Politikai tavasz – mozgalmas változások várhatók

Találtam egy érdekes cikket a magyar hírek között, arról beszél az index újságírója, hogy Gordon Brown miniszterelnök hasznosnak ítélte a kelet-európai bevándorlók GDP-emelő ángliusföldi tartózkodását. Mert a kelet-európai güzü nem szociális segélyen él, mint a brit állampolgárok nagy része, hanem dolgozik.

A cikk erősen magyarízűre sikeredett, ezért aztán meg kellett keresnem a BBC eredeti hírét, hogy egy kicsit alaposabban tudjak tájékozódni. Ugyanis folyamatosan azt érzem, hogy az egész Kelet-Európa az angolok és ángliusok számára tulajdonképpen Lengyelországot jelenti. A magyarokat legfeljebb a fura akcentusuk miatt jegyzik meg, és azt tudják rólunk, hogy nem szeretjük egymást.

További adalék, hogy úgy egy hónapja, amikor az itteni választási kampány elkezdődött, találkoztam ezzel a plakáttal a környékünk egyik legforgalmasabb csomópontjában.

A sarki plakát arról beszél, hogy hetente 5000 ember érkezik a szigetországba letelepedési szándékkal, és kéri a választókat, hogy mondjanak nemet erre. Azaz hogy tíz hét alatt 50000 ember érkezik, egy év alatt 250000.

Nézzük a hivatalos statisztikát: “Net immigration – the difference between those entering and leaving the country – has gone up from 47,500 when Labour came to power in 1997 to 163,000 in 2008, according to the Office for National Statistics.” – A nettó bevándorlás – az országba belépő és az országot elhagyó munkavállalók száma – az 1997-es 47500 főről (ekkor került hatalomra a Munkáspárt) a 2008-as évre 163000 főre duzzadt, az adatokat a nemzeti statisztikai hivatal szolgáltatta.

A plakát állítása ezek szerint még nem is túlságosan durva, mert hiszen mi a statisztikákban csak a kelet-európaiakat néztük, senki sem beszélt az egyéb színesbőrű bevándorlókról, akik még a tágabb  családot is hozzák magukkal. Azt hiszem, kell egy kicsit még nyomozni. Van itt egy másik cikk, 2008-as, arról szül, hogy mi lenne Angliával, ha minden lengyel hazamenne. Tanulságos dolgokat mondtak, a legelső az, hogy összedőlne a helyi  mezőgazdaság, mert a legtöbb gyümölcs- és zöldségültetvény a lengyel munkások kezére alapult, az angolok meggondolták, hogy almát vagy almaszedőt importáljanak. A lengyel munkaerő motivált, jól képzett és keményen dolgozik. A helyi munkaerő képzetlen és hasznavehetetlen, naná, hogy a kenti gazda nem beléjük fektet pénzt és energiát. (Egyébként az angol font gyengülése volt a fő oka annak, hogy a kelet-európai munkaerő visszatért a hazájába, fele annyi pénzt tudnak hazaküldeni a lengyelek, mint három évvel ezelőtt, így már nem éri meg a kint tartózkodás.) Az építőiparban még szorosabb a helyzet, az angol gazdaságnak  2012-ig 3 millió új lakást kell felépítenie, és ehhez még 87500 új építőipari munkásra van szükség. Képzett munkaerőre, ne felejtsük el. Itt el lehetne ágazni abba az irányba, hogy ki fizeti a bizonyítvány költségeit, de ehhez már kockás abrosz kell és korsó kisfröccs.

Sok érdekes kérdés van itt függőben, igazából szerintem az angolok se tudják, mi a legjobb, csak van a választás és ezzel az idegengyűlölködő szöveggel nyernek választókat. Egyébként meg megy majd minden a szokásos mederben, érzem, ugyanis elég jól mozog már ismét a munkaerő-piac. A brixtoni job centerben (az állami munkaközvetítő iroda) a sorokat nem kelet-európai arcok hosszabbítják.

