Túrisztgájd

Az internet csodálatos dolgaiból egy csokornyi itt most elkövetkezik. Ha a másik nyelven mondom, akkor free, download, london, tourist guide. Egy kicsit bíbelődtem a letöltéssel, másolással, azután belehallgattam, a felét persze nem értem még, de majd többszörre talán. Kipróbálom még egy nehezített verzióban is, elviszem magammal a zseblejátszóban és hallgatom a hetes buszon. Vagy a banki sorbanállásnál, mert még mindig a hungáriáda listát tudnám bővíteni az emlegetett bank onlájn dolgaival kapcsolatban. (Hát ha egy értesítési mobiltelefonszám változása miatt be kell fáradnom a bankfiókba, mert nem bírom módosítani, akkor… nincs több kérdés, köszönjük Emese, megyek el.) Vagy írjak egy saját imát itthonra, amelyben legyen az a sor, hogy ‘mindennapi dohogásainkat add meg nekünk ma…’

Blájen, a Hangulatjavító

Prófétálás
Monty Python – A biciklijavító
Anarchoszindikalista

Tudomén, ha nem szedem be a gyógyszert, mindig ez lesz, lesüllyedés a semmi mélyére és akaratelvesztés meg a jajjmárnéznisekelljen mormogás. Aztán ha beveszem, akkora pörgés jön, hogy a szélvihar adja a másikat, nosza, akkor felezzük meg a kapszulát és bízzunk a közönség segítségével elviselt időfalatban. JA nem ittam rá semmit, csak egy marék gyógynövény és a naptárból kiszaggatott napok. Szerencsére azok a tavalyiak voltak, felmerült még egy rendes hátizsák iránti igény, valamint a teljes összevisszaságból már kezd elég lenni, takarítok, porszívózok, kisavazom a szemetest és rohanásnak indulok.

Kedvenc zsebkendőcsücsök

Az elmúlt napokban kaptam rá arra, hogy össze-vissza trolizok-villamosozok-buszozok a városban és némely Szent Helyet lefényképezem. Ahová emlékek kötnek. Találtam olyan helyet, amelyet pár éve nem láttam és még éppen megtaláltam. Oppsz. Felkiáltottam magamban, talán egy fénykép még jól jöhet, de félek attól is, hogy ezzel megmásítom vagy tompítom az eredeti emléket. Mert más lesz a kép róla. Ilyenkor még a zsebpiszok is elólmosodik a zsebemben, a zsebkendő több szemvizet nem vállal már, marad egy gyenge vállrándítás és egy karcolás.
A hónap szentimentális részét látták, Kedves Nézőink, ezután következik a zsíros horkolásvers mindenkinek és aztán az esti film.

Egyelőre még fejben, de máris rácsodálkozás

Oké, persze, álnaiv vagyok. De ezt találtam és az első pillantás eléggé meglepő pillantás volt. 

Sign-up for the free travel alert service and set up personalised SMS alerts and emails warning you of Tube and DLR service delays.
Sign-up for free

Odapillantottam a lapra, éééés. Ebben a pillanatban Good Service volt az állapot. Rökönyödési faktort kell kitalálni, egytől tízig, legyen ez mondjuk egy ötös. Aztán majd finomítok. Hehh. Széles a vigyorgás. Mintha még sohasem utaztam volna külföldi város külföldi közlekedési eszközein.

Hungáriádák

Milyenélet szagú a következő két esemény? Pont olyan kettős, mint minden más. Egyik az – még – nem saját sztori, csak pont tegnap értek egymás mellé.

Megszabadulni a nagy zöldkörös banktól, hogy ne kelljen mindenféle csip-csup ügy miatt befáradni a fiókba – csakis személyesen lehet, persze soha sem megy minden elsőre hibátlanul, jajj még ez, jajj az lemarad, fizetni kell levélben érkező titkos költségeket és azok késedelmi kamatát és hogyan lesz egy hónap múlva 400 forintból 1900 forint – befizetni való, na persze hogy személyesen. A hibátlan befejezés garanciája még mindig nem megfelelő. Ezt kissé kevesebb szóval kálváriának is lehet mondani.

Megszabadulni egy kék propelleres telefoncégtől – negyedóra, ám két fura kérdés után lehet csak. Az egyik, most fizet vagy majd később utalja át az előfizetés maradékát? Mit csináljunk a bónuszösszeggel a hűségszámláján, kér feltöltőkártyát vagy inkább egy telefont? A két kérdés elhangzása után véletlenszerűen bólogattam, végül is most mondtam fel a kapcsolatomat a céggel, mert nem kell egyelőre a segítségükkel tömegkommunikálnom* és erre adnak egy telefont.

A magyar királyi posta zuglói része eddig hibátlanul teljesített, írtam is fel nekik egy piros pontot a 176 fekete mellé. Gondosan tanulmányozom az angol királyi posta szolgáltatásait, ott a hírek szerint útlevelet is lehet utaztatni, öt napon belül visszajön úgy, hogy közben intézés is történt a hivatalban. Kénytelen leszek ezt is kipróbálni, ki nyer ma alapon.

Megszabadulni a káposztalogós kábeltévésektől – egyelőre két lépés volt és három óra várakozás, bár a helyben kifizetett összes költség után még érkezett csekk elő-fizetésről márciusra.

Tehát ha a kezdésnél feltett kérdésre válaszolni akarok, akkor a milyenélet címkét egy nem túl hízelgő másikra kell cserélnem, és egy mellékszájízzel, hogy személyesen ezen aligha lehet változtatni. Még ha befáradok is a Magyarországba és várok három órát.

Oké, most apeh jön.

*a tömegkommunikáció az itt most egy erős túlzás, egy embert szoktam magamtól felhívni, azt is legfeljebb egyszer egy héten, na tömeg. Utóirat kettő, már csak a tés telefonom maradt, az meg titkos, ehhe…

See-it-yourself

Ha már a ‘csináld magad’ mozgalom (DIY: do-it-yourself) létezik, kölcsönvettem a kifejezést és szépen elkezdtem felírni, hogy mi az a sok minden, amit Londonban meg kell néznem. Korábban nem voltak ezek a dolgok listásítva ennyire, az olasz várt élmények is leginkább fejben voltak, egy-kettő kapott hangos szót, de ez most olyan, hogy felírtam inkább. Alapot csinálok, ha már egy új életről van szó. És ebben viszont alig van b-terv, csak egyetlen egy.

