéregető kelet-európai asszonyok, leginkább. Körülöttük elszórva néhány fiatal kölyök… szándékosan nem írtam purdét. A vicc meg csak annyi, hogy az előadó éppen találkozott eggyel a Waterloo pályaudvarnál, aki már nagyon elnyűtt volt a hideg szélben, könyörgően kéregetett, hogy ‘Big Issue, Big Issue, ha megveszed az utolsót, mehetek haza…’

Kedden festettük tovább a képet. Szerdán megyek dolgozni reggel, azaz hogy hajnalban, majdnem megfagytam a buszon, szél volt, alig vártam, hogy beérjek az étterembe, és erre szembe jött a raktárból egy árvíz. Vízszelep-törés az üdítőgépben. Evezni lehetett a raktárban… Csütörtök, száraz minden, a főnök se volt túlságosan hisztérikus, már majdnem minden jól ment, csak a dolgozók felejtettek el bejönni… a vendégek persze nem, azok itt voltak. Loholás természetesen. Ezek után alig vártam már a hétvégi zárós műszakot, az egyszerűbb szokott lenni. Pénteken este – a szuperholdra készülődvén aktívak voltak a bolondok és a nyomottagyúak – volt egy kis zűr, az utcáról beugrott négy fekete alak a vendégtérbe és elkezdtek verni egy másik fekete fiút egy sörösüveggel. Az a srác meg beugrott a pulton, hogy ugyan védjük már meg. A vér meg dőlt a fejéből. A rendőrség emlegetésére – és szerencsénkre – a támadók nem jöttek vissza megint, a bejárati ajtó ablaküvege ripityára ment, a többieknek az ijedtségen kívül nem lett semmi baja. Szombaton a várttal ellentétben csendes és vendégmentes éjszakánk volt, ám a takarítási lista annál hosszabb. Egy két fogkefe nagyságú dörzsi-ronggyal kellett átsikálnom egy kb. száz literes edénnyi szekrényt kívülről, többek között, ja meg vízkőoldóval kezelni egy-két gőzölő szerkezetet. A legnagyobb boldogságomra nem volt túl rossz a dolog, de kutyául elfáradtam. A kezem zsírfekete mindenhol, félve mentem ki a kasszákhoz, ha a vendég meglátja, milyen kezek gyártják a burgert, bizisten lehánynak.

Vasárnap négy óra alvásnyi idő után szomszédi veszekedésre ébredtem, most valami nagyobb tárgyakat dobáltak a falhoz. És persze kiabáltal egymással, fuck off, csak ez hallatszott. Mire kijöttem a kómából, volt vagy öt perc és akkor esett le, hogy most nem a szokásos arab kajabálást hallom jobbról, hanem bizony ez itthoni esemény, elölről jön a csatazaj. Szomszédasszonyom volt elégedetlen az angol hozzáállással. Érdekes. Kíváncsi vagyok a végkifejletre. Lee, az angol gyerek meg a foga fehérje.

A vasárnapi zárós műszak ezek után már csak a takarításról szólhatott, megint kilométeres lista… azért se mondok mérföldet…

A hétvégén viszont tényleg megérkezett a tavasz, az első olyan napok voltak, amikor már le lehetett dobni a kabátot, az angolabbja fel is húzta a sláp-szandált és mindjárt pólóra vetkőzött. Kirajzott mindenki a kertekbe és a shopping centerek parkolójába, mindenki rogyásig vásárolta magát. A tavasz megérkezett. Éjszaka azért még jól esett a kabát.

Hétfőn negyedéves manager-gyűlés, ennyit a szent szabadnapról. És az első olyan nap volt ma, amikor a kertbe teregettem a lepedőt, hogy majd jól megszárad a napon, jól meg is száradt, de amíg oda voltam a gyűlésen, jött egy pár szürke-fekete felhő… na akkor holnap újra. Kabátrohasztó meleg volt kint, ám este még nem lehet megszabadulni a zoknira húzott szőrös papucstól. Viszont a konyhába már nem kell a pulóver.

A hét hátralévő részében, azaz inkább csütörtökön, nehéz napok lesznek, a Központ küld ránk egy nagyobb ellenőrzést és a fene se szereti ezt, főleg nem azt, hogy ilyenkor nagyon managerkedni kell és mindennek ésszerűtlenül szabályosnak kell lennie. Na és a mosolygás, mintha mindenki a szívéből dolgozna itt. Pedig csak a pénz számít.