A 2004 és 2007 között az országba érkező kelet-európai bevándorló  munkaerő eloszlását mutatja a térkép. Itt jönnek a londoni adatok –

Még további kutakodásom eredménye a következő statisztika, amely azt mutatja be, hogy mely országokból érkeznek  a legtöbben. Mi az EUA8-as kategóriában vagyunk a terminológia szerint.

Itt megint a nettó sáv az érdekes (világoskék oszlop), amely szerint a kelet-európaiak száma egy kicsivel százezer alatt van, míg a másik nagy csoport a volt brit gyarmatokról érkezők száma, amely egy kicsivel százezer felett van. Nos hát, elásott kutya, ők vajon szerepelnek-e a választási kampányban, vagy csak a segélyeknél konkurencia? Kicsit cinikus kérdésem persze költői. A volt brit gyarmatok kifejezés ebben az esetben az 1945 utáni gyarmatokat foglalja magába, a szegény afrikai és ázsiai országokat pontosabban. Nigéria, Bangladesh.

Apróbb mellékszál, a britek nem hagyták abba a gyarmatosítást, a nettó brit kivándorlás egészen nagy szám, az első oszlop mutatja. Vicces lenne persze eyt gyarmatosításnak nevezni, ámbár lehet, hogy a brit nyugdíjasok megszállják dél-európát? Ahham, gondoljunk csak bele, miből virágzik Nyugat-Magyarország…

Az ángliusföldi vidám építészet remekeiből

Brixton közepén van egy park, amely a téli hónapokban jelentős ráncfel-varráson esett át, új díszburkolat, új világítás, új aszfalt és forgalmi rend. No és persze új fű került oda, ahol a régi már nem bírta a kiképzést. Van szökőkút is, zenés csinnad-rattával nyitották meg március elején. Egyszer egy szép napon, amikor már majdnem meleg napsugarak szaladtak le az égből, hazafelé menet elsétáltam a térre, megnézni, milyen a közepében lenni. Eddig csak a pult mögül állva nézegettem a sarkát, vagy éppen a buszon közlekedve suhantam el mellette. Nem rossz, mondtam, sok pad van, sok fű. És ekkor láttam meg a legújabb fákat. Fém törzs, fém levelek, modern szobor. Hát. Én inkább ültettem volna valami régebbi stílusút. Mondjuk egy platánfát. Ez az új tartós is, meg művészi is, de hiányzik belőle az, amit a fák attribútumának mondunk, az állandó jelző, az árnyéka és a madárcsicsergés.

A tavasz 17 pillanata – kettő egyszerre meg még egy

Brixton Hill, egy lakótelep-szerű épület-csoport a főút mentén. A buszból szoktam látni a házkockákat, a sárgásbarna téglákat, az egyforma ablakokat és sehol egy kiugró dísz, sehol egy monotonitást megtörő ív. Nem is csodálkozom a kerítésre kerölt feliraton, “Miért én?” – tán az Úrnak sincs sok esélye innen kiválasztani valakit, hiszen minden olyan egyforma… Az a szerencse, hogy Londonban nincsenek amolyan igazi, magyarországi mértékekkel számított “igazi” lakótelepek. Nincsenek panelházak nagy mezőségeken, nincsenek panelemeletek hegyekben és a hátukban sem. Van néhány valóban panelból felhúzott magasház, de azt hiszem, ezek inkább csak valami építészeti hurgyaságok, a fene nagy liberalizmus szellemében. Legyen ilyen is, ha már Londonban minden van.

A második képben nem a ház ferde, hanem a busz, amelyen ültem éppen. A gyümölcsfák virágoznak ezerrel, az erkélyek gömbölyödnek és a Christchurch House nevű szép tömbház is csak van a nagy tavaszi szélben. Figyelgetem az ablakokat, jellegzetesen angol dolgok ezek, semmi szigetelés, semmi függöny. Este látni lehet az összes család belső magánéletét. Furcsa dolog, nagy magyar szemmel szoknom kell még mindig, egy év után is ezt, hogy nincsen elsötétítés, mindenki nyugodtan csinálja az ablak mögött azt, amit szokott, mert tudja, hogy a kutya se kíváncsi rá. Magyarországon még a kutya is kíváncsi, ott azt kívánjuk, hogy bárcsak maradhatna rejtett falusi titkainkból egy kicsit több… nos hát, ez meg a másik véglet.