Nézd magad mozgalom – See it yourself:

A fal adja a másikat, ehhe, nincs is ott más, csak ez a márciusi naptár. A dolgok sorrendje csak az első kettőnél fontos, a többinél igazán nem, mindegy, mikor fog megtörténni, benne van a listában a saját régebbről jövő vágyakozás és a jóbaráti ajánlás egyaránt. Az üres helyek egyelőre kiadók, a vágyköztársaságom nyitott.

Képvicc kedvenc és 9 nap múlva aktuális

Megkerestem gyorsan a kép eredetét, reklám, hát persze!

×

Két nagyobb hivatal van még hátra (apeh, pannon), egy hátizsák-kiválasztás és a még nálam lévő mástulajdonok visszaszolgáltatása. Egy napot szánok a digitális arzenálom átszervezésére (telepítés, újratervezés), telefonszámok, címek, egyebek – amik eddig nem voltak fejben mert minek – most oda kerülnek.

×

Vészmadár-levest főztem, levágtam az utolsót is, megkopasztottam, most ott rotyog a levében, nna.

Egy régi adósságot

Egy régi adósságot kell most még gyorsan elolvasnom, irdatlan régóta tologattam e regényt a polcokon. Kár volt. Vagy talán pont most érett meg rá a helyzet. Szerencsére letehetetlen a stílusa és igazi.

“- Orádéá – mondta az egyikük, aztán a tizenöt férfi egyszerre nyúlt a tizenöt skálametrós nájlonzacskóba, és egyszerre vette elő a jegyét.

- Az Nagyvárad, a szőröstalpú édesanyátok picsáját – mondta a rendész mosolyogva, és közben bólogatott, hogy ha van jegy, akkor minden rendben.

- Ez most mire volt jó? – kérdeztem, pedig legszívesebben levertem volna a fejével a vakolatot, tégláig, csakhogy évek alatt megtanuljuk béketűrésnek hinni a gyávaságunkat.

- Úgysem értik – mondta, és még mindig vigyorgott.

- Én értem – mondtam.

- A maga jegyét nem is kérte senki – mondta és kiment, én pedig azzal nyugtattam magam, hogy majd úgyis megírom, mert amikor nem merünk ütni, olyankor hajlamosak vagyunk úgy gondolni az írásra, mint valami korbácsra vagy bikacsökre.”

“- Nekem szerencsém volt. Úgy is mondhatnám: amolyan istenélményem. Az iskolai könyvtárban véletlenül mellényúltam, és Apuleius Aranyszamara helyett Augustinus Vallomásait vettem le a polcról.

- Ez istenélménynek nem is kevés. (… )

- Ennek a Mohos Albertnek a rémtörténetét hallva azt hiszem, magán most egy jól táplált istenélmény sem segítene. Ha vizet facsarnék a vágódeszkából, valószínűleg azt mondaná: ez szép munka volt, csak kár, hogy nem vagyok szomjas.”

/Bartis Attila – A nyugalom/

×

Update. 2009. február 23.  Látta a könyv a hajnali fél hármas levegőeget, nyitva még, aztán ahogy a borító ráhajlott az utolsó lapra, már tudtam, hogy innentől más lesz a világ. Nemcsak a lelki tükrökre való rácsodálkozás miatt, hanem a megismert közelmúlt-darabkák miatt is. Nna. Elfelejteni? Hát ezt sem lehet. Feldolgozni? Másodszorra, harmadszorra, ki tudja.

Fogy az idő és nő az idő

Lassan beüt a teljes anarchia, mi marad, mi megy, állandó a szortírozás, az ötlet- és információgyűjtés, címek, helyek, dolgok, naptárak, estébé. Jajjmégeztis, jajjaztmárnem, szóval a káosz az most átvette a hatalmat. Sárga cetlis tudó listák, mint ősszel az avar, a fejemben mindjárt zavar, gyűlnek az elintézhetetlen dolgok is sorban, hihetetlen, hogy még mindig nem tudok megszabadulni a nájlongyártól, ehh (népművészeti fülesedényt emlegetek, a pénzbeli tartozásuk miatt). A magyar állami hivatalok is mint a tetű, a királyi postát emlegetni sem szabad, na még egy kör a telefontársaságoknál, pff.
Aztán a jövőre irányuló dolgok, vágyak, módok, ígéretek: gyűlnek rendesen, azt hiszem, jobban fontosodnak, mint a másikak, melyek múlnak.
Ötlet- és poénviharrá fajult spenótjóság ez a szombat, aztán majd még a visszaszámlálást is el lehetne… á, ezt nem, erre már nem marad energia… mint a gyaloggaloppban, áááá.áá.ááááá…..
Megtudtam továbbá, hogy a marseillesi tarot kártyában a Torony lap egy fontos lap és dolgok leomlását is jelentheti, eléggé vészjóslóan. Azután jelentheti még mindennek az ellenkezőjét is.

Gyorsan suhogó lapok

Olvasok, mert a napok fogynak, a lapok alig, és mindjárt elfogy az itthonra kirendelt könyvtári idő is. Az ágyam melletti kupac még mindig elég lassan építődik át saját könyvekkel, a kölcsönzött példányok csak itt vigyorognak félben.

Az eddigi napok termése, hál’Istennek, zegernyés esték vannak mostanában és ilyenkor ki az, aki kidugná az orrát… bent meg meleg és tejeskávé van…

Izgalmas. Érdekes. Két szál mint két gondolat ment végig a történeten, mindkettő kellően meghökkentő és pont ezért szokványos. A történet vége nem kevésbé meglepő – és fura. Magyarázattal vagy anélkül, Barnes öregszik és egyre nehezebb témákhoz nyúl, nem gondoltam volna, hogy egy öregedő és szingliséget vállalő nő lelkébe bújik bele.. hm.. még most sem tudom, honnan vette ezeket a gondolatokat. Az alapszál, a másolat győzelme az eredeti felett – igencsak vicces, bár úgy ír róla, hogy egy szavát se hisszük elsőre, mégis ezt látjuk a tévében. Voltak benne részek, ahol nehezen lehet haladni, ott én is elmocsarasodtam egy kicsit.

számomra végeérhetetlen locsogás volt, sokszor félujjnyit is lapoztam előre, a történet és a szereplők még mindig ugyanott topogtak, bizonyára unalmas munka lehet a pszichoanalizátoré ott a fotelban, pont olyan ez, mint a beszélő hangé a fejünkben, sose nyugszik és sose jut sehová, befejeztem én is, most előbb, mint ahogy elfogyott a papír, elég már…

Sejtelmes, egyszerű, feszült, fényes, bonyolult, nyugodt – minden olyan, mintha egy Bergman-filmet néznénk és most már értenénk is, mi zajlik a filmen belül és mögött és közben. Ebben Bergman ember, aki az alkotáshoz gyötri magát és környezetét, aztán… a vége elárulása titok, de persze a filmrajongók úgyis tudják. Olvasás közben mintha kamerák lennénk, beláthatunk nemcsak helyekre, hanem helyzetekbe és lelkekbe is talán. Élmény volt olvasni.