A heti következtetéseimből csak annyit, hogy Anglia még mindig rabszolgatartó társadalom, itt van rasszizmus és el is ismerik, próbálják kultúr módon kezelni, de egyáltalán nem ciki, ha az egyik fekete elküldi a pokolba a másik feketét, mert az hangosan viselkedik a buszon. Persze hangosan teszi ezt és akkor zeng minden… na a fehér arcok rezzenéstelenek és mereven bámulnak másfelé.

Jamie Oliver meg hadat üzent az elviteles kifőzdéknek. Benne volt az újságban, a saját iskolájának műsora meg már megy a BBC-n. Letöltöttem, de sose érek rá megnézni. Ma este meg olyat rittyentettem sütve, hogy megnyaltam mind a húsz ujjamat.

A következő hétre még tavaszt és kevesebb eseményt tervezek.

(*a mégséről… a magyar híreket megszerezve kicsit se nevettem ám a következő szövegen. Egy cikk kommentjéből vettem át.

2050-ben, történelem óra:
I. (első) Smit Pál, magyarország első és egyben utolsó álamfője.

 

feldobtunk egy fehér falat

a múlt havi tavaszkívánó sportdirect-ből való shoppingolás alkalmával vásárolt az egyik lakótárs (Babi bácsi) egy darts táblát, ami alá nem sokkal később került egy farostlemez, védendő a falat. a fehér tábla persze dekorálás után kiabált, mielőtt még nagyon szétdobálnánk mérhetetlen ipari mennyiségű cider-ivás közben, na gyorsan született egy ötlet (Babi néni kedvence főképpen). fessünk rá valamit, valami vidámat és kellően elvontat. epres cidert ittunk éppen, amikor Hundertwasser a képbe került.

eltelt pár hét és született vázlatrajz egy esős vasárnaphangulatú hétfőn, amikor szabadnap helyett a lakásban lógtunk. a mostani hétvégén jött tempera és rakat ecset, ceruza, miegymás. ma pedig nekiestünk a falra rajzolásnak.

négytől kilencig ügyködtünk, az első fázisok képei:

Kitört a tavasz, hurrá, hurrá!

Hétfőn felrándultunk a greenwich-i hegyre, megnéztük, mi újság a mókusokkal és aztán nem találkoztunk egyetlen mókussal sem, hanem inkább nagyon olcsó book-shop-okkal. Hm, hm, és még a szél is fújt, de a nap nagyon jól telt ennek ellenére.

Eszkimó mindennapok a széldzseki alatt

A British Museum egyik termében jártunk a Szent Hétfői Szabadnap múzeumozás programja keretében, csak egyetlen terem, nem is a legnagyobbak egyike, mégis több mint két órát töltöttünk a tárolók között, alaposan megszemlézve a

Az nagy világmegvilágító tervekrűl

Majdnem elfelejtettem, de még persze nem késő megünnepelni az ittartózkodásom második évfordulóját. Szerencsésen eszembe jutott ötödikén reggel, hogy hát és hogyis volt az kettőezerkilencben, amikor március negyedikén este kiléptem a pesti szürke esőfelhők alól, szél is volt, meg egy húszkilós hátizsák. A kézitáska persze majdnemhogy ugyanolyan súlyban volt, csak – mint utólag kiderült – nem is kézi, hanem inkább lelkitáska volt és nehezebb még a böröndnél is. De az a nap már elmúlt.

Milyen volt a mostani március negyedike? Hamburgerek közti szaladgálás, unalmasnak igérkező nap, nem sok vásárló és nem sok baszogatás, mármint a főnökség részéről, a Portugál köszöni szépen, jól van, majd hív. Március ötödike is a hamburgerszag jegyében telt el, kis kávé, kis szürke esőfelleg, a főnök – akit mi magunk között magyarul vagy Lopeznek vagy Ribancnak emlegetünk, hogy ne értség a nemmagyarok a szidást – ő éppen a szabadnapja előtti utolsó perceit tölti az étteremben, már nem piszkál senkit és már nem szól be senkinek, pár perc már csak a fellélegzésig, na ekkor csináltam magamnak még egy kávét és egy szendvicset sweet chili szósszal…

Elkezdtem összeszedni egyik este, hogy hol vannak a kedvenc helyeim Londonban, hát azt találtam, hogy úgy három perc alatt vagy 25 tagú lett a lista és még simán tudnám folytatni, csak menni kell aludni, mert másnap már megint fel kell kelni és hamburgerszagot kell árasztani… De persze a lista tovább bővül.

Egyáltalán nem tudok betelni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez a város tartogat. Meglepetésekkel, még mindig. Ahogy a nyelvi korlát fogyatkozik, úgy nő a választási lehetőségek száma. Vagy nem is. Inkább kétszer olyan sebességgel.

