Rapallói konferencia
Rapallo, március
(Rapallo 1920 éa 1922 közötta világháború utáni jugoszláv-olasz, illetve szovjet-német államközi tárgyalások színhelye volt. (a szerk.))
A rapallói konferenciát egy tavernában tartjuk a Via Magentán. A taverna olyan szutykos kis csapszék, amilyent a Quo Vadisban tetszettek utoljára látni a moziban. Csakhogy ez még annál is kisebb, mert abban elfért nyolc részeg gladiátor, ebben pedig józanul is alig férünk négyen. Éppen ezért választottam ezt a konferencia székhelyének, mert itt nem lehet összeveszni. Ha itt valaki izgágáskodni kezd, akkor egyszerűen összébb toljuk a székeket, és a világrend ellensége azon veszi észre magát, hogy ő már kint ül a kocsiúton, és ott magyarázza, hogy övé az impérium.
Nem valószínű azonban, hogy az elnökletem alatt álló társaság hajba kapjon a világhegemónián. Volt rá gondom, hogy csak olyan hangadók kapjanak rá meghívót, akiket világnézeti különbségek nem választanak el egymástól, s alkotmányos érzületükben is biztos lehetek. Két tagtársamban biztos is vagyok. Ez mind a kettő hivatalos ember, noha nem vagyok egészen tisztában vele, hogy mi a hivataluk. Az egyiknek is levélhordósipkája van, meg a másiknak is, csakhogy az egyikére az vanírva: Pulizia urbana, a másikára meg Pulizia provinciale. Eddig mindig azt hittem, hogy a pulizia mindenütt a renddel van összefüggésben, amennyiben hol rendet csinál, hol rendetlenséget – itt azonban azt látom, hogy a pulizia utcát söpör. Az urbana pulizia az út közepét söpri, a provinciális pulizia pedig az út szélét. Mindegy no, a rendhez ez is hozzátartozik, a fő az, hogy a szemét ne legyen ott, ahol neki nincs illetékességi joga. E tekintetben most némi fönnakadás lesz a Via Magentán, mert a két hivatalos embert a posztjáról invitáltam be egy kis eszmecserére, de hát esett már meg ilyesmi a világon máshol is.
Bevallom, hogy a konferencia harmadik tagjának kiválasztásában hazai remineszcenciák vezettek. Ez egy becsületes calzolaio, innen a harmadik sikátorból. Tudok én annyit magyarul külföldön is, hogy suszter nélkül ankétot tartani nem lehet.
Az elnök én vagyok, azon a jogon, hogy én fizetek három lírát az egy liter viscosóért. Ez magyarul nyúlós bor, alighanem rothadt citromból possajtják, és azt mondják róla, hogy szódával keverve igen üdítő ital. Minálunk azt is hozzátennék, hogy az, verje el az isten a tövit útról útra.
Megnyitom az első ülést az első pohárral, és fölteszem a kérdést, hogy hát erre hány hét a világ. Come sta, signore?
Az idősebb puliziának adom föl a kérdést, kora és hivatali rangja szerint. De hát a pulizia csak pulizia, ha utcát söpör is. Először ő vallat ki engem.
- Inglese?
- No, signore. Ungherese.
- Alla salute! – kap újra a pohárhoz a csizmadia. (Itt is csak a csizmadiák a legokosabb emberek.) – Possidente?
Igen, csizmadiának kell annak lenni, aki énbelőlem kinézni a földbirtokost. Nem is vállalhatom, mert a tekintély kötelez, lacrimae Christit kell hozatnom a ragadós vinkó helyett. Nézzük, no, mi volna nekem a legtesthezállóbb mesterség? Otthon rendesen esernyőcsinálónak szoktam magamat mondani, ha már mindenáron tisztességes foglalkozást kell vallanom. Az romantikás is, meg népszerű is. (Csodálom, hogy a nemzetgyűlésben még nincs képviselve.) De olaszul csak annyit tudok, azt is latinul, hogy az esernyő umbrella. Hogy minek tisztelik, aki csinálja, azt nem tudom kikombinálni. Szerencsére eszembe jut tavalyi olasz fordításom: az Il piccolo Marat. Abban szerepel egy jólelkű ács, s emlékszem, hogy az olaszul carnefice. No, ez jó lesz.
- Carnefice – mondom. – Vagabondo carnefice.
Kissé megütődve néznek rám, de aztán az idősebb pulizia a vállamra teszi a kezét.
- Bello arte!
Aztán végighúzza a keze élét a nyakán, és barátságosan nevetnek rám mind a hárman. Én pedig majd leszédülök az elnöki székből. Hiszen az ácsot lagnaiulónak hívják, nem carneficének. A carnefice, az a hóhér, hogy kötötte volna fel, aki Babilonban tornyot akart építtetni! Hóhér, mégpedig vándorló hóhér! Jaj, ha ezt meghallaná otthon szegény anyósom, aki máig se tudott beletörődni abba, hogy tanár nem lettem!
Mindegy no, ha már benne vagyunk, állnom kell. Elmagyaráztam, ahogyan tudtam, hogy most nincs munkám otthon, körülnézek egy kicsit a világban, hátha akad valami kezem alá való.
Úgy látom, az ilyen konferencián rendkívül megnöveli az ember respektusát, ha hóhért sejtenek benne. Három tagtársam azonnal megnyitotta előttem a szívét, és olyan hosszú névsort állítottak össze, hogy annyi kivégzés tán az első rapallói konferencián se volt, pedig ott több ország fölött hoztak ítéletet.
Az utolsó név körül némi véleménykülönbség támadt az öreg pulizia és az ifjú pulizia közt, és míg ők bestemmiázták és maledettózták egymást, addig Benedetto, a csizmadia kiürítette az üveget. Mire a puliziák összebékültek, akkorra már ő az ajtóból vigyorgott vissza:
- Buona sera, signori!
Úgy látszik, Rapallónak az a végzete, hogy minden konferencia ilyen véget érjen benne, és az emberiségnek az a végzete, hogy az egész világ Rapallo legyen.
/Móra Ferenc – Olaszországi csavargásom/