Képzőművészet és képdömping

Eljött a várva várt szabadnap és akkor fel a gyűjtőszemüveg és irány a város. Két hete valahol láttunk egy Andy Warhol kiállításról hirdetést, bele is vettük a hamari terveinkbe. A múlt héten egy hirtelen közbejött túlórás munkanap miatt ezen a héten tudtuk megnézni. Andy Warhol: Portrék. Egy kis szelet a művész munkásságából, fényképek poszterizálva, átfestve és némafilmek egy-egy arcról, amolyan gesztus-tesztek. Nem volt túl sok kép a galériában (magán képgaléria és műkereskedés tulajdonképpen), nyolc az utcaszinten, hét a pincében és egy video-projektor. Némi magyarázat papíron és volt pár nagy alakú művészeti szakkönyv a kirakat párkányán, szabadon lapozgathattuk, bennük megnézhettük Andy Warhol képi munkásságát. Saját képek következnek és egy kis fordítás a kiállításhoz kapott leírásból.

Az itt eltöltött óra után mentünk tovább. Londonnak ez a negyede egy igazi galéria-oázis, a Ritz szálló mögötti pár utcáról van szó, a központ a Jermyn Street, ahol a nagyon arisztokratikus vagy még annál is kékverűbb ruházati és életviteli boltok laknak, némelyik több száz éve.

MadárAndi be is csöngetett a következő galériába, ahol érdekesnek tűnő kék képek lógtak a falon. Keith Garet az alkotó, a Chris Beetle Gallery a lelőhely. Meglepetésképpen volt a pinceszinten egy átjáró, amelyen a szomszéd boltba tudtunk menni, ott meg egy éppen 90 éves karikaturista születésnapját ünnepelték a falak, rogyásig lógtak a karikatúrák és mind nagyon jó volt. Speciális macskafigurák, kedves alkotó és nagyon angol humor. Elhoztam a meghívó papírját, azon ott a jó hír, a galéria honlapján is megtalálhatóak a képek, tehát be tudom mutatni mindenki szórakozására.

Itt többet időztünk, megszemlélve a roppant elfoglalt és rosszul (rongyosan) öltözött galéria-személyzet áldozatosan sznob hozzadott mosolyát is, valamint találtunk szép bronz szobrokat is, csak úgy szétpakolva mindenfelé, néhol a sarokba vagy lépcsőszélre elhajítva (többszáz kilós hajítás ez persze, műhanyagul sarokba biggyesztés), vidáman játszó gyerekeket ábrázoltak, akár az otthonomban is elképzelhetnék egyet-egyet, akár.

Kellett már kávézni és enni némi édességet, Café Nero, utána esett kicsit az eső és menjünk még valahová! kívánságunk teljesítése miatt visszasétáltunk a Royal Academy of Art épületébe, láttuk a nagyon hosszan kígyózó sort a Van Gogh kiállításhoz, de mi csak besétáltunk, első utunk a toalet, utána meg megnéztük a maradék ingyen kiállítások közül a régi Londont bemutató lépcsőmögötti fényképkiállítást. Aztán jöttek a biztonsági őrök, hogy be kell csukniuk a kapukat.

Séta, céltalan séta, vagyis inkább séta az alkonyi fényekkel teli boltos utcácskákban, az éppen záró üzletek között és az eső hol zuhanyozott minket, hol csak úgy csepergett. Beugrottunk egy templomba is, hátha benézhetünk, de éppen készülődtek egy esti programjukra, úgyhogy most nem néztünk kereszteket. Hanem inkább tallóztunk a kapuboltban felállított asztalon, ingyen künyvek, némi adományért cserébe. Pennifelajánlás után egy gazdasági, egy építészeti és egy botanikai téma lett az enyém. Itthon alaposan szemrevételeztem, a gazdasági az tkp egy konzervatív képviselőjelölt politikai programja, az építészeti az valami tanulmány, a botanikai meg ausztráliai őshonos növényeket mutat be a gyógyászati hatásukkal egyetemben. Mindegy, ajándék szókincsnek ne nézd a szótárját. Beléjük is firkálhatok akár. Az építészetisnek az a címe, hogy milyen a boldog építészet, és  megláttam benne a Parlamentünk képét. Kicsit vihogtam csak a buszon…

Na aztán eléggé este lett és hazajöttünk. Most még elrohanok a városba egy telefon-előfizetési tranzakciót elintézni, aztán pótolom a linkeket és a fényképeimet. Nem utolsósorban takarítás, lakásrend-felülvizsgálat. Következik. Kötelező.