“Hát, lehet, hogy nem tudom, hová megyek, gondolta Brittany, de egye fene… abból nem lehet baj, ha gyorsabban érek oda. Felszállt,  k örülnézett, hogy hátul vagy elöl üljön le, végül közvetlenül a sofőr mögé ült.”

Csaka Muffin – Saga

Wingmaster ebédidején túl… akkor lássuk a Csütörtöki Nagy Túrós kalandot!

Valahol egy réges-régi galaxisban… nálunk mindig így kezdődik. Jobbra a mosogató, oda már az optika sem fért be. Lent itt meg a hozzávalók, amikor még nem voltak benne.

Itt már benne vannak, plusz a kockatúró, az informatikusok szeretni fogják.
Igen, az internetről letöltött receptekkel általában az a baj, hogy nehéz megbízhatót találni közöttük pontos összetételre, a khm, konyhaszűz delikvensek legtöbbször pórul járnak. Mivel a muffsütés nálam is egy új terület, így aztán a nagybátorságot kellett nagykanállal adagolni. Persze a nagy lendületben az egész adag túró a tálba borult, naná, hogy a duplája a leíráshoz képest. Amikor már láncfűrésszel lehetett csak keverni, rágondoltam, megkettőzöm hát a mennyiséget a többiből és akkor úgy majd jó lesz. Aham. És akkor meg a tál lett kicsi.
A zújhelyi sütkérezések közepette annyira beleszerettem a reszelt fekete csokiba, ami megmákosodik szépen a muffinban sütéskor, hogy most sem maradhatott ki. Hiába túrós a recept… Hát jó, elég már a kavarásból, elő a formát és irány a sütő! A sütési időt mindig olyan nagyonsehogy adják meg a receptekben, a minike rutinomból a múlt hétről azért már annyit kamatoztattam, hogy kétszerezem a perceket és figyelem a sütőbeli eseményeket. És lőn, színre is, állagra is jó lett, szét sem vált és szét sem sült. Nade.
Lett fogókája. Éppen egy telefonos megbeszélés közepében voltam, amikor megpillantottam, hogy a bigyók mind sapkásodtak a formában, és mindegyiknek jobbra dőlt a csákója. Barátosnéi megjegyzés alapján mert én ilyen sedre vagyok, de különben neki is szokott olyan lenni. Hmm. Ez igaz. Meg az is, hogy a sütőajtót rendesen be kell nyomni a helyére, mert különben huzat lesz a légkeverés közben. Ehhe. Na lám csak, ilyen lett a premier.  Ízre még jobb. És most gyorsan küldök egy-két érintettnek ebből a képből egyet levélben, hogy hadd legyen kellemes ebédutánjuk. Illetve szánom ezt vacsora előtti ijesztgetésnek.

Előkészületi készülődés

Az első mai megtalálmányom – fél óráig kurkásztam a kartonokat, mire előkerült – eme könyvecske, gyors tanulmányozásra ítéltem. Kiindulópontként. Aztán majd közvéleménykutatok, hogy melyik az az Egyetlen, amely útikönyv, leírás vagy térkép eljöhet velem oda Ki.
Továbbá folyamatban van a devizaárfolyamok böngészése. Hogy majd egyszercsak talán lesz egy fél napos lefelé menet a forint-font viszonylatban.
Valamint a VisitBritain.com böngészése.

××× Update1 (nemnorbi, nopara)

Most itt van a kiválasztott három és majd egy eljöhet velem, plusz egy alapos térkép, talán mert ragaszkodom a papírlepedő alapú gps rendszerhez, wi-fi ide vagy kütyü oda.

××× Update2 (majdnemvégleges változat)
London Street Atlas, ez a vastag könyv, tékép, utcanévlista az első fix lakója a hátizsáknak. Többen mondták, hogy alapvető. Itthon egyébként közel ezer forinttal drágább könyvesboltból beszerezni, szerencsémre tudok lízingelni egy baráti példányt most.

××× Update3 mégis jön egy bellondoni térkép

Csaka Muffin

Tisztára olyan a helyzet, mint a repdalokban, monoton megmondás és semmi dallam, szótagos ismétlések és hö a végén. Merthogy most olyan a konyhánk, hogy van benne légkeveréses sütő. Hely az nincs sok, de a sütő az jó, jó nagy. Továbbá hosszú hónapokkal ezelőtt gazdája lettem egy rózsaszínű teflonnájlon anyagú sütőnek, amelyben van hét lyuk. Ehhe, mint a sárkány, csak ez lent van.
Tisztára olyan a kiinduló helyzet, mint a színpadi pisztoly… szóba került, el kell hát sülnie… meg kell hát sülnie annak a hétnek… az egystálételes szakácskönyvben találunk is viszonylag érthető elméleti leírást ehhez a – gyakorlatilag rém egyszerű – keveréshez, kihagyjuk belőle a banánt, teszünk helyette cseresznyekompótot, kihagyjuk belőle a habot, teszünk helyette reszelt fekete csokit és harminc perc múlva jobb, mint az eredeti.
Naná, hogy tisztára az a helyzet, hogy kell további hetet is sütni.
A tegnapi gyereknézéshez vittem almás ízű csokis muffint. Jobb íze volt, mint kinézete – ez gyakorlandó feladat.
A tegnapi rákérdezés, amikor a ‘milyen muffint szeretsz’ kérdésre nem volt elfogadható a ‘mert milyen van’ viszontkérdés, tehát színvallás következett, a rákérdezés eredménye túrós lett.
Ma este akkor sütés, tisztára olyan a konyha, mint egy köcsögkirakat, mindenhol edények (1.5 négyzetméter) és hozzávalók. Holnap premier.
Csaka muffin sül a sütőben, állandó ismétlés, kell még egy 10-es kulcs a mosógép dobrögzítő csavarjai ellen, kell még egy offline londontérkép, meg egy alapos rendrakás a göncök között, nem találom a britféle dugaszt a konnektorokhoz.

