Vértestvérek

Azt hiszem, elég szerencsésen rátaláltunk egy olcsó színházjegyeket árusító oldalra az interneten és a hirtelen elhatározásokat most már elég könnyen és viszonylag olcsón kész előadásokra is válthatjuk. Csak elég megmondani, melyik nap érünk rá és last minute már ott is a jegy, 20-25 fontért kaphatunk akár az első sorba is egy helyet.

Amit mára vadásztunk ki, az egy húszéves darab, zenés-humoros előadás, amely komoly drámává fordul át a második részben. Blood Brothers. Komoly kérdéseket ad elénk dalba formázva, no meg sok poén van, de a viccelődés egyáltalán nem veszi el a feldobott kérdések élét. Egy nagyon sokgyermekes egyedülálló anya Liverpoolban ismét terhes lesz, ikrekkel. Házvezetőnőként dolgozik, férj sehol, a behajtók már viszik a gyerekmackókat is. A főnöke egy igazi szőke középosztálybeli nő, minden sztereotípia megvan, csak éppen gyereke nem lehet. Könyörgéssel, zsarolással, pénzzel ráveszi a várandós házvezetőnőjét, hogy adja oda neki a második gyereket az ikrek közül. Az alku megköttetett és a gyerekek cseperednek, külön-külön élve, semmit sem tudván a másikról. Minden szülői tiltás ellenére egyszer csak találkoznak, hét évesek, vérszerződést kötnek, hogy akkor majd barátok lesznek, de úgy, mint a vértestvérek, miután megtudják, hogy egyazon napon születtek. Telik az idő, jönnek a bonyodalmak, elköltözés, iskolai traumák és a szegény fiú családjában a megélhetési bűnözés. Van itt minden, nevetés, ugrándozás, frivol humor, de könnyek is szép számmal. A szünet után jön a szerelem, persze hogy ugyanaz a lány tetszik mindegyik fiúnak.

Azonban nem lehet büntetlenül megúszni semmit, jön a dráma, ki miért felelős és a múlt hogyan befolyásolja a jövőt. Ismét apróbb bonyodalmak, jólét és szegénység egymás mellett és egyszer csak beüt a krach, a munkanélküliség. A vége nem happy end, de könnyfakasztó a záró nóta a sok mindent megválaszoló dallal.

A főszereplők belső gondolatait és vívódásait mind dalokban hallhatjuk, ez nagyon erős része a színdarabnak, mindegyik erős, nehezen felejthető. A két és fél óra alatt alig volt tíz perc összesen, ahol lankadt volna a figyelmem és a két főszereplő és a narrátor hangja tetszett a legjobban. A díszlet az minimalista volt, egy egy fal utalt a szobabelsőkön keresztül arra, hogy éppen melyik családnál járunk, a zenekar a szobák tetején volt a díszletben, ez egészen érdekesen volt megoldva, az erkélyről éppen látni lehetett őket, így aztán unatkozás sehol nem volt, ha sokat beszéltek érthetetlen akcentusban, akkor néztem a szaxofonost vagy a hegedűs lányt.

Azt hiszem, ha egyszer lesz ez magyarul, majd jól megnézem még egyszer, de ha nem, akkor majd angolul, de még egyszer, az biztos.