KÉPEK itt.

A tavasz 17 pillanata

Green Park, London.

Szombaton egyszercsak mászkálás közben

betévedtem a belváros kellős közepébe. Na jó, erőst kellett buszozni ahhoz, hogy a belvárosba jussak, de ott már csak kóboroltam az utcákon. A képen egy sarki ház nyomta a lepedőjét az arcomba. Nem Velence, de a szürke égbolton jó kis kékítő.Az volt a szerencse, hogy nem messze a háztól találtam egy térbeli térképet, amelyről leolvashattam a kulcsszót: Bloomsbury. Na mindjárt jött is Virginia Woolf az emlékezetembe meg a terves füzetkébe, illene már megnézni a házát, biztosan van ott valami eredeti attrakció. Vagy legalább a környékén. Itt van valahol a Russel Square környékén.

A Mindentlehet Ország

Pár napja a hölgyemény előttem ül a buszon. Kicsit szürke, kicsit vizes hétköznap volt.

Oxford Circus

A tavasz 17 pillanata

Közlekedési Vállalat Művészet

Politikamentes bejegyzés ez.
A Piccadilly metrómegállóban kaptuk el ezeket a plakátokat egy hete, iPhone minőség, de talán egyszer megcsinálom rendes géppel is a képeket, egyelőre itt megvannak, hátha nem cserélik le őket olyan gyorsan – mint sok más mindent a városban. Úgy tapasztalom, van sebessége ennek a városnak, valahol a kapkodó ringlispíl és a tornádó előtti tízperc közé lehet betenni a hangyabolyba. Lánglelkű költői kép, az álmos nyárvégi por – el kell ettől szakadnom, az már a múlt és nem jön többé vissza. Vagy én nem megyek oda egy ideig.
Nagyon sokszor érzem ezt a pörgést és azt a kényszert is, hogy dokumentáljak valamit belőle, hogy egy nyomot hagyjon legalább, amin a lassulásos korszakaimban kicsit tudjak elmélkedni. Illetve arra is jók, hogy megértsem, mi van körülöttem. Nagyon sok minden jóság, van amit ugyan elsőre bántásnak érzek (erőszakosság, nyomulás, durvaság), de ha túl teszem magam rajtuk, minden egyes esetben rá kell jöjjek, tanulok belőlük. Ide kell változnom, most itt élek.
No.
A képek a közlekedési vállalat logoját csavarják meg egy kicsit, művészeti fűszerezéssel.

Apróság

Egy kicsit késve fogom a keleti híreket, csak most olvastam a magyar neten, hogy micsoda megjegyzések kerültek elő a nemzetközi nőnap alkalmából. A komcsizás nem lep meg, csak a hangereje és hát a stílus. Az elszomorít, meg is fogadtam, hogy még lassabban fogom olvasni az általános híreket. Csak a barátaim dolgaira vagyok kíváncsi.
Itt Londonban virágos volt ez a nap, volt sok Sale is, megy már az Anyák Napi kampány is ezerrel, így mi nők el vagyunk kényeztetve. Mondjuk ez se véletlen, a családi kasszakulcs rendszerint a nők kezében van.
Egyébként ez az egész kis idill pont egyszerre van a Nemzetközösség Napjával, úgyhogy a politikai kardcsörgetés inkább errefelé volt zajos. Politikusok jönnek-mennek, királyi családok integetnek, a nép, az istenáldotta nép meg csak shoppingol önfeledten. Heti egy hír jön afganisztáni elesett katonákról, ez is rendszeres, aztán a védőszentek jönnek, a szezon vége meg a tavasz. Itt is választások lesznek.