MMME azaz 11111

egy március eleji napon, egy táskával, egy… naháp… most már mind egy…

Rágógumival ragasztott papírfecnik

Douglas Coupland – A rágógumitolvaj

részletek, ahogy kis címkékre kerültek olvasás közben, nem nélkülözhető virtuális szamárfülek

“Most menjünk vissza még távolabb az időben, mielőtt az emberek elnevezték a négy évszakot. Akkoriban az ember egész életében ilyeneket mondhatott: “A mindenit, hideg van… a hideg általában egy huzamosabb jó időt követ… és ha az emlékezetem nem csal, még százszor alszunk, azután megint melegedik.” Az emberek beleőrülhettek, hogy nem tudták biztosan, meddig tart a hideg meg a meleg rész… annyira beleőrültek, hogy kénytelenek voltak felhúzni a Stonehenge-et, mert csak így lehettek biztosak. A régészek még most se értik, hogy a barlanglakók miért vonszolták át azokat az óriási köveket fél Anglián – hé, ne már! Tökre kiborította őket, hogy nem tudták, milyen évszak van.”

*

“Így hát, Kyle, kérem, meséljen azokról a könyvekről, amelyek a személyiségét és az életét formálták.
– Hát..
Kyle beszélni kezdett, Steve pedig nagyon igyekezett tettetni, hogy odafigyel. (…) Kyle éppen ott tartott:
– Attól tartok, azt kell mondanom, hogy nem tudok hinni a jövőben, a múltat meg leginkább kínosnak tartom. Általában véve nem bízom az emberekben. Nagyon-nagyon kevés dologban lehet hinni, én csak pár dédelgetett könyvben tudtam hinni, pár olyan embertől, akik szerintem az életet rövidnek, szörnyűnek és kegyetlennek tartották, ahogy én magam is. Szerintem Truman Capote Meghallgatott imák-ja jól dokumentálja ezt a szenzibilitást, amely különböző rég eltűnt, szinte mitikusan kiváltságos csoportokra volt jellemző. Szeretem Joan Didiont, főleg a Betlehembe cammogós könyvét meg a A fehér album-ot, és Kurt Vonnegutot, akinek minden munkája az élet nyomorúságos voltának testamentuma, néha egy-egy napsugárral, hogy oldja a hangulatot. (…)
– Azt hiszem, azokat a műveket szeretem, amelyek a modernizmus előre nem látható válságait vizsgálják. Sherwood Anderson Winesburg, Ohió-ja például a vidéki és az ipari élet összeütközését ábrázolja a huszadik század elején. Bret Ellis Nullánál is kevesebb-je a szekuláris középosztálybeli értékek lerohadását beszéli el a digitális kor előtti Kaliforniában. Chuck Palahniuk Harcosok klubja briliáns támadás a fogyasztói kultúra ellen, és minden, amit J.G. Ballard írt, újragondoltatja velünk világunk menetét… főleg a Karambol, amitől megfordult a fejemben, hogy a világunk jövője talán az, ha olyan gyerekeket nemzünk, akik annyira elmutálódnak a mi jelenlegi állapotunktól, hogy minden, amit túlélési eszközként tudnánk nekik ajánlani, az bizarr és értelmetlen. (…)
– Őszintén szólva én bármit elolvasok, még az apró betűs figyelmeztetést is a gyógyszeres dobozokon… szeretem nézni a vonalkódokat, és azt hinni, hogy a vastagságuk alapján meg tudom mondani, melyik vonal melyik számot jelképezi.
– Vonalkód? – hökkent meg Glória.
Kyle folytatta: – Szerintem a világon minden olvasónak olyan egyedi a kedvenckönyv-listája, akár az ujjlenyomata. Nekem mindig gyanúsak azok a fiatalok, akik a „ki a kedvenc íród?” kérdésre Henry James vagy más halott írót neveznek meg. Ez olyan, mintha arra a kérdésre, ki a kedvenc zenészed, azt felelnék, Vivaldi. Lehet bízni az ilyen emberben? Véleményem szerint ahogy az ember öregszik, úgy tendál a klasszikusok felé, de azok akkor sem adják meg azt a reményteli színezetet a világnak, amit a kedvenc könyv.
Steve az asztalra nézett, és látta, hogy egy moszkitószerű rovar száll le a Scotch-üveg szájára.
– Tudja, Steve – mondta Kyle –, én komolyan azt kívánom, hogy az emberek őszintén felelnének, amikor megkérdezik tőlük, milyen könyv volt rájuk hatással. Szerintem az őszinteség hiánya erre a kérdésre az irodalmi világ szégyene. Hadd kérdezzem hát meg, magának milyen könyvek jelentettek fényt a sötétben?”

*
“Azt kérdezted, hogy vagyok. A válasz, hogy nem túl fényesen, de jobb nem belemenni. Igazából örülök, hogy kiszabadultam a Staplesből, és múlt héten volt egy klassz délutánom Zoe-val, korcsolyáztunk a tavon fent a Fajd-hegyen. Igazi Charlie Brown-karácsony volt. Igazából azért érzem zátonyon az életemet, mert fogalmam sincs, most mi legyen, de szerintem ez megtörténik a korombeliekkel, még akkor is, ha az életük sínen van. Nem vesztem el a csüggedésem. Szóval ne légy túl kemény magaddal, barátom. Vannak az életedben, akik törődnek veled. Ezt nem mindenki mondhatja el. Épp délután beszéltem Steve-vel és Glóriával, és mindketten javasolják, vezess naplót – egy nap majd még kincset ér.”

Filmekbe fojtva

Steven Soderbergh Kafka című filmje igazi stílusgyakorlat, minden ami kafkás, benne volt, főleg az utalásokat volt izgalmas felfedezni, ezt is olvastuk, azt is, no meg még amazt. Misztikum, paranoia, összeesküvés kellően szürkés prágai képekkel. Emléktolulás is volt és visszamenős hangulat is.
*
Jirí Menzel Őfelsége pincére voltam című filmjét most csak félháttal hallgattam, de még így is kacagtatóan szellemes volt, Hrabal szelleme megjött szombatra. Erőteljesen az lesz a vége, hogy újra kell olvasni jó pár Hrabalt.
*
Jött még egyszer Robert De Niro is, A komédia királya című filmben, amit Scorsese rendezett. Megint egy olyan megszállott figura, amelyet De Niro olyan klasszul alakít, izgalmas volt végignézni, itt-ott bejött a vígjáték is, persze a fele után már lehetett sejteni, hogy itt vagy nagy hepiend lesz, vagy nagy csavar a végére. Ámerika az Ámerika, börtönből is lehet sztár az ember – sugallta a film, de kinek van ideje manapság sok tíz évet várni…

Short message – tavaszi szél

Mindjárt megérkezik ez az össznépi médiacuppogásba folyatott vegyélcsokit ünnepmű, vasárnap megnézzük a Chicago-t színházban, közben eltűnésre játszom és majd egyszercsak.
Mindenki érezze jól egymást.