Aztán van listám a kedvenc embereimről is, akikkel itt megismerkedtem, csodák és előítéletek ellenére van köztük pár magyar is, de velük leginkább együtt lakom, úgyhogy van egy kis hátszelük, de a korábbi együttlakós magyarokról inkább semmit, mert vagy jót se tudnék mondani. Nem zörög a paraszt, ha van alatta haraszt, ehh, jó magyar mondások.

A paki akcentust már simán értem, a feketék beszédére még mindig nagyon kell koncentrálni, je, mert máshogy ejtik, je, a szavakat és semmi nyelvtan, semmi. A je az náluk éppolyan kötőszó, mint a jómagyar b..meg. Csak sűrűbben használják és semmi értelme sincs :) A szép tévéangollal még mindig jó érzés találkozni, az elmúlt évben jöttem rá, hogy elég ehhez a város másik részére utazni, a fehér vidékekre és akkor ott minden simán megy. Hogy én hogyan beszélek, hááát. Szoktam volt mondani, mintha téglák potyognának a számon kifelé, sokszor van tizedmásodpercnyi gondolkodási szünet, mondatfogalmazásból kifolyólag, ez egyébként annyit változott, hogy a téglák összezsugorodtak nagykavicsokká, vállonveregetem magam most, aztán azon mondatokat, amelyeket nap mint nap használok, már többféle kiejtésben is tudom mondani, odafigyelés nélkül. Fekásan, cockney-ben, magyar akcentussal is. Azt hiszem, ehhez a legjobb út az volt, amikor papagájkodtam és mindent utánoztam, amit mondtak a környezetemben.

A két éves terveimből a nyelvtanulós részt ki is pipálhatom.

A két éves terveimből a pénzügyi részt is kipipálhatom, most mondhatom el, hogy nullás a számlám, amit Magyarországon negatívba költöttem, az már itt van a zsebemben, van félrerakott manna is és nem mindig kell megrágni az árcédulát, ha átugrom bevásárolni. Azért még ez nem a pénzügyi kánaán, de pár pityorka már el van téve nyugdíjra is. A szobámban felhalmozódó könyvek láttán erősen értékelem a luxus szót, minden értelemben.

A terveimen felül történt dolgok természetesen új terveket hoztak magukkal, nyelvtanulási súlyuk egyre csak fokozódik, azért most még mindig jó lenne valaki, aki szótárral csapkodná a fejemet lustaság ellen, na de majd egyszercsak…

A világjárási terveim is egyre csak fokozódnak, a már megszokott és megszeretett Olaszország mellé mindjárt jön egy lisszaboni kanyar és akkor még a nagy Párizsi Kiruccanás is erre az évre van előjegyzésben.

Az óvatos sündisznó stílusnak köszönhetően lényegesen nagy kár nem ért, az egy iPhone-elvesztés okoz fejfájást, a konklúzió már megvan, a biztosítóknak  nem szabad hinni és nagyon erősen csapkodni kell az asztalt. Ehhez még fel kell nőnöm.

Aztán még van egy hosszú listám arról is, hogy amit itt tapasztaltam a nagy kapitalista globálfogyasztási világban, az mennyire hatott rám és mi változott. Fogalmam sincs, hogy mi ebből a jó és mi a rossz. Mentséget nem is fogok keresni, alkalmazkodni kell, vagy különben éhkopp, ez farkastörvény. A megvilágosodás még mindig kevés, azt hiszem. Kemény és agresszív világ ez, a minden angol udvariassági beszédfordulatok ellenére. El nem tudom dönteni, hogy képmutatás-e ez, vagy csak a helyi szokások része.

A munkámat most éppen unalmasnak tartom, a sok stressz ellenére, meg kell felelni kismillió szabálynak és egyszer se mondják, hogy ‘ez jó volt, köszi’, de a kezdeti feltételeimnek megfelel, biztonságos és hosszabb távú. Ez betonalap. Az áráról majd később.

Na most van pontosan éjfél, abbahagyom, kétévhosszú szöveg lett így is. És millió marhaság jutott még az eszembe, csak menni kell aludni, mert reggel megint fel kell kelni.

Apropó, soppingoltam egy csomó vidám ágyba való párnát és takarót… ;) valamint filmnézés.

nyelvtanterror és egy hely az álmok földjén

Palancsinta Nap

tulajdonképpen a húshagyókedd…

Itt a hétköznapi nevén Pancake Day, Palacsinta Nap, és a katolikus angolok és a palacsintafanok mind palacsintát esznek ezen a napon. A hagyomány úgy tartja, hogy a palacsinta mindazon gyomorvadító jóságot tartalmazza, amelyek majd a következő napon kezdődő böjti időszakban tilosak lesznek. Zsírt, vajat, tojást… és ez csak a kezdet.