Vizet áraszt

Egészen élvezem azt, hogy már hat körül világosodik és ha megyek a szokásos reggel hetes műszakomra, már lehet olvasni a megállóban. Már ha nem esik… Mert tegnap és előtte fútt a szél rendesen, ma meg már itt az égi víz… Általános tehát a dal mindenfelé a világban, kár, hogy a második fele is, csak itt az még hangsúlyosabb. És durvábban szól és csak egyszeri alkalomra.
Van egy kollégám, Bangladesh a szülőhazája, minden hazai szokását hozta magával Londonba, no meg a feleségét is, vallásostul. És bukik a nagy mellekre. Nekem sajnos, mert egyszerűen nem bírom lerázni, az első munkanapom óta nyaggat azzal, hogy most már ideje dugnunk. Mert hogy ha én már ennyi idős vagyok és nincsen férjem, akkor az azt vonja maga után, hogy szexelhet velem akárki férfiember, nem kell házassági ajánlatot tennie. Magyarán szabad a préda. Na bumm. Még a végén visszasírom a Sárgát?!

“áá, ilyen nincs!”

Teljes mértékben osztom azt a véleményt, miszerint a légkalapács a világ legjobb hangszere. Igen, igen. Útfelújítás. A mi utcánkban. Hehhe, emlékszem még élénken a nemrég augusztusi pesti élményre, a Rottenbiller utcai munkálatokról. Kegyetlen nyár volt az.
Itt kiraktak egy táblát szombaton, hogy hétfőtől egy hétig senki ne parkoljon padkán. Hétfő reggel fél kilenckor az utca végén találkoztunk egy szabályos birodalmi lépegetővel (aszfaltfelszedő lánctalpas gépezet), este amikor kacsáztam haza, már az egész utca fel volt marva, kiskavicsig.
Tegnap kedd este volt, az egyharmad úttest készen van. Ma szerda van, az utcánk másik végére megyek el most, megnézem, a fiúk hol tartanak. Szerintem szombatra fent lesznek a csíkok is, a festett jelek, és kész. És csak szakaszosan lehet hallani a gépek zaját. Este, amikor elmennek haza a legények, lesöpörve, pöpecül elkerítve hagyják ott a munkaterületet, egy-két műanyag zsák szálldos a szélben, oszt ennyi a kosz-káosz az utcában.
Egy hete a főút alsó részén csinálták ugyanezt, ahol a buszok is járnak, átlag tízpercenként. Meg a nagy autóforgalom. Egy hét volt, most sima az út és mennek tovább.

királyi magasságos angol

A napokban Alan Bennett The Uncommon Reader című könyvét olvasom, nemrég láttam a The Queen (A királynő, Helen Mirren tényleg jó benne) című filmet, a királynő arcának jobbik fele meg minden nap a szemem előtt van, szóval ez a nő most nagyon benne van az életemben. Valahol az a félmondat ragadt meg a fejemben, hogy az angol királynő az angol nyelv fölött is őrködik. Noháp, akkor ideje meghallgatni ahogyan beszél. Meglepődtem rendesen, mert olyan hosszú szavakat használ, hogy csak na. Itt nálunk Brixtonban a két szótagos szó már-már luxus. Ő meg.. eh, nagyon bonyolult ez nekem. A Bennett-könyv nyelve is izzasztó, magyarul A királynő olvas, de én persze angolul és tele van szenvedően bonyolultan megszerkesztett mondatokkal.
Ahogy silabizálom a szófűzést a mondatokban, kezdem a fűszereket észlelni ezen a nyelven, hogy milyen tömör és mennyire pontos helyzetekre képesek szavakat alkotni, meglepő és néha kínlódom a pontos lefordítással. Inkább csak érzem és körülírni bírnám.
Akartam keresni brixtoni angol beszédet a youtube-on, de elakadtam a királynőnél megint, most egy humoros filmecske következik. Sok minden ugyanolyan benne, mint a Királynő című filmben, nahát, ennyire erős lenne a protokoll…