Háztartási robot-állat

Egy szerva ott – csere itt esemény történt ezen a sokidőjárású péntektizenharmadikán. A zújhelyen volt egy elaggott motyógép, némi keresgélés után megvettük az utódját, amely ma megérkezett. Típus-márka-bolt bevált már kétszer, nosza, menjünk oda még egyszer. Ár-alku meglepően sikeres, csak úgy pattogtak lefelé a százalékok az árból és akció akció hátán. Aztán ma délután egy szép fiatalember, egy olajozott hajó, jóillatú, szoláriumbarna, szokásosizmos fiú felcipelte a harmadikra, megvolt a nagy öröm, itthon van a jószág. Aztán a szép fiatalember nem nagyon vette a fáradságot, hogy megizzadjon és kihúzza a pultból a régit és elvigye, csak úgy egyszerűen fogta magát és az ajtókilincset… Említettem, hogy a régiszállítás fizetve és a szerelés fizetve, aztán egy vállrándítás, ő egyedül nem szerel, lobogó ötezres ellenére sem. No. Hát akkor ennyit a látszatról.

Most itt van a régi is, az új is, az új a folyosón – minő hasonlóság a régihelyhez! – mellette csak laposan lehet osonkodni beljebb, igazi betörőfogó helyzetben van. Leszerelem majd a dobfogó csavarokat, aztán még gondolkodom a csere logisztikáján. Ja. És most van egy asztalnak használható mosógépfedelünk is.

Szóval ha akarom, rossz a babonás nap, ha akarom, jó a babonás nap, végkimenetel helyett megiszom a maradék somlói juhfarkat. Kezdek nem hinni a babonában, mindig úgy is az történik, ami akar.

this is the end of a beautiful friendship

azazhogy befejeztem upc-ügyfél lenni, azazhogy még nem tudom, leszek-e a jövőben, vagy nem, inkább a vagynem, ezt gondolom most, hogy túlestem egy két órás ügyfélszolgálati ücsörgésen, amikor is 21 várakozó ügyfél per két óra sebességgel izzadt rám a kabát, na és a végén még – visszadtam a modemet és kifizettem a tört hónapi bérletet – volt arcuk megkérdezni, tudnak valamiben még segíteni, ehh, megkérhettem volna őket, fizessék ki a fodrászomat…

és ma volt szép sárga csíkos naplemente, és még azt is le kell írnom, hogy nagyszerű légifolyosónk van az erkély felett…

Hogy nem jöhet tavasz

A már korábban idézett történet folytatása olyan szép és egyben olyan máshogy megrázó, hogy nem is tudok mást tenni, mint beírni a befejezést ide, hogy majd később kézközelben legyen, bármikor-hangulat esetén.

Tíz percnyi olvasás hosszúságú, itt a befejezés.

Hangulatjelentés

Kellemes felkelésre ösztökélő reggeli telefontraccsolás után készült hangulatjelentő fénykép. Ha már egy kellemes korábbi biztatásra előástam a fotó-apparátot és leporoltam. A tegnapi esős hólatyakos reggelhez képest ez száznyolcvanfok. Ha ma nem lesz utp kábelem, hát kutya legyek! Este megint főzés, társasági élet a lábos fölött. Kis társaság lesz, mondhatnám szűk baráti kör, de a helyzetet a magas szó írja le tökéletesebben, mire jó a zsiráf a háznál? hát hogy levegye a magaskredenc felső polcáról a fokhagymazúzót és a mákdarálót. Az élet igazságtalanságainak ellensúlyozására feltalálták a magas és nagyon magas barátnékat, hát akkor főzzünk együtt, én majd leviszem a szemetet, az úgyis az alsó polcon lakik.

Bemutatom a zújhelyi naplementét

2009. február 9. Első rendes naplemente a zújhelyen.
*
Megjön a keddve, ha vár… na a szlogen most már sokadik csavarásra se jön ki, de azért volt egy s más a levegőben. Naplemente fent, régi ismerős a villamosmegállóban lent, mosógép-fejlemény akciós áron középen és még kiderült, hogy a régi helyen van egy csomó cipőm is, amit elfelejtettem, hogy ott van és hol van ott és most megvan. Aztán a tegnapi professzionalizmus ma is folytatódott, a hr-es azt mondta, hogy egy vagy legfeljebb másfél nap múlva értesítenek és tényleg. Felhívott már ma, hogy milyen fantasztikus embernek ismertek meg, de angolból nem. És korrekt ajánlatot tett a távoli jövőre, ha MÁR elég jól jutok angolul. Uhh. Kaptam tehát feladatot, nem is kicsit, majd még sokat kell ezen vizsgálódnom, hogy miért van és ha rájövök, hogy miért felejtek el teljesen angolul, ha nagyon nagy a stressz, akkor már majdnem jövőre lesz és mehetek újra. Azt hiszem, meg kell vennem holnap azt a repülőjegyet és egyetlen úszósapkával a zsebemben felszállni rá.

Szürke eső ellenére vidám délelőtt

Voltam egy állásinterjún és szinte kisütött a nap. Ezerből kettő ilyen, mármint interjú, korrekt és talán olyan, mint az elvégzendő munka. Az volt, amit a jelentkezésnél ígértek, lazán professzionális. Hát ha minden munkahely ilyen lenne, nem is lenne senkinek sem problémája a munkázással, csakis a rossz szándékú lustáknak. A többiek meg felfedezhetik a szivárványt. Akármi lesz a vége, megérte a délelőtt, egy kicsit bepillantani a kulisszák mögé, hogyan is működik az a cég. Kicsi ötlet is ötlet, elvihető, de ha leírom, hogy ráadásul ezt még cégfilozófiaként is hirdetik, hát mindenki rájön egyszerre, hol is jártam. Egy kicsit még várni kell, gondolatelterelve fogok két napot eltölteni, bármi lesz, már TUDOM, hogy kidobhatom minden vagyonomat, amely papíralapú, csak az angol nyelvűek maradhatnak meg és azokat BE FOGOM építeni a fejembe. Még jobban, még ha nagyobb sapkát is kell vennem. Akár kettőt is, most nagyon elszánt vagyok.

