A tavasz 17 pillanata – kettő egyszerre meg még egy

Brixton Hill, egy lakótelep-szerű épület-csoport a főút mentén. A buszból szoktam látni a házkockákat, a sárgásbarna téglákat, az egyforma ablakokat és sehol egy kiugró dísz, sehol egy monotonitást megtörő ív. Nem is csodálkozom a kerítésre kerölt feliraton, “Miért én?” – tán az Úrnak sincs sok esélye innen kiválasztani valakit, hiszen minden olyan egyforma… Az a szerencse, hogy Londonban nincsenek amolyan igazi, magyarországi mértékekkel számított “igazi” lakótelepek. Nincsenek panelházak nagy mezőségeken, nincsenek panelemeletek hegyekben és a hátukban sem. Van néhány valóban panelból felhúzott magasház, de azt hiszem, ezek inkább csak valami építészeti hurgyaságok, a fene nagy liberalizmus szellemében. Legyen ilyen is, ha már Londonban minden van.

A második képben nem a ház ferde, hanem a busz, amelyen ültem éppen. A gyümölcsfák virágoznak ezerrel, az erkélyek gömbölyödnek és a Christchurch House nevű szép tömbház is csak van a nagy tavaszi szélben. Figyelgetem az ablakokat, jellegzetesen angol dolgok ezek, semmi szigetelés, semmi függöny. Este látni lehet az összes család belső magánéletét. Furcsa dolog, nagy magyar szemmel szoknom kell még mindig, egy év után is ezt, hogy nincsen elsötétítés, mindenki nyugodtan csinálja az ablak mögött azt, amit szokott, mert tudja, hogy a kutya se kíváncsi rá. Magyarországon még a kutya is kíváncsi, ott azt kívánjuk, hogy bárcsak maradhatna rejtett falusi titkainkból egy kicsit több… nos hát, ez meg a másik véglet.