Megtaláltam a brit monarchia hivatalos honlapját is, rögtön a bulvár részlegre kattogtam, az legalább alapangol, nem jogi. A legérdekesebb kis morzsák a királynőhöz kapcsolódnak, viszi magával mindenhová a zászlóját, amit Royal Standardnak hívnak, palotán, vonaton, autón, sőt még a repülőgépére is kirakják, ha a földre leszállt. Ez a zászló soha nem loboghat félárbocon, mert az nem a királynőt jelzi, hanem magát a brit birodalmat és az mindig is folytonos dolog, nem múlik el. Így gondolják ezt a britek.
A királynő meg azért van mindig papagájszínes ruhákban, mert folytonosan kiemelkedően észrevehetőnek és láthatónak kell lennie. Még az esernyője is átlátszó. Egyébként a kalapdivatban diktál, van saját lova és nem gyakorolja azt a jogát, miszerint bármire rámutathat a birodalmában és mondhatja azt, hogy az a dolog az övé. És akkor azt neki oda kéne adni. De nem mutat rá mostanában így semmire, szerencsére, hát minek is mutatna, ha már a fél világ az övé…

Nyertem egy szabadnapot

Kerge boldogságosság érzése vett rajtam erőt, amikor megpillantottam a nappaliban PNL Hullámzó Balatonját. Azon nyomban kihullott a fejemből, hogy a sütőben készülődik valamiféle ebéd, lehoztam mellé az én egyetlen áthurcolt Darvasimat (Összegyűjtött szerelmeim) és útjára engedtem az orgiát. Szén az ebéd, de kit érdekel…
Parti Nagy Lajost lakótársaim hozták magukkal, mint esszenciális magyarországi darabkát, ugye a szívkötél nem enged, én is egyetlen magyar nyelvű kötettel vágtam neki a ködnek, most ez a kettő találkozott ott a bikkfa asztal bütüjén. Jó ez, de nagyon jó.
Az ebéd az egy kicsit angol, kicsit francia, lehet itt kapni a Sainsbury’s-ben előre gyártott kajákat, ezt a quiche-t mindig párban adják 1 fontért, ha akcióznak. A francia neve alapján jó dologra gondol az ember, persze az angol ízek miatt fordítva van (ebben az országban sok minden Fordítva van). Az általam kedvencnek és ehetőnek titulált quiche-ben sajt van, fehér szósz és sonka. Hirtelen fagyasztott ebédnek megteszi. Ám annyira rácsodálkoztam a magyar kötetekre, hogy elfelejtettem a sütőt, most kissé fekete állagú a cucc, node..
Tegnap este rántott gombára támadt kedvem, ám ebben az országban hirtelen felindulásból nem lehet rántott cuccokat elkövetni, mivel zsemlemorzsát hosszas beszerző hadjárat után lehet csak kapni, tehát tervezni kell, messzi boltba menni, a sarki lengyelnél se mindig elérhető. A liszt-tojás-liszt kombináció meg a tegnapi csillagzat alatt nem volt szerencsés, jó rettenetesen megégettem. Meg is fogadtam, műszak után nem főzök, lévén türelmetlen is vagyok, fáradtan éhes és a konyha hideg. Késő estére viszkiivásra voltam hivatalos abból az alkalomból, hogy extra szabadnapot sikerült tegnap nyernem magamnak az étteremben. Egyszer kérdezték, akarok-e menni, azonnal bólintottam, lecsaptam az alkalomra, vissza ne vonják! A múlt héten 52 órát teljesítettem, erre a hétre 49 van a beosztásban, de már négy hete csak egyetlen szabadnapom van hetente. Kell a pihenés. Majd vesznek még fel embert, innentől nem az én bajom, csak az, hogy a visszerekkel nem lehet vicceskedni.
Legalább ma el tudok intézni bankban lakcímváltoztatást (január vége óta nem nagyon sikerült), internetszolgáltatónál számlareklamációt és végre normálisan neki tudok feszülni az angol szótárazási elmaradásaimnak. Már csak ez a része van hátra a nyelvtanulásomnak, azt a hiányzó százezer kifejezést kell felszednem, ami útját állja a könnyed ánglius csevegésnek.