Öregekről másképpen

A közeli más. Írások délkelet-európából, szerkesztette Richard Swartz. Egy nagyon kedves részlet következik, három darabban lesz majd, amikor először elolvastam, annál a résznél, hogy a pirkadat bekucorodik az asztal alá, már el voltam varázsolva, betöltött a balkáni mágia, később megint úgy olvastam a mondatokat, mintha szél fújt volna a lapok közül, kölyöktavasz előszele lenne és ott van benne a friss zöld illata. Az első részlet következik, íme:

Saša Stanišić:

Hogy nem jöhet tavasz

1.

Ma is fölébredt, ugatott a kutya. Másként, mint szokta, dühösen ugatott, ahogy szerencsére szokta, ha idegen jön. A kutya miatt ma gyorsan kikelt az ágyból. A kandallóból gyulladt szemek figyelték a teknősbéka-nyakát, a száraz lábszárát – a parázs utána fordult. A parázs látja az elmúlást mindenben, az öregember a saját elmúlásának vetette a hátát, nem kellett az ajtófélfába kapaszkodnia, amikor kilépett a hidegbe az üvöltő állathoz.

Körülvéve mindazzal, ami táplál, én is el fogok tűnni, lobbant fel újra a parázsban a gondolat, mely azóta gyötörte, amióta a virradat első fénysugarai megjelentek a kis helyiség deszkafalán. A virradat a faasztal alá osont, a faszékekre telepedett, a parázs fapolcot világított meg és a fa pohárszékre mutatott, ahol keserű fotópapíron emberek nevettek és nem nevettek. Az ágy is fából volt. Cseresznye. Túl nagy az öregnek egyedül. Abban aludt és nem aludt, és amikor nem aludt, akkor csapkodott maga körül, hogy ne üvöltsön. Az ágy fölött egy másik ember függött, félmeztelen eltűnésére szögezve. Az ember egy keresztben tűnt el, amelyet ugyanabból a tölgyből faragtak, mint őt magát.

Ez a sok édes fa, amiből származom, késleltethetné eltűnésemet, gondolta a forró és éhes parázs, és utoljára felsziporkázott. A tűz több bennem, vagy a luc?, tűnődött, mert arra van szükségem, amiből vagyok.

Gyok! Gyok! Gyok! A kutya harsányan csaholt, mikor a parázs már nem hallhatta. A házfal és a kutyanyak között lánc feszült. A kutya ki akarta rántani eresztékeiből a világot, a világ azonban maradt, ahogy volt, csak a hegyek csaholtak vissza a völgy fölött.

Az öregember átment az udvaron, hátán az eltűnéssel. Rozsda, mondta rekedten, ez volt az első, amit aznap mondott, a láncnak, amely a kutyát visszatartotta. A kutya kivicsorította a fogát, figyelmeztetésül a jövevénynek, és az ember letérdelt mellé, hogy megsimogassa a kutyája gyulladt ínyét. Szorosan egymás mellett várakoztak, az öregember meg a fiatal kutyája. Amott az üres disznóól várakozott. Amott egy törött etetővályú. Amott az utolsó hószigetek olvadoztak. Amott egy szénavilla a szomszéd ház kormos falának támasztva. Amott a megroggyant tetőgerendák várakoztak. Amott egy pitypang próbálta meggyőzni magát, hogy tavasz van. Amott egy ablaktábla akart valamit mondani a szélnek, nem titkot, titkok nem voltak többé, a titokhoz egy embernél több kell.

A szél volt az, csak a szél. A szél ébresztette fel a kutyát, aki felébresztette az embert. A szél felkapaszkodott a völgyből a faluig, és olyan nagy magányosságba burkolózott, hogy a fiatal kutya összetévesztette egy katonával.

Belemegyünk a szélbe?, kérdezte most a kutya az öregembert.

Cssss, simogatta az öregember.

Tavasz van, mondta az öregember – Jézusra a kereszten. És egy idő múlva: Milyen hideg van – ez volt az utolsó, amit aznap mondott. Az ablakon az éjszaka és az eső cserélte ezüstjét. Az eső tüntette el a havat. Beszélte rá a pitypangot. Mosta le a romokat. Töltötte meg az etetővályút.

Az öregember ma is elment aludni. Kihúzta magát és állt ott. Állt ott és állt és reszketett a hidegtől. A kezét a mellére tette, és a kezével hallgatta a szívét. A falon a tölgyjézus mellett négy rajz lóg: egy apró vörös pont, számtalan ember számtalan ölelésben, az 1992-es szám és egy öregember öltönyben, csokornyakkendőben és nagy, tanácstalan szemekkel.

Tüzet az öregember nem rakott ma, a kandallóban várakozott a hamu.

2.

Egyszer meg biológusok jöttek a faluba. A völgyben egész délután hallatszott a motorberregés, fárasztó az út az autónak, meg a visszhangnak, amelyik nem szokott hozzá, hogy ilyen lármát vonszoljon fel a hegyoldalra. A falu lakóinak is fárasztó volt, Muhamed panaszkodott, hogy fáj a gyomra, Sulejmannak a veséjét hasogatta a motor, Petar ököllel fenyegette a visszhangot, és pitypangtejjel kellett masszírozni a halántékát.

Idővel a biológusok is megszánták vonító járművüket, és mint minden értelmes ember, a saját lábukra bízták magukat. A faluba vezető út hosszú és meredek volt, és a biológusok nyögve cipelték hátizsákjukat a rajta lógó mindenféle felszereléssel, amelyeket a falubeli gyerekek miez-nek meg ésazmi-nek neveztek el.

Jó napot, az emberhalat keressük, jelentették ki a biológusok, két nő, piros szájú, és két férfi, fehér hajú. Néhány falubeli odagyűlt, hogy, mint illik, sonkával, vízzel és kételkedés meg kíváncsiság keverékével fogadja a jövevényeket. Úgy határoztak, hogy ezúttal a nőké a kételkedés. A kis Malina egy pitypangot nyújtott át az egyik biológusnak, amellyel az – bizonytalan pillantást vetvén Petar sárga halántékára – a magáét kezdte dörzsölgetni, amire a falusiak nagy szemeket meresztettek, amire Petar egy aszpirint adott a biológusnak, amire a biológus meghökkent és megköszönte, amire beesteledett, és a sötétség beálltával a biológusok úgy döntöttek, hogy a faluban éjszakáznak.