Az alapreceptjük majdnem ugyanaz, mint a magyarországi, egyetlen különbséggel, mégpedig ők a kész palacsintára még szórnak cukrot és citromlevet. Ezt a savanyú dolgot nem tudtam, pár napja vásároltam egy köteg kész palacsintát (ja mert jó akciós ára volt, nem hogy sütöttem volna magamnak megint) és megkóstoltam vele a butterscotch szirupot, amelyet a vajsör harrypotter-receptjében találtam, na szóval a palacsintát furcsának találtam és nem jöttem rá, hogy miért nem édes és miért olyan savanyú… de egy röpke nyomozás az interneten mindjárt megadta a választ.

Dobtak be a postaládába vásárlásra ösztönző prospektusokat is szép számmal, levélszemét, máskor lendületesen segítem őket további útjukon a kuka felé, de most megakadt a szemem egy sárga képes füzeten, amely csupa palacsinta-receptet tartalmazott és persze minden idevágó bolti cikket. Volt benne számos furcsaság, amerikai majdnemkész palacsintapor rázóflakonban, fluffy azaz bolyhos palacsinta, bár szerintem ennél a vatta szót jobb lesz használni, valamint palacsinta spenóttal és fetával. Továbbá számolatlan mennyiségben mindenfajta cukorszirup.

A boltban készen kapható palacsinták közül csak egy fajta van, ami akkora, mint az otthoni, a legtöbbjén ott is a felirat, hogy francia ételről van szó, a jó öreg angol palacsinta azonban más. Kisebb átmérőjű és vastagabb, szoktak beleszórni mazsolát is a tésztába, és a tészta egyáltalán nem hasonlít a magyar megszokott tésztára. Inkább hasonlít egy piskótára, egy kicsit sűrűbb állaggal. Alapjáraton édes, nagyon édes és erre kell még rátuszkolni a cukorszirupot, amerikafanoknak juharszirupot, amit a tészta úgy szív be magába, mintha a sivatagot locsolnánk.

Az étteremben a reggeli menü része a palacsinta, az is ilyen sűrű és tenyérnyi átmérőjű, a legtöbb ánglius ezt hússal eszi és sziruppal. A hús disznó, a szirup édes. Néha még szalonnát is kérnek hozzá, egy jó adag kávéval nyakon öntve csupa energia… talán már csak a sült bab hiányzik… Egyszer megkóstoltam, furcsa, de nem rossz. Fél sziruppal egészen izgalmas. Bár a disznóhúspogácsa-hamburger inkább mustárral jó… már ha lehetne itt kapni olyan mustárt, mint amilyen az otthoni. De nem lehet kapni, így aztán ráfanyalodunk a dijoni mézes-mustárra, jó dolgunkban.

Mindjárt kedd lesz és akkor belecsapok a serpenyőbe, ez a vattás változat érdekel, ki fogom próbálni a receptjét, valamint kipróbálom a kedvenc elméletemet, hogy érvényes-e palacsintára. Mely szerint szalonnával minden jobb.

*

175 g sima liszt, 1 tk sütőpor, 25 g porcukor, 2 nagy tojás, 2 dl natúr joghurt, 2 tk napraforgó olaj. A gyártási utasítás az összekeveréstől megegyezik a magyar megszokott technológiával, csak kisebbet kell plöttyinteni a merőkanállal a serpenyőbe.

A recept végén ott van, hogy kipróbálható vele a bacon és a juharszirup. Nna. Anglia egy fura ország :)))

hangulatok a várva várt tavasz előtt

hidegebbre fordult az idő, nappal is van úgy néha, hogy látszik a lehellet és ha szél fúj, az csíp és befurakszik a kabátbőr alá, de már a nárciszok bökdösik a csúcsos leveleikkel a napot, hogy igenis tessék már kisütni végre és melegíteni! a hideg itt úgy négy-öt-hat fokot jelent, éjszaka, ami nappal úgy tizenegy-tizenkettő, széllel és sok égi vízzel, ami mintha lesből támadna hirtelen… nézegetem a magyar híroldalakat, hó, fagy, brr…

a városi hangulatra épp ma találtam egy kis videót (itt), egy kis nyelvtanulási reklám, minden csupa szép és jó. Megnéztem még a többi négyet is, a kínai áll most a legmesszebb, a párizsi hangulatba már most indulnék, a barcelona meg hát még mindg top5-ös terv, csak pénzt kell gyűjteni.