Gyorsan egy kis Van Gogh-ot, olyan jó meleg lesz tőle

http://artblog.net/publications/2005/12/van_gogh/?page=11

Tavaszi jelek

Kulturális szabadnapi terveim

Imax mozizást terveztem az első részére a napnak. Mivel már láttam a 3D-s verziót, simán igent mondtam a meghívásra, mely a londoni Imax moziba szólt, az egyik lakótársam kíváncsi volt, de nem szeretett volna egyedül menni. Nos, hát abban maradtam, hogy a film látványvilága csodaszép, megérdemelte az Oscart érte, ennyi pénzt belerakni! A mozizás alapvető élménye változott meg általa, most már mondhatom nyugodtan, ez a film kézzelfogható. Az Imax-technikával viszont erősen gondjaim voltak, azzal a szemüveggel, amit adtak mellé, fizikai fájdalom volt megnézni a filmet. Egyrészt visszakérik a film végén és újra kiosztják a következőknek (másodrészt 13 font volt a jegy és ha ez a szemüveg került vagy háromba, akkor lehet, hogy sokat mondok – a 3D-s moziban jobb minőségű volt és elhozhattuk – harmadrészt ez csak az én személyes nyomorom, hogy melyik szemüvegből csinálok polárszűrőt a fényképezőgépemre, a filmet és a mozit nem minősíti). Szóval a szemüveg lencséje hullámosra volt gyűrve, amit az ajtóban még nem láttam, kicserélhettem volna, így meg ezzel nem lehetett tökéletesen nézni, a hupliknál homályos volt a kép, kábé tíz perc után beállt a fejfájás, a film meg közel három óra). Próbáltam csúsztatni az orromon fel és le, hogy találjak egy elviselhető pózt, de nehéz volt és jó pár részletnél inkább nem néztem semmit. Sajnálom ezt az élményt, nem kicsit bosszantott is közben, alig vártam a végét. Ezen fizikai és technikai feltételek mellett azt mondom, hogy én nem láttam olyan nagy különbséget a 3D és az Imax között, mint amennyire ezt a közvélekedés tartja. A normál mozi és a 3D között nagyobb az ugrás, mint a 3D és az Imax között. Tény, hogy az Imax-ben a vászon hatalmas nagy és így azonnal a film közepébe kerülünk, ez egy különleges élmény mindenkinek. A fiúk biztosan élvezték a csatajeleneteket, én szívem szerint visszamentem volna a vászon szélére szemlélődni, túl erőszakos így nekem bármilyen háború vagy verekedés.

Legközelebb megint megyek moziba, ahogy lesz pénzem, de most már “csak” 3D-re (olcsóbb is vagy 5 fonttal) és az Alice Csodaországban című filmre szeretnék. Az Avatarból most egy kicsit elég. (Azért a sárkányon lovaglás az még mindig le tud nyűgözni.)
Van Gogh volt a délutáni tervben, az első fizetős múzeumi kiállítás a londoni életünkben. Negyven perc körüli sorbanállás jutott a jegyekért, közepes tumultus és aztán egy csokis krémes tortaevés kávéval a kávézóban és utána a nagy durranás. Az  igazi Van Gogh és a levelei. Na most úgy érzem, éveket okosodtam négy óra alatt és még fogok is, mert hoztam haza egy kicsi katalógust. Csodaszép. Színes. Sárgák. Cédrusok. Elállt a szavam és ha visszaemlékszem akármikor a provence-i képeire, minjárt érzem a bőrömön a melegséget, a tücskök kopácsolását a búzamezők pora mellett és még a pornak is rendes nyári porszaga lesz.  Az utolsó előtti terem napsárga falai, lila dekorációja, a nyári francia táj – borzongatóan jó élmény volt köztük lenni, bárcsak tudnám valahogy visszaadni! Mintha elutaztam volna oda! Ráadásul sokat is tanultam a festőről, az életművéről, a kortársairól és a művészettörténeti alapvetésekről. Ehhe, sőt még egy szabályos könyvmollyal találkozhattam, azt írták Van Goghról, hogy szabályosan falta a könyveket. El tudom képzelni, mondjuk mustárral.