És holnap valaki elvezet titeket, mondta Petar, a sárkányfiókáitokhoz. Sárkányfiókák?, kérdezték meglepetten a biológusok.

Igenigen, felelte a falu, és mulatságot kerekített a biológusoknak, mely késő éjszakáig dalokkal és legendákkal volt tele.

Az öregember minden dalt és minden legendát ismert, a sárkányfiakról szólót is. Megígérte a biológusoknak, hogy elviszi őket a magas hegyre, a sárkányfiakról szóló tudáshoz. És mialatt ő dalokat énekelt és legendákat mesélt, a biológusok mentek utána hegynek föl, hegyről le, naphosszat völgyeken és kopár fennsíkokon át. Elfelejthettek és el is fogtok felejteni mindent, amit énekelek és mesélek nektek, mondta az öregember, de egy valamire mindig emlékeznetek kell – hogy hogyan kapott szívet a magas hegy, mi pedig egy legendát magunkról:

A réges-régi időkben, amikor még mit sem tudott a föld az emberekről, sem az emberek a földről, négy fiatal patak versenyre kelt, hogy melyikük jut el hamarabb a környék legmagasabb hegyének szívéig – egy föld alatti tóig, amelynek édes és zöld vizéről oly sokat tudtak mesélni az állatok és a fák. A négy patak a négy világtáj felől ügyesen és erősen belehasított a hegybe, aranyat vittek magukkal, hogy a tónak ajándékozzák. Évek és évek és évek teltek el hallgatással és monológokkal, mígnem a patakok egy üregben, mélyen a hegy alatt – egymással találkoztak. Négy oldalról zúdultak le a magas kőfalakról – a magányos évek után – egymás karjaiba. Feltöltötték a tátongó üreget, majd egyetlen folyóként, együtt léptek ki belőle. Ölelkezésük azonban örökre megmarad, és elválaszthatatlan nővérekként ők is, egy édes és zöld vizű, arannyal táplált tó képében.

A messze kanyargó barlangok és az arany hamarosan sárkányokat vonzott a magas hegybe, és – évszázadokkal később – az emberek is ugyanezt a fényes szerencsét keresték benne. A négy patakhoz hasonlóan azoknak az embertörzseknek is négy volt a számuk, amelykből ezen a tájon egy állam szíve jött létre. Egyébként csak később lett belőlük törzs, kezdetben egyszerűen vadászok voltak. A régi eposzok megéneklik az emberek és a sárkányok találkozását – az emberek győzelmét a sárkányok fölött. Később ember és ember találkozását énekelték meg – ami máig csak vereséget hozott az embereknek.

A néhány megmaradt sárkányfióka nem öregedett azóta, hogy az utolsó öreg sárkány meghalt a hegy tószívében – megölték, mert a sárkány olyan volt, amilyen az ember nem. A sárkányfiókák elbújtak a föld alatti folyókban, kitartottak. Eleinte kicsik akartak maradni, hogy könnyebben elrejtőzhessenek az emberek elől, aztán meg olyan öregek lettek, hogy már nem emlékeztek rá, hogyan kell megnőni.

Még sok mást is mesélt az öregember a köves ösvényeken, meg olyan ösvényeken, amelyek nem voltak ösvények. A négy patakon átkeltek, az öreg mindegyikből vizet merített, és egy kulacsban elvitte a következőig – míg ismét az első patakhoz nem értek. A biológusok panaszkodtak, de hát körben járunk, az öregember azonban egy növényre mutatott a patak partján, és ettől a biológusok rögtön térdre estek, megfeledkeztek a világról, és olyan őszintén örvendeztek, mint amikor a gyerekek melengetnek a tenyerükön egy naposcsibét. Lefényképezték a növényt, és egymást a növény mellett, végül gyökerestül kitépték, és egy kevés földdel együtt műanyag zacskóba tették.

A magas hegynek ma már igazi neve is van, mondta az öregember az út hetedik napján, egyszer térképrajzolók jöttek a faluba, és elárulták nekünk. De mi sajnos megint elfelejtettük. A magas hegy még mindig a sárkányfiak otthona, és csak aki a hegyet jól ismeri, az tudja az utat a sárkányfiakhoz. Az emberhalakhoz, nevetett az öregember, és elmesélte, hogy a sárkányfiak az emberéhez hasonló bőrt növesztettek, mert azt hitték, a bőr a legfontosabb az emberben, tehát megmentheti őket a pusztulástól.

Mesélt, mesélt és mesélt az öregember a biológusoknak, akik eleinte még nevettek, aztán egyre gyakrabban kérdezgették, hol vannak földrajzilag és mikor jönnek már a barlangok az emberhalakkal. Proteus anguinus, mondta egy biológusnő, és udvariasan az öregember elé tartott egy rajzot egy szemhéjak nélküli sárgás gyíkféléről.

Tanulni csak az igazán bátraktól lehet, mondta az öreg, és félretolta a rajzot, földrajzilag pedig odaát van Szerbia, mutatott egy bozótra. Aztán egy sűrű fenyőerdőn át egyre csak fölfelé mentek, és a tizedik nap hajnalán az emberhal-expedíció kopár hágókon átkelve és hegyi tavakat maga mögött hagyva – az “ezüst” szó mindegyik nevében benne volt – egy meredek sziklafalhoz érkezett, amelynek tetejéről messze beláthatta a síkságot, ahol egyszerre esett az eső és sütött a nap. Közvetlenül alattuk azonban, a hegyoldalba békésen befészkelődve, mintha az idők kezdetétől csak így lett volna lehetséges, ott feküdt a falu, és a kis Malina már nevetve, szép kezében pitypangot tartva várta a biológusokat.

Kínai Petőfi

It was a pleasure to receive your postcard.Thank you!
Your country remind me of a poet – Petőfi Sándor “Life is rich, love is
richer. Both can be given up for freedom.”
Although I have never been to Hungany, but I belive it’s very beautiful city.

Értesítést kaptam, hogy a 25 napja feladott képeslapom célba ért és a feladó örül nagyon, hogy megkapta a lapomat. Budapesti lap volt, sok kis képpel a nevezetességekről. Pár szóban leírtam a hátoldalára, hogy ez a város hol található a földgolyón. Ennyi csak az üzenet, és a válasz mindenen felüli – széles mosoly a szürke februárban Kínából, egy kínai fiatal lány billentyűzetéről érkezett.

