Az események elbeszélése következik

az utolsó hét karácsony előtt most kifejezetten és durván tömény volt, napközben dologidő, egészen húzósan forgalom volt, aztán este a sötétben haza, napokig így, reggel még sötét, délután már sötét, meg közben egy farkasordító telihold. Ezek a körülmények, most az időjárás következik, hogy angolosan folytassam a társalgás menetét, tehát akkor kint nagyon hideg van és a jéggé fagyott hó tartósan ott vigyorog a járdán. Itt nem szokás a hóesést lapáttal vagy seprűvel száműzni a gyalogos közlekedési felületekről, a híres (vagy hirhedt) angol lazaság ezt mindet rábízza a napsugarak jótékony hatására. A végeredményre azonban még várni kell. Addig meg midenki kapaszkodjon a kesztyűjébe a járdán és nézzen a lába elé. Ilyen a helyzet odakint.

Amikor már a magyarországi idő szerint eljött a szent este, akkor itt öt óra volt és végre elindulhattam az étteremből haza, hétre sikerült is megtenni a távot, Brixtonban szabályosan fel kellett verekednem magam a buszra, olyan nagyon sokan voltak a városban, a megállóban és a buszon. Úgy beszéltük meg itthon, hogy ha halászlé nem is, de legalább valami halétel lesz az asztalon és egy szolid vacsorát tartunk, aztán úgy is mindenki elhúz a szobájába szájpolni a családjával. És így is lett, a nálam fellelhető british szakácskönyvek egyikében megtetszett egy fotó a fishermen’s pie nevű ételről, belelapoztam a receptbe és könnyűnek találtam, beszerezhetőnek az alapanyagokat és gondoltam, még a Szenteste előtt el tud készülni.

El is készült és a némi magyaros jellegű fakanálrándítással megváltoztatott recept végeredménye olyan lett, hogy tyűha, meg is kellett állni még az utolsó villacsapás előtt egy kis emésztési pihenőre. Aztán még a macska is megnyalta mind a tíz… Csak hát mire felocsúdtam, a fényképezés lehetősége elmúlt.

Sebaj.

Az ünnepi menü másnap amúgy is nagy dobás lesz, mondtuk, igen, magyar alapétel, nem igazán magasztos-szalagos-luxus, hanem csak amolyan hétköznapi… de itt pont ünnepi lesz és kész, és nokedlivel és savanyú uborkával.

Határozottan durva sertéspörkölt készült a legnagyobb lábosunkban, két kilónál is több húsból, hagymából és paprikából, ma este még volt belőle egy kicsi, de folyamatosan találkozom valakivel a konyhában, aki a fedőt emelgeti… Kacsazsírral készült, mert ezt kaptunk a boltban, ennyi az extra és belefigyelt még egy kis édes német fehérbor a fedő alá (mondjuk ezen meg én lepődtem meg, hogy hát ilyen létezik egyáltalán, édes, a megszokott rajnai rizling választékban ez unikum).

A Jesszuska hozott társasjátékot, Londonban kell mászkálni a játék szerint, a metróvonalakon utazni, egészen jól szórakoztunk az egymás elgáncsolására épített stratégiánkkal, hát igen, ez amolyan Kinevetavégén. És még kártyáztunk is, megittuk az összes nyitott üvegű alkoholt és ajándék pezsgőt, aztán alvás és hajnalban ketten is mentünk dolgozni.

Ma este aztán végre megint itthon, a pörköltszaft turkálására még le kell mennem egyszer (kétszer, hm), találtam még elkóborlásnak indult csokoládét, azt gyorsan kivégeztem, gyömbértea, alvás, mindjárt holnap lesz.

És akkor majd következhet az igazi tényleges karácsony, remélem minden ajándék célba ér egyszer.