Este pedig, éhesen a kultúrlakoma után, japán gyorsétterembe mentünk, ezt nem terveztük, csak ott volt az útunkban, beszédültünk, jóllaktunk, evőpálcikával, sőt még itthonra is maradt.

Erősen fújt a hideg szél, tízre értem haza, zsongott a fejem, de kit érdekel, ha van Gogh már itthon…

Találtam egy újabb szélmalmot a város közepén

Fel kell majd derítenem hamarosan. Brixton Hill, Blenheim Gardens, Brixton Windmill.

Napfelkelés március eleji módra

Tegnap is ilyen volt, csak nem tudtam lefényképezni, mert jött a busz. Talán egy kicsivel felhősebb volt.

Egy éve vagyok Londonban

Most akkor egy leltár kell és egy évértékelő beszélés. A pálinka már elfogyott, meg ma is 10 órás a műszak, úgyhogy az ünneplést kicsinykét elhalasztom. Legkésőbb május elején meg kell tartanom, ha megkapom az állandó munkavállalási engedély-számot, akkor egy napra hátradőlök. Illetve valami világcsavargást kezdek egy hét szabival, mindjárt veszek repjegyet.
Ma már egészen világos van fél hétkor és pirkadtrózsaszínbe hajló világoskék az ég. Ha most döntést hozok, az megint egy évre szól. Azután szabad vagyok. Mellékszál, de egy telefon-előfizetés most a leghosszabb dolog az életemben. A remények most nem számítanak, vigyorgós szmájli a végére és egy nagy sóhajtós levegővétel, hajráelőre, mert beért a busz Brixtonba.

Brixton Village Market – halpiaci kiállítás

Nagyon szép nap volt a hétfő, fényes, szeles néhol és végre elkezdhettük a mászkálást, Madaras Barátném is kimászott végre a betegágyból és nekem sincsen már szörcs sehol az arcomban. Első és egyetlen szabadnapunkon egy rövid brixtoni szájtátást tartottunk a piacon. Waxokat nézegettünk, ihletet is kaptunk, aztán végül otthon egy nagy tepsit telefőztem rakott hússal – megettük, gömbölyödünk.
A kerti állatsereglet már átesett a megfigyelésen és a meghatározáson, most akkor már felismerem az örvös galambot is – aki vagy ami egy nagy kövér szürke tollas állat és himbálózik a fa ágán fel és le, de van a nyakán egy szalag tollból. Eddig nem tudtam, milyen fajta madár, én csak azt saccolgattam, érdemes-e megfogni, van-e akkora tepsink, vagy egyáltalán megkopasztva kiadós egy állat e.
Meg a feketerigónk. Minden reggel püntyörög egy kicsit a kis fán a kertben, amikor felkelek és kisaccolok az ablakon a felöltözés rétegei miatt, mindig ott van. Majdnemhogy mindjárt beszélgetésbe fogunk elegyedni. Tudom, nem véletlen.
A cinege meg a vörösbegy apró fűtartozék lassacskán, minden kiszórt kenyérvéget felszednek. Meg a mókusok. Meg a kövér szomszédmacskája.
A rókák kint az utcán pofátlan ragadozók, és ráadásul műszaki kiképzést kaptak géntechnikailag, ugyanis akármilyen bonyolult kukát tesznek az utcára, ezek a jószágok simán képesek kikukázni belőlük az élelmiszermaradékot. Mint a hiénák, szinte. Nem szimpatizálok velük, ráadásul a téli bundájuk a koszosszürke és az ótvarbarna között egyáltalán nem aranyos. A rajzfilmbeli vukok egy vicc.
A szarkák legalább elegáns fekete-fehérben járnak. A piacon meg láttunk egy sor aranyhalat. Kövéret, persze, meg rózsaszínűt és volt rendesen olajszag is a környéken.

Más egyéb nem történt. Hamar vége lett a hétfőnek. Kedd hosszú munkanap volt. Még öt ilyen jön.

Jo kis tavasz van, ha nem esik

Persze ott, ahol nem sut a nap, ott meg csipked a hideg.