Rég volt már Tetszik – Nem Tetszik Rovat

Attól tartok, hogy a mostani téli borongós szürke napokban inkább a Nem Tetszik rovat telne fel halszálkás felsorolással, a Tetszik mintha téli álmot aludna Londonban. Vagyis inkább a londoni angolok aludnának téli álmot, kevesebbet látok belőlük idén. Az is lehet, hogy csak a brixtoni feketék vannak jobban benne a napjaimban. Magam sem tudom igazán, sokszor úgy jövök haza tőlük, hogy Don Quijote csak játszott a malmokkal, nekem nagyobbak és kitartóbbak jutottak.

Ismét érzem azt, hogy háziállatom lett egy használt papagáj, aki mindennap ugyanazt elmondja a munkahelyén és minden következő nap kezdheti elölről. Amikor először dolgoztam a Bohócnak, pontosan ugyanez volt a helyzet. Nem tudom, az életem melyik részének kell fejlődnie, de most másodszor is pontosan ugyanazt érzem, mint kilenc évvel ezelőtt – nincs ennek semmi értelme, semmi másról nem szól, csak a pénzkötegekről. Vagy ez azt jelenti, hogy még mindig nem jöttem rá, minek csinálom ezt – és majd egyszer harmadszor is leszek mekis? Hangulatomtól függően erre kétféle választ szoktam adni. Jókedvben legyintek, máskor meg lófaxokat emlegetek. Valamint folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy nagyon számít az a pénzköteg, amelyet ezért a munkáért minden második csütörtökön felmarkolok. Különben minden második vendégem fejébe húznám a műanyag tálcát.

Mai alakítás:

Én: Ez a menü elvitelre lesz, vagy itt elfogyasztja?

Vendég: Nem.

Én – tagoltabban, még tagoltabban és lassabban: Itt fogja megenni, vagy csomagoljam be zacskóba?

Vendég: Igen.

Szemforgatás. Oké, akkor becsomagolom és rárakom a tálcára a pakkot, vigye ahová akarja. 1 perc múlva kész a menü, púpos a tálca.

Vendég: Én itt akarom megenni, nem viszem el.

Én: Kösz. Jó étvágyat.

Három perc múlva jön a következő:

É: Milyen üdítőt kérsz?

V: Igen.

É: De melyiket, kólát, fantát, szprájtot?

V: Nem.

****

Az oké, hogy rettenetes akcentusom van, de azon, hogy “fanta” mit nem lehet érteni?! Mert hogy a sweet curry még nem megy nekem helyesen és mindig kiröhögnek, az oké, de a sprite már megy és a lemonade is! A fanta viszont fanta mindenhogy. Ehh, zombik ezek rendesen.

****

Naponta 200-250 vendégem van, a reggeliben fél tízig több az angolangol (ezt a kifejezést szoktuk használni a fehér és európai fejű származékokra, akik azt a híres cookney angolt és az egyéb borzasztó tájszólásait beszélik, mint például skót és welszi, nem utolsó sorban a croydoni délséges borzasztót), velük nincs is semmi probléma, simán vágjuk egymás nyelvét. A korosabbak például roppant udvariasak és mindig megismétlik, ha valamit nem jól hangsúlyoztam vagy rossz hangot mondtam. A végén roppant mosolygásokkal és thankyouzások közepette válunk el. Azt hiszem, ez a momentum a Tetszik rovatba kerül.

Fél tízkor aztán vége a reggelinek és jön a bevásárló horda és az unatkozó kismamák a tanksereggel (kétkilós bébi egy négy köbméteres babakocsiban – az angol sorképző elv felborul a kasszasor előtt, a térfoglalás miatt, és egy talicska aprómajom banánra ugró alakulatára változik át mindenki, a hangerőt ne tessék elfelejteni, ugyanis az magas). Exponenciális ütemben fáradok.