Az országunk őt egy költőre emlékezteti – Petőfi Sándor az. “Az élet gazdag, a szerelem gazdagabb. Mindkettőt fel lehet adni a szabadságért.” Bár ő még sohasem volt Magyarországon, elhiszi, hogy Budapest egy gyönyörű város.

Közeleg egy telihold

Nem tájékozódtam alaposan a fehér röhögős égitest aktuális állásáról, csak érzem, hogy tele lesz hamarosan… ilyenkor kezdenek aktivizálódni a bolondok, tegnap az összes általunk használt tömegközlekedési eszközön volt belőlük, a részletezés felesleges, emlékük se maradjon meg.

Semmilyen dolog nem halad, várakozás közbeni ólomperceket élek át meg és vissza. Az ujjamból kimentek a mondatok, a szemem megunta a betűket is, az egérfogó tenyerem nem hajlik, no, ilyet sem sokat tapasztaltam.

Kő és nagy Buddha a minden, idült mosolya évszázados, a legtöbb mozgás egy veréb szárnycsapása és még a fényképezőgépeim is táska alján figyelnek, rajtuk sok számú doboz. Hát ilyet még egyszer sem tapasztaltam, hogy kedvem sincsen megkeresni őket.

A várakozást jól csinálni művészet. Ki kellene még találni, mi lehet a helyzet a lottózással. (Itt olyan mikró van, ami magasan van a hűtő feletti polcon és nem látom, hogy merre tekereg a bögre füle. Az eddig mikró-lottózásnak nevezett napi játékom helyett kell valami új.)

Lassú ellenvélemény

Ritkán tapasztalok ilyet, de most megtörtént. Egy korábban fontosnak tartott szerző és fontosnak tartott írásai váltak nem fontossá. A fényképezésről írott könyvét pedig sokszor forgattam, aztán egy időre elmúlt a képkészítésen való elmélkedés, mert lett egy gép, aztán hajrá az objektívvel a világba! Közben szépen gyűlt a könyvtáramban Susan Sontag összes műve, félig vagy egészen olvasva.

Most meg ez itt… az utolsó, hát igen. Amikor volt ámerikában az a 9/11, akkor volt egy híressé vált cikke, arra felkaptam a fejemet, hogy odamondta a véleményét! (Benne van ebben is, sőt még két folytatás is.)

Ma meg – és nem tudom, hanem csak sejtem az okát  – már egyáltalán nem találom olyan fontosnak, hogy egy izgőmozgó, mindenttudó, politikába piszkáló és sürgölődő szöveget olvassak. Zavar benne a fontoskodó nyüzsgés. A fülszöveg szerint, amit Sontag fia követett el, lehet tudni, hogy a kötetben szereplő esszék nem biztos, hogy a végleges változatok, dehát a halál közbeszólt. Nekem meg az, hogy túl sokszor olvastam egy kötetben a társadalom szót. Azért a fényképezésről szóló összefoglalást kimentettem, hátha.

És sejtem, hogy nem Susan Sontag változott el, hanem én, az olvasó.

Mozgalmas csütörtök

Összeszaladtak a véletlenek és a kedves régi ismerősök, így nagyon sok beszéddel és különböző vendéglátóhelyi székeken telt el a csütörtök. Valamint láttam egy villamost, amint a varangyos cég dolgozói tolják ki a kereszteződésből, nekiveselkedve egy fél régihatosnyi szerelvényt tolnak, tolnak..

Nekiveselkedtem én is, hogy a levelezőből a piros tömör ‘válaszolni’ címkékből fogyasszak egy kicsit. Lassabban megy, mint gondoltam.

A mosógép-projektünkre ezidáig egyetlen megoldást találtunk.

Ma pulykapörköltet tervezünk vacsorára.

Tavaszvárás

Lépten és nyomon rám támadnak a fotóznivaló félremagyarázhatóságok. Mint például a csíkos szupermarkecben a népnevelés. Magyaroknak is, cigányoknak is, fő a politika, egyszerűen nem maradhatok ki (lefelé görbülő vigyorjel). Aztán mindjárt egy tegnaphoz köthető medvés favicc: Medve áll a fa mögött.
Közel a délhez, felhívott egy hr-es. Javította a statisztikájukat, szerencséjére, a további sorsáról később döntök, előbb beszélgetünk (elnecsesszem vigyorjel).
Forgószék-karfában nincs még előrelépés, mosógép-ügyben viszont igen. Lesz még egy varangyoscéges bevásárlásom, aztán egy pulykavacsorához keresek alapanyagokat és mindjárt itt a hétvége! Könyvlapok fogynak. Vissza kéne menni a régi szemközti kórházba, megvizitálni a petefürkészt, de egyelőre lemondok ebbéli vágyaimról. Tegnap megtudtam, hogy milyen az a pirog. Elmúlhatna a kinti szürkeég, ja igen, tegnap öt percre megszakadt az égtakaró és belevilágított a nap az arcomba. Rögtön elsápadt, vissza is bújt. Hamarosan megint futnom kell.

Nettelenség idejére

  

Az első film igazi mozi volt, nagybetűs, keményszékes, feliratos. (Sergej Bodrov: A kaukázusi fogoly) Az élményhez hozzá tartozik a film gyönyörű fényképezése, az elrepülő madárlátta képekkel már megint elvarázsoltak, holott a történet elég zord, emberrablás, háború. Sikerült az egészet annyira napfényesnek ábrázolni, amennyire csak lehet, benne voltak azok a nézések, amelyekből – például – megérthetjük az aggódó anyát, akinek a fia senyved, vagy a fiáért mindenre képes apa köpenysuhogásából megérthetjük a kérlelhetetlenséget. Itt ebben a világban nincsen józan ész, ami nekünk nyugatiaknak olyannyira természetes, itt hit van, hiedelem, szokások és közösség. Az ember saját fájdalma mindezek után jöhet csak, előbbre helyezni érdekeket csak ritkán lehet, akkor sincs sok értelme.

A második dvd-n volt, sokadjára, de az a szöveg még mindig megnevettet… paki ákcentus angolföldön, bájos kurvázás és a fiúk kalandjai… ehh, jobban kelet ez, mint Kusturica. (Damien O’Donell: A Kelet az kelet)

A harmadik pedig egy először fél füllel nézett film a tévében, aztán a vicces beszólások és a bonyolódások miatt már képernyőre szögezve volt, a befejezés után még jött egy kicsi rekeszizom-lazítás, majd egy majdnemfutás az éjszakai busz után. (Goda Krisztina: Csak szex és más semmi)

Egyelőre.