Továbbá.
A King’s Speech film és sikere az Oscarral nagy beszédtéma, de már csak egy hajszállal vezet a Nagy Királyi Esküvő előtt. Megindult a szuveníráradat reklámozása, április 29-ig percek vannak hátra és már csak korlátozott helyek vannak a Trafalgar Square kellős közepén megtartandó utcabálra. Egy egész hetes hejehuja lesz, körben mindenféle állami ünneppel, védőszent és királynőszülinap miatti hivatalos szabadnapokkal, igencsak hosszúnak ígérkezik a buli. Na meg hát a május elseje az amúgy is itt az ünnepek egyik csúcsa, mindenki megy valahová. Vagy valaki.
Ha minden jól megy, akkor mi is megyünk valahová Olaszországba, hamarosan ki is fizetem a nyolc napos csavargás árát, a bolognai repülést már megvettem, aztán még vadászok olcsó transzferre Velencébe és el kell küldeni a jóidő-kérő imákat is.
Amit most olvasok, Terry Pratchett, Kisistenek/Small Gods. Volt benne mindjárt egy jó mondat az elején, nagyot nevettem rajta, de ennél még jobban igaz.

The trouble with being a god is that you’ve got no one to pray to.

A baj az, ha isten vagy, hogy nincs kihez imádkoznod.

Tekincsa Wakumba

A Természettörténeti Múzeumban szokták kiállítani az évente megrendezett természetfotós seregszemlét, melyet a BBC Wildlife szekciója támogat és mindig más fő szponzor. Most éppen a Veolia, a helyi szemételszállító vállalat adta a nevét és sok pénzét a kiállításhoz. Amelyen éppen történetesen egy magyar fiatal nyert. Az Év Természetfotósa, vagy pontosabban a Wildlife Photographer of the Year cím büszke tulajdonosa lehet Máté Bence, a kiállításon bemutatott képei – szerintem – messze a legjobbak voltak a felhozatalból.

Kis fekete füzetembe jegyzeteltem fel a kedvencnek választott képeim adatait, technikai beállításait és a szerzők kommentjeit, tudományos kiigazításokkal mellettük.

Hétfőhöz képest szokatlan tömeg volt, vagy talán csak az utolsókat rúgó tél hatására a múzeumba beesett járókelők melegedve alkották a nehezen járható múzeumshopokat és a mindenfelé cikázó gyerekek okozták a közlekedési káoszt a haladási irány abszolválása előtt, után, közben és sohatöbbet iskolaszünetben nem megyünk ingyenes múzeumba….

A kiállításra kétféle jegyet lehetett venni, 8 font volt a standard és 9 font az adományozós (8+1 font), a pénztáros persze ez utóbbit ajánlotta, de a mosolygásból és a kedvességből egy cseppet sem engedett, amikor valaki a 8 fontos jegyet kérte. A Természettörténeti Múzeum amúgy ingyenes teljesen, gyönyörű épületben van, gondolom milliárdokba kerül csak a fenntartása is, de még a kiállítások! Erős a nyomás az adományozásra, meg is értem, és adományoztam is egy keveset, hogy legyen ez még ingyenes továbbra is. Úgy érzem, itt minden adományfont a megfelelő helyre kerül. A professzionális megjelenésből gondolom, de ha olyan kiállítást választok, ahol fizetni kell, ott is megvan a megfelelő ár-érték arány.

Itt is megvolt, természetesen, a természetfotók technikai kiálltása remek, mintha diaképeket nézegettünk volna egy elsötétített teremben, remek fényekkel. A képaláírások informatívak voltak, megkaptunk mind technikai részleteket, mind tulajdonosi megjegyzéseket, mind témához vágó tájékoztatás. Mint egy kis színes lexikon… Szótáras kis füzetem aktív használatban volt.

A kiállítás végére kerültek a díjnyertes képek, valamint egy vetítés az elmúlt évek terméséből. Nem utolsó sorban volt két interaktív képernyő, ahonnan lehetett fényképeket küldeni email-ben a kiállításról, na persze hogy gyorsan elküldtem a kedvenceimet az otthoni postaládába, ebből jön a csemegézés most.

A további kedvencek link alakban
Sharp reflection

A marvel of ants

Bringing back breakfast

Paris life

Leg-work

Homage to stilts

A carcass-eye view

The drop

Floodwater tapestry

Street-walker

The Magical Forest

Dawn call

Sunset moment

A győztes kép következik, minden díj bezsebelője:

Fire on the Pantanal

A címben írt névért pedig én kérek elnézést… (Hogy hívják az afrikai fotográfust? (Tekincsa Wakumba)