Házbéli ügyek

Szombaton mondtam a főbérlőnek, hogy szeretnék elköltözni máshová, megkérdezte hogy letelt-e a 60 napom, letelt. Mondja, jó. Aztán elment. Örültem, hogy vita és véleményezés, kérdezősködés nélkült ment az egész.

Tegnap kiderült, hogy a ház bérletét a jövő hónapra már nem újítja meg, vasárnap a többiek átmennek egy másik helyre, ami friss szagú, jó állapotú és kisebb. Hét személyes csak, ez szintén egy nagy előny. Este el is mentek a fiúk megszemlézni a terepet, tetszik nekik (rend van, tisztaság, ihajja) és azóta mindenki a szobaválasztás-rendezkedés lázában ég. Kérdezgetik tőlem is, hogy hát én akkor hová megyek. Mesélem a június közepi dolgokat, ennyi. A közbülső két hétről viszont nem tudok semmit, erősen remélem, hogy normális hely lesz arra a tizennégy napra, bár a főbérlő még nem mondott erről semmit. Legkésőbb szombaton szólnia kell.

Viszont ami aggaszt, az a posta és a várt levelek. Az útlevelem még a Home Office-ban van, ha szombat reggelig nem jön meg, akkor gáz lesz. Átirányítani talán még nem késő, próba-szerencse alapon megoldom. Az összes fontos helyen cserélni kell a címet, érdekes lesz. Még jó, hogy van egy listám a fekete noteszban, hogy hová adtam meg ezt a Sydenham road-os címet és fontos. Bank, ügynökségek, etc.

Itt a régi házban már annyira le van lakva az infrastruktúra… és a társaság is eléggé vegyes… habár jó helyen van a központban… jobb lenne egy melegebb hely… milyen lesz vajon az újban a konyha, az ágy, a fürdő… megannyi félbevágott kérdés kering a fejemben, de hát “Don’t worry” szokta volt mondani mindig Magda a mekiben, hát akkor jó, nem aggódok. Korábban ez úgyse az én reszortom volt, talán most se kellene csinálni. Hát jó, akkor most cucc-redukálásba fogok és lomtalanítom a vagyonomat ismét, de most nem kell már a 20 kilós határt tartani, ez már pozitív fejlemény.

((Azt nem tudom, hogy bunkóság-e a többiekkel szemben, hogy nem megyek el gázkártyát feltölteni, tegnap este óta nincs melegvíz-fűtés, csak mert egyrészt nincs szabad pénzem, fogalmam sincs, meddig fogjuk a pénzt arról elhasználni, beszámítja-e a főbérlő most a lakbérbe vagy már utolsó mindenmindegy állapot van, másrészt meg nem is szeretjük egymást annyira, hogy szívességeket tegyek. Ők nem állhatják a kövér embereket, egyikük meg is mondta, aztán voltak még beszólások-amit-nem-voltam-hajlandó-hallani a takarításra és mosogatásra, ó, ez egészen érdekes dolog. Vajon miért feltételezik, hogy minden nő imád takarítani és úgy veszi, hogy az szükséges része a napi létezésének. Nekem például nincsen ilyen részem és hobbim. Van itt pár hangoskodó alak, aki kezéből csak úgy kiesik a koszosedény-koszoseszköz a pultra, lehullik a hagymahéj a padlóra, asztalon marad a szaftostányér és (a mellékes helyiségeket említeni sem szabad) ha esetleg arrébb tesznek egy újságot az asztalon, máris jön a zsolozsma, hogy “én takarítok itt, bezzeg más nem, ezt is nekem kell megcsinálni”. – Tudom, hogy az ilyen mindig célzott irányú és egy fura játszma része. Először még féltem is, hogy nyílt vita lesz, de azt nem merte senki kockáztatni. Kínos pontossággal elmosom magam után a vackokat és rendben tartom a hűtőpolcomat, a többire viszont nem vagyok hajlandó. Nekem nincsen ilyen napi létezésem itt. Sokat vacakoltam rajta, hogy megéri-e ez a bunkóskodás, de sehogyse vitt rá a hajlandóság, hogy közösségi életem legyen itt, mostanában erősen vigyázok a csereértékekre. Érzelmi alapokon meg csak akkor tudok működni, ha kicsit is biztonságot érzek és eddig minden eseményből azt következett, hogy csak magamra számíthatok, rájuk nem; aki jó fej volt, az már elment és jobb, hogy nem eveztünk mélyebb vizekre, mint például magánélet-kibeszélés. (Azt hiszem, az ilyen helyzetekben a magánélet és a szeretteinkről való mesélgetés sebezhetőségi pontnak számít, azt pedig ki hagy szívesen látható helyen? Talán meg lehet szokni ezt is egyszer, de sejtem, ebből még bajok lesznek. Nem ebben a társaságban van a jövőm és a bizalmam.))